Biztos veletek is előfordult már, hogy egy-egy sorozatos karaktert meg tudtatok volna fojtani egy kanál vízben. Mindössze néhány epizód is elég lehet ahhoz, hogy kinyíljon a bicska a zsebünkben, hát még, ha hosszú évadokon keresztül találkozunk az illetővel hétről hétre. Ez akár szándékos is lehet a készítők részéről, még az is előfordulhat, hogy imádjuk gyűlölni ezeket a szereplőket. Az viszont már ritkább, hogy olyan szereplők, akiktől a falat kapartuk, netán egyenesen zsigeri gyűlöletet éreztünk, pár év alatt kedvencekké nőjék ki magukat.

A pálfordulásnak persze számos oka lehet. Van, hogy a színész korábbi utált szerepei égtek bele az agyunkba, és csak évadok áldozatos munkájával képes kitörölni; az is lehet, hogy egy bizonyos karaktertípussal azonosítjuk, és időbe telik, mire észrevesszük, hogy árnyaltabb annál; illetve olyan is előfordulhat, hogy az írók galoppírozták el magukat, és később kiigazítják a karaktert. A leglátványosabb, ha az adott karakter eközben még egy elegáns karakterívet is bejár, és a sorozatban is változik, nem csak a szemünkben.

Hogy érzékeltessem, mire is gondolok, iskolapéldának Tophert hoznám fel Joss Whedon sorozatából, a Dollhouse-ból. A Babaházban dolgozó technikus valami hihetetlenül irritált az első évadban. Úgy éreztem, mintha Whedon és csapata a szófosásban szenvedő, antiszociális, vicces geeket erőltették volna vele, mint amilyen Xander volt a Buffyban (vagy szegről-végről Wash a Fireflyban), ám eközben egy morálisan erősen megkérdőjelezhető, kiszolgáltatott embereket áruba bocsátó cégnél törölt ki teljes lelki nyugalommal személyiségeket, amitől állandó humorizálása inkább visszataszítóvá vált. Nem tudtam eldönteni, hogy szarul van megírva, vagy Fran Kranz is pocsék színész (jelentem, nem az), de az alakítást is izzadságszagúnak, mesterkéltnek éreztem. Aztán jött, látott és győzött az első évad végi extra epizód, az Epitaph One, mely egyetlen jelenettel elérte, hogy Topher bosszantó bugrisból összetett, sérült, komoly lelkiismereti harcot vívó személy legyen, és a második évadban szabályosan szorítottam azért, hogy bocsánatot nyerjen.

Jöjjön tehát öt olyan szereplő jelenleg futó sorozatból, akik komoly változáson mentek keresztül - előnyükre.

Adam (Girls)

Itt egy sorozat, ami aztán nem szűkölködik ellenszenves karakterekben. Sok nézőben helyből kivágta a biztosítékot a négy New York-i huszonéves lány, akik szinte ki se látnak a saját fejükből, és nem egyszer úgy érzik, hogy körülöttük forog az egész világ. A leghevesebb és legegyöntetűbb utálatot Hannah (Lena Dunham) fuckbuddyja, Adam váltotta ki. Adam egy igazi seggfej, enyhén perverz, a lányos anyák rémálma, aki a képedbe röhög, amikor megosztanád vele a gondjaidat, és olyanokat mond, hogy "ne legyél senki rabszolgája, csak az enyém". Adam Driver ufószerű, kiszámíthatatlan alakításában ráadásul volt valami furcsa, nem lehetett hová tenni a legváratlanabb pillanatokban kitörő nevetésével, oda nem illő gesztusaival, gombafrizurájával és Dumbo-fülével.

Az már az első pár részben feltűnt, hogy Adam időnként kifejezetten szórakoztatóan és viccesen ellenszenves, mint amikor Hannah közli vele, hogy elkapott tőle egy nemibetegséget, mire duzzogva kikéri magának, és "nem érek rá" felkiáltással a szobájába vonulva röhejesen vadul biciklizni kezd a levegőben. Az igazi fordulópontot viszont a hetedik rész hozta el, amikor egy teljesen másik oldaláról ismerhettük meg Adamet - egészen addig ugyanis kizárólag Hannah szemüvegén keresztül láthattuk, Dunham - mint író - erősen limitált, szubjektív hozzáférést adott hozzá. Gyorsan hozzáteszem, nem lett belőle ezután sem aranyszívű ideál, viszolyogtató tikkjei megmaradtak (ha olyan kedve van, gondolkodás nélkül lepisili a zuhanyozó Hannah-t), de lassanként még ezek is magyarázatot nyertek, és az utolsó részre eljutottunk oda, hogy amikor az évad egyik legjobb jelenetében Hannah fejére olvassa annak önző viselkedését, minden egyes szavával egyet lehet érteni.

Dana (Homeland)

Az afganisztáni fogságból hazatérő Nicholas Brody tinédzser lánya pechjére eleve hátrányból indult. Egy kezemen össze tudom számolni, hány gyerekszereplőt tartok jónak sorozatokból, ahhoz viszont az összes ujjam sem lenne elég, hogy felsoroljam azokat, akiktől sikítófrászt kaptam. Különösen pocsékul kezelik az írók a kamasz szereplőket, a gyerek- és felnőttlét közti bonyolult átmenetből, az érzelmi viharokból, hol gyerekes, hol érett személyiségből általában csak annyi marad meg, hogy tinédzser vagyok, utálom a szüleimet, lázadok, és közben akkora baromságokat csinálok, bajba keverve magamat és mindenki mást, amire semmi értelmes magyarázat nincsen az írók lustaságán kívül (lábjegyzet: aki hiteles kamaszábrázolásra kíváncsi, nézze meg a Margaretet).

Innentől érthető, hogy Dana kezdeti viselkedése nem sok jóval kecsegtetett, ki lehetett pipálni a sztereotip "idegesítő tini" jellemzőinek nagy részét, Morgan Saylor ráadásul néha olyan robotikusan beszélt, mintha be lenne drogozva. Alex Gansa és Howard Gordon azonban rácáfolt a félelmeimre. Brody és Dana bizonytalan közeledése, fokozatosan kialakuló apa-lánya kapcsolata nem csak azért volt fontos, mert ezen állt vagy bukott (szerencsére: állt) a szezonzáró konklúziója, hanem azért is, mert végre kaptunk egy kamasz szereplőt, aki empatikus, és ha kiállhatatlan, azt elsősorban naiv, ugyanakkor mély morális meggyőződése miatt teszi (az anyjával sem ok nélkül feszült a viszonya). A második évad elejére eljutottam odáig, hogy a Brody-szálból a Danával közös jeleneteket várom a legjobban, és cseppet sem bánom, hogy nagyobb hangsúlyt fektetnek a karakterre.

Sonny (Treme)

Idéznék az első évados kritikámból: "Sonny a Simonverzum egyik legellenszenvesebb szereplőjévé nőtte ki magát". Félreértés ne essék, nem azzal volt bajom, hogy az egyik szereplő antipatikus; nem kell mindig mindenkinek szerethetőnek lenni, a lényeg, hogy értsük a mozgatórugóit, és legalább érdekes legyen. Namost, Sonny egyáltalán nem volt az, csak egy irigy, féltékeny, kicsinyes szemétláda (mondjuk ki: drogosgeci), és a szála rövid idő után repetitív melodrámává sikkadt, ahol már csak azért tudtam szurkolni, hogy Annie minél gyorsabban hagyja faképnél, és azt sem bántam volna, ha a sorozat megszabadul ettől a kolonc-szereplőtől.

Még szerencse, hogy nem így történt. El nem tudtam képzelni, hogy David Simon képes lesz előnyére változtatni Sonnyt, pedig korábban megtette már néhány nehezen kezelhető szereplőjével (lásd, Ziggy Sobotka), egy évad kitartó munkájával mégis sikerült neki. Áthelyeződött a hangsúly arra, amire kezdettől mondtam, hogy érdemes lenne: mihez kezd egy középszerű zenész egy olyan városban, ahol még a legutolsó útszéli csehóban is egymást tapossák a zseniális muzsikusok. Mindenki át tudja érezni, milyen az, ha nem vagy, és talán nem is lehetsz sosem elég jó valamiben, és Sonny csendes, sztoikus belenyugvása sokkal rokonszenvesebbé tette. A környezetváltás nagyon jót tett Sonnynak: bekerült egy új, érdekes közösségbe, megnövekedett az interakciója más szereplőkkel, és kamaszos udvarlásával többé-kevésbé feledtette kezdeti gyökérségét is.

