Raylan: Doyle, the girl's got a gun.
Doyle: Yeah, who doesn't?

Pazar második évadot produkált a Justified és egyúttal alaposan feladta a leckét, már most kijelenthető, hogy nagyon kevés sorozat lesz képes idén akár csak megközelíteni Graham Yost alkotásának szintjét. Ugyan tavaly is emlékezetes szezont futott a többek között a western stílusjegyeit is magán hordozó széria, de akkor úgy éreztem, hogy még nem sikerült teljes mértékben kiaknázni a benne rejlő potenciált. Ez most megtörtént, egy minden szempontból kiforrott, elsőrangú történetvezetést, komplex karaktereket, valamint bravúros alakítások sorát felvonultató második évadban lehetett részünk. Miként érte ezt el és egyáltalán mire alapozom az első mondatban megfogalmazott, elsőre talán erősnek tűnő kijelentésemet? - minderre spoilerek társaságában a kép alatt válaszolok.

Graham Yost egy szavatartó ember, az évad eleji interjúk során azt nyilatkozta, hogy idén még nagyobb szerepet kap az átívelő szál, de az írószobában néhány standalone epizódot is összehoztak, elsősorban az új nézők kedvéért. Az évad első felében főként utóbbira láthattunk példát, melyek az okosan felépített heti ügynek, a jellemábrázolásnak és természetesen a sorozat védjegyéül szolgáló, remekül megírt dialógusoknak köszönhetően kivétel nélkül jól sikerültek. Közben nagyon ügyesen építették be a történetbe a főszálat, melynek az eredményét először a The Spoil című részben láthattuk viszont.

Mags: Marshal and me, we made our choices. Now we're paying for 'em, but you still got a chance. 

A Black Pipe-hoz kapcsolódó történetszál egy váratlan fordulattal lezárult, de egyben új helyzetet teremtett, mely a Bennet klán tagjai mellett Boyd-ra és Raylan-re is kihatással voltak, illetve az írók szépen vitték tovább a sok viszontagságon keresztüleső Loretta sztoriját. Az évadzáró pedig feltette az i-re a pontot, a Bloody Harlan ugyan nevéhez méltóan tartogatott adrenalin növelő pisztolypárbajt, de a lényeg a karakterek közötti interakciókon volt, külön kiemelve a Raylan és Dickie, majd a nem sokkal később megjelenő Boyd közötti jeleneteket és természetesen a záró öt percet, Loretta hezitálását és a marsall, valamint Mags között lezajló beszélgetést.

Utóbbinál a feszültségteremtést és a nagyszerű színészi játékot kell kiemelnem, Mags-től ismét hallhattuk a "pohárban volt, nem az üvegben" mondatot, amire Raylan első reakciója rövid időre minden bizonnyal még a rutinos nézőket (az írók nem ölhetik meg Olyphant karakterét) is elbizonytalanította. Az évad tele volt ehhez hasonló emlékezetes karaktermomentumokkal, emlékezzünk csak Art repülőtéri beszélgetésére az öreg bankrablóval, a Coover halálát követő Raylan-Mags jelenetre, vagy előbbi tétovázására, amikor lehetősége lett volna véget vetni Dickie életének.

Ezzel együtt a Justified hangoskönyv formájában is működne, nem véletlenül írtam korábban, hogy a sorozat egyik védjegye az erős dialógusokban rejlik. Nem hiányoznak a kemény, tesztoszteronnal túlfűtött diskurzusok, illetve a sok esetben fanyar humorral átszőtt párbeszédek sem, amik megidézik Elmore Leonard könyveinek világát. Az élményszámba menő, intelligens szóváltások mellett élmény hallgatni a laikus számára életszerűnek tűnő tájszólásokat, vagy éppen a western stílusjegyeinek felidézését, amik mind hozzájárulnak a sorozat különleges atmoszférájának kialakításához.

Térjünk rá az alakításokra, amely kapcsán öt olyan színészt emelik ki, akiknek a teljesítménye között egész egyszerűen nem tudok különbséget tenni. Döbbenetes volt látni Margo Martindale teljesítményét, sok arcát láthattuk és talán csak az utolsó percekben szembesültünk az álarc nélküli Mags-el, de mindegyik szerepben hiteles tudott maradni. A Bennet család kapcsán szót kell ejtenem a Dickie-t megformáló Jeremy Davies-ről is, aki főként az évad második felében alkotott kiemelkedőt. Ez összefüggésben áll a karakter lelki világában bekövetkezett változásokkal, Dickie testvére halála, a családból való száműzetése, valamint néhány régi sérelem miatt egyre frusztráltabb lett és mindezt kiválóan mutatta be Davies.

Kaitlyn Dever (Loretta) esetében szintén felsőfokú jelzőket kell használnom, ráadásul őt a fiatal kora és ennek köszönhető rutintalansága okán külön dicséret illeti. Bízom benne, hogy később is okosan válogatja meg a szerepeit és még jó pár alkalommal viszontlátjuk - akár a kis, akár a nagyvásznon. Boyd nagy utat járt be idén, elismerés illeti az írókat a karakter kapcsán elvégzett munkájukért, de ahhoz, hogy a sorozat tán legérdekesebb karakterévé váljon, Walton Goggins elsőrangú játéka is szükségeltetett. Timothy Olyphant a tőle megszokott karizmatikus alakítással jelentkezett és már sokadszorra bizonyította, hogy amennyiben a helyzet megkívánná, képes lenne egyedül is elvinni a hátán a sorozatot. Természetesen ilyen kiváló színészgárda mellett erre semmi szükség nincs. Hozzáteszem, hogy egy tökéletes világban mind az öten Emmy-jelöléseket kapnának és néhányan közülük díjazottak lennének.

A kiváló évadot követően csak egy valamit sajnálhatunk, a harmadik szezonig hátralevő közel egy évet. A várakozást enyhítendő azt tanácsolom, hogy addig nézzük újra a mostani 13, illetve, ha az első évadot is bevállaljuk, akkor 26 epizódot, én minden bizonnyal (az utóbbit választva) így fogok tenni.

Értékelés: