2013 legjobbjai (Gaines alternatív listája) - 2. rész

Közeledik az év vége, ilyenkor mindenki felköti a kendőt a homlokára, felcsatolja a lőszeres hevedert, és nagy levegőt véve nekifog a toplisták összeállításához. Mi, itt az Epizodisták blogon sokféleképpen csináltuk már az év végi listáinkat, volt, hogy közös listát állítottunk, máskor Donnie a legjobb epizódokat gyűjtötte össze, megint máskor a tíz legjobb snittet válogattam ki évösszegzés gyanánt (ez utóbbit lehet, hogy megint megejtem majd valamikor januárban).

Idén valami mással próbálkozom: ahelyett, hogy rangsorolnám az év legjobb sorozatait, inkább különböző kategóriák köré csoportosítom a "győzteseket”, egy-egy emlékezetes momentumot emelve ki az adott sorozatból vagy 2013-ból. (Az első részt itt találjátok.)

A színészgárda, akikkel a legmostohábban bántak: Low Winter Sun

LWS-SNEAK-PEEK-CAST-560.jpg

Nagyon sokáig a Ray Donovan tűnt egyértelmű befutónak a kategóriában, hisz a nagy jóindulattal is csupán közepesnek mondható sorozat olyan remek színészeknek adott harmatos szerepeket, mint Liev Schrieber, Eddie Marsan vagy Paula Malcolmson. Csakhogy aztán jött, látott és győzött a Low Winter Sun: a pocsékult megírt, rettenetesen fantáziátlan és rémesen unalmas zsarusorozat olyan csapatot pazarolt el, amiért mások ölni tudnának: a máskor karizmatikus Mark Strong tanácstalanul téblábolt és próbált meghasonlott képet vágni, Lennie James túljátszotta röhejes karakterét, James Ransonénak meg kellett elégednie egy Drót light figurával, míg David Costabile és Billy Lush hiába igyekezett menteni a menthetőt. Szerintem mind hálát adnak az égnek, hogy nem lesz második évad.

A legjobb páros, akik felértékelnek egy gyengébb sorozatot: Daniel Frye és Adriana Mendez - The Bridge (Matthew Lillard és Emily Rios)

Adriana-Daniel-The-Bridge-555x370.gif

Sokat vártam a Broen amerikai adaptációjától: az eredeti sorozatot nem szerettem, de azt reméltem, hogy Meredith Stiemék a Hetedikre hajazó, blőd thriller elemeket a mexikói határvidék által tálcán kínált szocio-politikai témákkal (drogháború, bevándorlás) ellensúlyozzák majd. Sajnos a sorozatgyilkosos butaságok így is rátelepedtek a történetre, melynek köszönhetően mind a szereplők, mind a világ ellaposodott. A kivételt az újságíró páros jelentette: Daniel lecsúszott, alkoholista és drogfüggő, arrogáns, ám legbelül elveszett, magányos figurája és a céltudatos, makacs, kitörési lehetőséget kereső mexikói lány árnyaltan megírt, őszinte barátsága valódi érzelmi téteket állított fel a grandiózus petárda-puffogtatás közepette.

A legjobb rögtönzés egy csecsemő részéről: Breaking Bad

20618216.jpg

A Breaking Bad zenitje, a lélegzetelállító „Ozymandias” kapcsán csak szuperlatívuszokban beszélhetünk a színészi alakításokról, Bryan Cranston, Anna Gunn, R. J. Mitte vagy épp Dean Norris mind ebben a részben tették fel a koronát a produkciójukra. Ám Baby Holly mindenkit lekörözött, amikor egy kulcsfontosságú pillanatban tökéletes érzékkel hozáadott a szövegkönyvhöz egy „mamá”-t, még drámaibbá téve a jelenetet. A vérprofi Cranston méltó partnere volt a színészpalántának, akinek az ügynökét egyes források szerint már Judd Apatow és Larry David is megkereste egy-egy mozifilmes szereppel.

Az egy évadra jutó legtöbbb facepalm díj nyertese: Dexter

13-killer-photos-from-the-final-season-of-dexter.jpg

Azt sem tudom, hol kezdjem minden idők egyik leggyatrább sorozatzáró évadjának darabokra cincálását. Tényleg az utolsó évadban kell retconolni a teljes mitológiát? Behozni egy új főgonoszt meg egy emó sorozatgyilkos-tanoncot? Elérni, hogy a Miami Rendőrség ostobábbnak tűnjön, mint valaha? De persze ez az az évad, amikor Masuka kap egy mellékszálat soha nem látott sztriptíztáncos lányával, és amikor Debrának bocsánatot kell kérnie Dextertől, amiért az tönkretette az életét. A sorozat ott úszott el, hogy a beszari írók nem merték konzekvensen végigvinni a szociopata Dexter karakterét, és meg nem értett, tragikus hősként tekintettek rá, akiből egy nő szerelme kigyógyítja az ölési vágyat. A fináléról pedig inkább szót sem ejtek. Tegyünk úgy, mintha ez az egész Dexter dolog soha nem történt volna meg.

A legerősebb tumblr-es jelenlét: Will és Hannibal

hannibal.png

Stílszerű, hogy az éjfekete, nyomasztó Hannibalról születtek a legviccesebb mémek, de nem is árt oldani a feszültséget. Will Graham és Hannibal Lecter sötét pszichológiai macska-egér játéka termékeny táptalajt szolgáltatott a paródiáknak: némelyik kissé ijesztő, mint például azok a képek, amik a Will/Hannibal bromance-t a végletekig víve csillámló szívecskékkel illusztrált szerelmespárt varázsolnak a párosból, de akadnak ennél szellemesebbek is. A kedvencemben Hannibal önelégült mosollyal előadott, fárasztó favicceire reagálnak elgyötörten, arcukat a kezükbe temetve a többiek.

Az év legszomorúbb táncban kifejezett érzése: a Bunheads kaszája

Azt hiszem, jó darabig nagyokat fogok sóhajtozni, valahányszor szóba kerül a Bunheads, ami, ha rajtam múlik, legalább annyi évadot ért volna meg, mint a Gilmore Girls, vagy még többet. A balettosok az évad második felében borzasztóan a szívemhez nőttek, mindegyik szereplő kinőtte magát, a sorozat magára talált, és felhőtlen kikapcsolódást nyújtott hétről hétre. A Bunheads szellemiségéhez méltóan a készítők egy utolsó koreográfiával búcsúztak el a nézőktől, és köszönték meg a figyelmet: sajnos nem volt ott minden szereplő, de legalább még egyszer láthattuk Sashát és Ginnyt, és még egy keserédes cameóra is futotta. Hüpp-hüpp.

Az év legjobb sorozatokhoz kapcsolódó cikke: The Shield oral history

shield_cast.jpg

Idén rengeteg jobb-rosszabb cikk született a darálásról, a Netflix-stratégiáról, az erőszak ábrázolásáról, a tévés rendezők szerepéről, aranykorokról és az antihősök alkonyáról, de a legizgalmasabb írás a múltba tekintett vissza. A The Shield évfordulójának alkalmából a Mandatory nevű oldal megírta a ma már klasszikusnak számító, ám a közbeszédben a panteonból gyakorta mégis kiszoruló zsarusorozat oral historyját, szinte minden fontosabb személyt megszólaltatva Glenn Close-tól John Landgraf csatornafőnökön át Michael Chiklisig. A beszámolókból egy valódi úttörő sorozat képe rajzolódik ki előttünk, gerilla filmkészítéssel, véd- és dacszövetségekkel, diadalokkal és nehéz időszakokkal, mindezt kendőzetlen őszinteséggel – betekintést nyerünk a színfalak mögötti vitákba és alkotói folyamatokba. Kötelező darab.

Az év legjobb sorozatos podcastje: Talking TV with Ryan and Ryan

javier.jpg

Nem kevésbé kötelező minden valamirevaló sorozatrajongó számára Mo Ryan és Ryan McGee podcastje, annak is a 66. adása. Mo Ryan ebben az adásban Javier Grillo-Marxuachot hívta vendégül, aki a The Middleman készítője, és többek közt a Lost egyik írója volt. Az adás témáját Javi egyik internetes bejegyzése szolgáltatta, melyben amellett érvelt, hogy a jelelegi tévés aranykort a filmkészítésen belüli technikai fejlődés és a digitális kamerák tették lehetővé, és a podcast első felében ezt a témát járják körül. A médiában viszonylag ritkán szokták technikai oldalról elemezni a sorozatokat, és a pergő beszédű Javi szórakoztatóan, érthetően fejti ki a tapasztalatait. Később szóba kerülnek a zsánersorozatok, a blockbusterek, a mitológiaépítés és az átívelő szálak dominanciája is, a Lost rajongók pedig a sorozat korai időszakáról hallhatnak érdekes infókat. Gondolatébresztő, tanulságos beszélgetés.

A legjobb sorozat, amit nem nézek: The Daily Show/The Colbert Report

colbert.jpg

Biztos nálatok is van olyan sorozat, amiről tudjátok, hogy rohadt jó, és imádnátok, de valahogy – idő hiányában, vagy más okokból – mégis kimaradtok belőle. Na, így vagyok én ezzel a két talkshow-val. Akármikor megnézek egy vírusvideót vagy interjúrészletet, ami kikerül a netre, halálosan élvezem őket, és mind Jon Stewart szarkasztikus stílusa, mind Colbert tudása és lelkesedése szimpatikus, és az idei év egyik nagy tévés eseménye volt az a néhány hét, amíg John Oliver helyettesítette Stewartot, amiből így külön csak apró morzsákat csíphettem el. Más kérdés, hogy nem vagyok eléggé tájékozott az amerikai napi politikában, hogy maradéktalanul élvezni tudjam a két műsorvezető kommentárjait, ráadásul a napi tempót sem bírnám – de ha Amerikában élnék, alighanem állandó nézője lennék mindkét műsornak.

És nektek mik voltak a kedvenc 2013-as pillanataitok? (Az évösszegzés hamarosan folytatódik a blogon.)