Sasha (Bunheads)

Amikor először megismertük a Bunheads négy táncoslányát, elég világosan meg lettek húzva a kontúrok. Volt az esetlen, de szimpi lány, volt a sznob hisztispicsa... aztán volt a magas barna, és az alacsony szőke. A hagyományos felosztás szerint az önbizalomhiányos Boo-nak kellett drukkolni, a sztárallűrös Sashát (Rory Gilmore fekete hattyú verzióját) pedig, aki fenn hordta az orrát, és mindenkinek volt egy gúnyos beszólása, elvileg utálni kellett volna. Engem viszont nem lehet dróton rángatni! Viccen kívül, észrevettem magamon, hogy hacsak nem Matt Saracenről van szó, gyakran csakazért is azok felé kezdek húzni, akiket a sorozat készítői szembeállítanak az ártatlan, underdog főhőssel, és igyekeznek előnytelen színben feltüntetni (helló, Smash - mármint a Katharine McPhee-féle).

Végül jól jártam a Team Sashával. Boo ügyefogyottsága egy idő után átcsúszott a fárasztó kategóriába, míg a másik két lány, Ginny és Melanie egészen minimális jellemvonással gazdagodtak (Melanie-nek hívják a nyakigláb lányt, ugye? még a nevében sem vagyok biztos). Sasha ellenben kerek, kifejezetten szép ívet járt be, és sokkal érdekesebb volt figyelni az önsorsrontását, mint Boo szerelmi csetlés-botlásait. Bepillantást nyertünk az otthoni körülményeibe - nem sokat, de ahhoz éppen eleget, hogy megértsük, miért olyan elviselhetetlen, és lehullott annyiszor a tüskés, szarkasztikus álca, hogy lássuk, csak a magányát és félelmeit igyekszik kompenzálni. Ráadásul még az első tíz rész lehatásosabb és legkifejezőbb táncbetéte is neki jutott a hatodik epizód végén a They Might Be Giants Istanbuljára.

Cary Agos (The Good Wife)

Optimális esetben el tudok vonatkoztatni attól, ha egy színészt ki nem állhattam egy korábbi szerepében, és adok neki legalább még egy esélyt, már amennyiben nem Rob Schneider-szintű antitálentumról van szó. Matt Czuchry esete a legkevésbé sem volt optimális. Elég annyit mondanom, hogy olyan vehemensen gyűlöltem a Szívek szállodájában általa alakított Logant, azt a beképzelt, gennyláda kis bájgúnárt, hogy az egész sorozatot elkaszáltam miatta, mert nem bírtam még öt percet látni a képernyőmön. Czuchry, akinek finoman szólva korlátozott a színészi eszköztára, azóta megfordult néhány sorozatban, amit néztem, és egyik sem győzött meg arról, hogy változtatnom kéne a véleményemen.

Eleinte a The Good Wife-ban is őt tartottam a gyenge láncszemnek, sajnáltam, hogy becsúszott egy ilyen gikszer az amúgy nívós szereplőgárdába. Gyakorlatilag ugyanazt a tenyérbemászó, alattomos szerepet kapta, amit korábban, és bár Cary nem idegesített annyira, mint Logan, érthető módon nem is rajongtam érte. A második évadban aztán a készítők meglépték az egész sorozat szerintem legokosabb és legkifizetődőbb húzását azzal, hogy átdobták Caryt az "ellenség" térfelére. Ahelyett, hogy még egysíkúbb, bajuszpödrő-macskasimogató ellenlábast faragtak volna belőle, az ügyészi pozíció, amely a védők morális útvesztőjéhez képest jóval fekete-fehérebb értékrend képviseletére ad lehetőséget, előhozta az igazság bajnokát. Cary bebizonyította, hogy tehetséges, tisztességes, elhivatott ügyész, öröm volt nézni, ahogy az Alicia és közte lévő feszültség kölcsönös tiszteletté alakul át, és Czuchry félmosolya is jobb szolgálatot tesz, amikor gúny helyett inkább iróniát fejez ki.