Ingorion Nézőnaplója: The Shield 1x01 – Pilot

Nem szeretném, ha öntömjénezésnek tűnne ha azt mondom, kemény fába vágtam a fejszémet, mikor úgy döntöttem, minden valaha készült The Shield epizódról lejegyzem a gondolataimat - heti bontásban, várhatóan kedd/szerda magasságában várhatóak majd az agymenések. Maga az írás csak a végén található, „Random razzia” rovatban fog SPOILER-eket tartalmazni, annak is csak a végén, külön kiemelve azokat, úgyhogy azok is nyugodtan olvashatnak, akik a kritikáimmal párhuzamosan veszik fel a történet fonalát. Az esetleges kommentekben ugyanezt az odafigyelést kérném az olvasóktól, jelöljétek az elkövetkező epizódokra/évadokra vonatkozó utalásokat, legyetek tekintettel az újoncokra is.

shield_1x01.png

8/10

A The Shield pilotjára lehetetlen nem több perspektívából tekinteni, még az olyanok számára is, akik esetleg csak most ismerkednek a sorozattal; egy mára már kultikussá vált, kis túlzással a világörökség részét képező sorozat első epizódja; az FX hírnevét és arculatát meghatározó brand kezdete, mely nélkül rengeteg, későbbi antihős sosem született volna meg (Tony Soprano ide vagy oda); vagy éppen a modernkori shakespeare-i drámák nyitó fejezete. Én mégsem ilyen, ehhez hasonló magasztos perspektívából akarom megragadni az 1x01-et, mint jelenséget, hanem egyszerűen két lencsén keresztül vizsgálom: pilotként és a sorozat egy hagyományos értelemben vett epizódjaként.

Az utóbbi aspektus boncolgatásával kezdem, és rögtön a lényegre térek: mint epizód nem kiemelkedő, hanem bizonyos értelemben – és ezt a tézist egészen nyugodtan rávonatkoztathatjuk az egész első évadra – csak erős lábakon álló, szikár váza annak, amivé Shawn Ryan mesterműve kinövi majd magát. A karakterek egyelőre csupán archetípusok, nem hús-vér figurák, és Vic, Acevada vagy éppen Terry kivételével szinte mindenki meghúzódik a háttérben – az olyan későbbi, jelentős szereplők neve, mint pl. Shane egyszer hangzik el a kicsit több mint negyvenöt perc alatt, a Strike Team két másik tagja pedig még be sem mutatkozott. Ennek egyik oka, hogy Farmington fiktív, ugyanakkor nagyon is reális helyszínként legalább ugyannyira megérdemli a rivaldafényt, mint a benne bűn ellen küzdő rendfenntartók. Az első pár percben lezajlott sajtótájékoztatón, Acevada, a történet központjában álló őrs vezetője odáig megy, hogy háborús övezethez hasonlítja a kerületet. Ezt, Clark Johnson biztos kezű dirigálásának hála, meg is mutatja nekünk a kamera, anélkül, hogy a Los Angeles rögvalóságából kiragadott nyomorúságos pillanatokat kényszerűen beleszőné a sztori folyamába. Mellesleg ez a fajta pásztázás – emlékeim szerint legalábbis – egyáltalán nem jellemző a sorozatra, viszont itt funkcióját maximálisan betölti. Összességében tehát, ironikus módon, az epizód azért nem ér fel a benne rejlő teljes potenciálhoz, hogy előkészíthesse a terepet mindannak, ami a széria egészét naggyá teszi. Ennek a legtökéletesebb leképződése Dutch, akinek rögtön első, az aktuális áldozat melleire tett megjegyzése bántotta a fülemet, szimplán karakteridegen gyökerei miatt. Ettől, az irányába való hozzáállástól szerencsére gyorsan visszatáncoltak, a későbbiekben inkább az intellektualitásával a saját önbizalomhiányát palástoló figuraként ragadják meg, aki amellett, hogy sokkal tragikusabb, jóval érdekesebb is.

Ennyi alapján úgy tűnhet, kissé vegyes, a későbbi évadoktól elvonatkoztatni képtelen hozzáállással ültem neki a pilotnak, ezért gyorsan hátrálok egy lépést, és szigorúan az első rész korlátai közé szorítva elmélkedek a látottakról. Vagyis eljutottunk a kérdéshez, miszerint:

A The Shield pilotja mégis milyen pilot?

A rövid válaszom az, hogy tökéletes. A valamivel hosszabb válaszom pedig az, hogy egy fantasztikusan megtervezett, rendezett, előadott blöff, ami aztán a végén akkora pofont kever le az óvatlan nézőnek, hogy a fal adja a másikat. Az, hogy Vicet legnagyobb részt minden árnyalatot nélkülöző rosszfiúnak, csapatát pedig birkák módjára röhögő és helyeslően bólogató agyatlan seggfejeknek állítják be, Terryt pedig az eseményeket objektíven figyelő, higgadt és szimpatikus külső szemlélőként, zseniális húzás az utolsó jelenet ismeretében. A nézői elvárásokat előcsalogató, majd azokkal szögesen ellentétes irányba haladó cselekményvezetés bár sokszor részét képzi a sorozat repertoárjának, de sosem ilyen szublimált módon. A The Shield ugyanis nem a barokkos körmondatok, eszes dialógusok, mély csönddel operáló sorozatok mintapéldánya (annak ellenére, hogy néha él ezekkel az eszközökkel is), hanem egy adrenalin pumpáló, lendületes akcióorgia és macsóság rétegei alatt megbúvó királydráma, ahol a szavaknál milliószor többet számítanak a tettek.

Bizonyos értelemben ezen tulajdonságai is kidomborodnak az első negyven percben, a sorozat készítője Shawn Ryan azonban elmés módon kivár a legvégéig, hogy felfedje igazi szándékát (ami leírva nevetségesen egyszerű, kivitelezése azonban Aiszkhülosz óta köztudottan hihetetlenül nehéz): egy cselekedet és annak minden következményét akarja elmesélni. A The Shield ugyanis minden drámák apoteózisa; nem számít, hány kisebb nagyobb hangsúllyal rendelkező mellékszál kapcsolódik a sztorihoz, hány új karakter érkezik majd a későbbi évadokban, minden abba a pillanatba hajlik vissza, mikor Vic Mackey és Shane Vendrell egy Two-Time nevű halott gengszter fegyverével, kutya módjára lepuffantják társukat. Ez a pillanat szignifikáns a karakterek és a sorozattörténelem szempontjából is, ott és akkor hős és gonosztevő helyet cserél, megszületik az antihős és hét évad kegyetlen, következetes történetszövése veszi kezdetét. Terry Crowley, a The Shield univerzumának leggyorsabban elhulló, de vitathatatlanul egyik legfontosabb karaktere, Kid Rock gúnyos kacajára pedig lehunyja a szemét.

Random razzia:

  • Az epizódot a sorozat készítője, Shawn Ryan írta és Clark Johnson rendezte, 2002 március 12-én mutatta be az FX.
  • A rész végén hallható szám: Kid Rock Bawitdaba
  • Az Acevada karjában tartott csecsemő a karaktert megszemélyesítő Benito Martinez lánya, Vic nejét pedig Cathy Cahlin Ryan, Shawn Ryan felesége alakítja.
  • Bár fent már kifejtettem, mennyire nem ismerhettük meg a többi szereplőt, mindegyikük kapott kisebb jeleneteket, melyekben profán módon előreutaltak majdani történeteikre, jellemvonásaikra – Danny és Vic beszélgetése, vagy mikor előbbi mégis magával viszi a pisztolyt a randira; Julien feszengése a gyanúsított érték elkobzásakor; illetve a kedvencem, a finom utalás arra, hogy Claudette volt az, aki elrejtette a kutyaszart Dutch fiókjában.
  • A rész gerincét képező gyilkosság, és az áldozat kislánya utáni keresgélés ugyan beleillik a sorozatba, de kicsit soknak éreztem – Ryan egy interjúban beismerte, mindent megtett, hogy megragadja a nézők figyelmét; be is jött számítása, a pilot elé 4,8 millió amerikai ült le, ezzel az FX történelmének addigi legsikeresebb debütálását nyújtva.
  • Acevada jellemzése Vicről: „Mackey's not a cop. He's Al Capone with a badge.”
  • Illetve Vic önjellemzése pedig: „Good cop and bad cop left for the day. I'm a different kind of cop."
  • Az írásban magában ködösítve értekeztem a sorozat jövőjéről, szóval a SPOILER ZÓNA most elmarad, viszont itt és itt kifejtettem véleményemet a sorozat egészéről, keletkezéséről, popkultúrában elfoglalt helyéről.