2013 legjobbjai (Gaines alternatív listája) - 1. rész

Közeledik az év vége, ilyenkor mindenki felköti a kendőt a homlokára, felcsatolja a lőszeres hevedert, és nagy levegőt véve nekifog a toplisták összeállításához. Mi, itt az Epizodisták blogon sokféleképpen csináltuk már az év végi listáinkat, volt, hogy közös listát állítottunk, máskor Donnie a legjobb epizódokat gyűjtötte össze, megint máskor a tíz legjobb snittet válogattam ki évösszegzés gyanánt (ez utóbbit lehet, hogy megint megejtem majd valamikor januárban).

Idén valami mással próbálkozom: ahelyett, hogy rangsorolnám az év legjobb sorozatait, inkább különböző kategóriák köré csoportosítom a "győzteseket”, egy-egy emlékezetes momentumot emelve ki az adott sorozatból vagy 2013-ból.

A legütősebb wtf pillanat egy 2013-as sorozatban: Veep, "Running” (SPOILER)

veep2_1.jpg

Abban az évben, amikor lefutott a Breaking Bad utolsó felvonása, és a Trónok harcában elérkeztünk ahhoz a brutális pillanathoz, amire a könyvek rajongói a sorozat kezdete óta célozgatnak sejtelmes utalásokkal, a legnagyobb sokkot egy szitkom okozta. A Veep utolsóelőtti részében az egyik legfontosabb nyilvános megjelenésére készülő Selina Meyer alelnök szó szerint átgyalogol egy üvegajtón, amely mintha a semmiből termett volna elő. Először a döbbenettől le kellett állítanom a részt, aztán háromszor visszatekertem, miközben szakadtam a röhögéstől. Tökéletes derült égből villámcsapás a politikai szatírából, amely a 2. évadban ráérzett a nyerő ritmusra.

Az epizód, ami nem hagy nyugodni: Vikings, "Sacrifice”

Vikings.S01E08.HDTV_.x264-2HD.mp4_002550631.jpg

Vannak sorozatrészek, amelyek a megtekintés után befészkelik magukat az ember bőre alá, és még hetekkel, sőt hónapokkal később is libabőrös hatást tudnak előidézni. Év elején, tavasszal láttam a Vikings első évadjának utolsóelőtti részét, de amikor csak eszembe jut, picit görcsbe rándul a gyomrom, és összeszorul a torkom. Nyugtalanító, furcsa, szokatlanul lírai hangvételű epizód, intellektuálisan és érzelmileg is felkavaró: fene gondolta volna, hogy egy vikinges sorozat csúcspontja metafizikai és ontológiai kérdéseket boncolgat majd, és egy öt perces, párbeszéd nélküli jelenetsorral hozza el a katarzist.

A legkarfamarkolóbb epizód, amit nem a Breaking Bad szállított: Southland, "Chaos”

Southland.S05E09.jpg

A túszejtősdi az egyik legősibb sablon, amit rendőrös meg nyomozós sorozatban el lehet sütni, kiváltképp, ha néhány főszereplő kerül túszdrámába. A feszültség adott, a nézők garantáltan izgulni fognak a hősökért: manipulatív eszköz, de jó kezekben remekül is elsülhet. A Southland megmutatta, mennyire remekül: levegőt nem mertem venni az epizód alatt. A sorozatra jellemző realizmus ijesztően hitelessé tette, amikor Coopert (Michael Cudlitz) és társát elrabolta két drogos, mert nem kapaszkodhattunk meg a hollywoodi dramaturgia szabályaiban: nem volt rá garancia, hogy élve kikerülnek a csávából, és ha mégis, örök életre szóló testi és lelki sebeket szereznek – a sorozatzáró tükrében még tragikusabb színezetet ölt ez a traumatikus esemény.

A legszebb gesztus: a Spartacus legutolsó másodpercei

spartacus.gif

Nem, nem a finálé záró képsoraira gondolok, bár azok is meghatóra sikerültek. A végefőcímben, ahol mindig az évad szereplői vonultak fel archaikus, vérmocskos állóképeken, ezúttal a sorozat valamennyi szereplője helyet kapott, Batiatustól Mirán át Varróig. Utoljára marad persze a Spartacus-Crixus-Gannicus triumvirátus… aztán megjelenik az első Spartacus, a fiatalon elhunyt Andy Whitfield, és még egyszer elkiáltja magát: „Én vagyok Spartacus.” Megkönnyeztem, na.

A legbizarrabb sztori a sorozatok világából: a The Killing sokadik feltámadása

a-the-killing-season-3.jpg

A The Killing a tévé csótánya. Jó, ez túlzás, mert egyrészt ez a titulus a One Tree Hillt, esetleg a Hetedik mennyországot illeti meg, de tény, hogy az AMC finoman szólva vegyes fogadtatásra talált krimisorozata a sokadik csodaszámba menő, már-már abszurdba hajló túlélési trükköt húzza elő a kalapjából. Az alacsony nézettségre hivatkozva már a 2. évad végén elkaszálta az AMC, aztán pár hét múlva meggondolták magukat, és mégis berendelték a harmadikat. Hogy aztán idén végleg elbúcsúzzanak tőle… egészen addig, amíg a Netflix fel nem támasztotta egy utolsónak szánt, negyedik évad erejéig. Most már azt szeretném, ha Linden és Holder az összes létező csatornát és streaming szolgáltatót bejárja. Tíz év múlva találkozunk az ABC Familyn!

(A második helyezett a kategóriában Dan Harmon valószerűtlen visszatérése a Community showrunnereként, miután tavaly csúfos körülmények között kirúgták. NBC - ha nem lenne, ki kéne találni.)

A legkellemesebb meglepetés a sorozatok világából: Dunát lehetne rekeszteni nagyszerű új sorozatokkal

oitnb.jpg

Emlékszem, tavaly amiatt panaszkodtam, hogy nem jön az utánpótlás; az egy szem HBO kivételével egyik nagynevű kábelcsatorna sem rukkolt elő komolyabb visszhangot kiváltó újonc sorozattal, az országos csatornák felhozatala pedig egészen siralmas volt. Ez utóbbi ugyan idén sem változott sokat, mégis, 2013-ban annyi remek első évad zúdult ránk, amire az elmúlt tíz évben egyszer sem volt példa. Konkrétan nyugodt szívvel meg tudnék tölteni egy év végi top tízes listát CSAK új sorozatokkal. Nézzetek végig ezen a névsoron: Hannibal, Vikings, Orphan Black, Top of the Lake, Banshee, Rectify, Orange is the New Black, Masters of Sex, Brooklyn Nine-Nine, Please Like Me. Soha rosszabbat.

A legjobb kivágott jelenet: Patton Oswalt obstrukciója (Parks and Recreation, "Article Two")

Patton Oswalt népszerűségi mutatója töretlenül ível felfelé, és lassan minden sorozatban megfordul. Persze, általában majdnem ugyanazt a karaktert alakítja, a frusztrált, de szeretnivaló lúzert, de független filmektől a Justifiedon át a Brooklyn Nine-Nine-ig terjed a skála. A legemlékezetesebb pillanata azonban nem került adásba: a Parks and Recreation egyik epizódjához felvettek vele egy közel tízperces, rögtönzött, vágatlan monológot, melyben elővezeti a sztoriötletét az új Star Wars filmhez, létrehozva a geekek álomuniverzumát, és bizonytva, hogy a Parks and Recből még a vágóasztalon maradt jelenetek is oltáriak.

A legidézhetőbb sorozat: Archer

Father_Archer_Pam_Nu.jpg.CROP.multipart2-medium.jpg

Tegye fel a kezét, aki még sosem kiáltott fel dühében: „What the shit, Lana?!” Na ugye. Az Archer negyedik éve megbízhatóan szállítja a jobbnál jobb egysorosokat és párbeszédeket: a 4. évad zseniális dumáival ki lehetne tapétázni egy komplett kémbarlangot. Idézhetném Krieger perverz beszólásait, Archer nyelvtannáci kinyilatkoztatásait, Cheryl abszurd mondatait vagy Lana változatos hangsúllyal előadott „nooooope”-ját, de maradjunk ennyiben: „Something something danger zone. I know. I'm not even trying anymore.”

A legjobb egysoros, amit legalább egyszer el akarok sütni a való életben: "Not great, Bob!” (Mad Men, "In Care Of”)

not-great-bob.jpg

Az az érzésem, hogy a Mad Menről írott több ezer szavas, akadémikus esszék és filozófiai boncolgatások mellett picit elsikkad, milyen frenetikusan vicces tud lenni a sorozat. A hatodik évad elég frusztráló élmény volt, de most is temérdek, animgifre való poénnal gazdagodtunk, legyen szó Pete lebucskázásáról a lépcsőn, vagy Ken Cosgrove sztepptánc-mutatványáról. A legharsányabb hahota az enigmatikus Bob Benson és Pete Campbell állóháborújához fűződik: Pete azt hiszi, hogy Bob kicseszett vele, és amikor a liftben Bob a hogyléte felől érdeklődik, Pete felháborodottan válaszol rá. Maga a válasz nem lenne különösebben vicces, de Vincent Kartheiser tökéletes komikus időzítésű, méltatlankodó felcsattanása James Wolk túlzott vidámságával kiegészülve instant klasszikussá nemesíti.