Az írás csak a végén található, „Random razzia” rovatban fog SPOILER-eket tartalmazni, annak is csak a végén, külön kiemelve azokat, úgyhogy azok is nyugodtan olvashatnak, akik a kritikáimmal párhuzamosan veszik fel a történet fonalát. Az esetleges kommentekben ugyanezt az odafigyelést kérném az olvasóktól, jelöljétek az elkövetkező epizódokra/évadokra vonatkozó utalásokat, legyetek tekintettel az újoncokra is.

A vártnál jóval hamarabb bontom meg az előre eltervezett, „egy hét-egy epizód”-struktúrát, most ugyanis rendhagyó módon a soron következő két rész elemzése következik, viszont ha minden a tervek szerint halad,az 1x05-től visszaállok az eredetileg eltervezett felbontáshoz.

1x03 – The Spread

7/10

A The Shield valójában kilencven, azonban sokak által negyvenöt percesnek csúfolt pilotját követő első epizód, cseppet sem meglepő módon elég sok témába belekap, ugyanakkor visszanyúl az első két részből eredő gyökerekhez, markáns irányt diktálva ezzel az évad maradékának – még ha csak tematikailag is. Ebből kifolyólag az eredmény szembetűnően más, mint amit a sorozattal való eddigi röpke ismeretségünk alapján megszokhattunk, az epizód döbbenetesen könnyed hangvételű az utolsó harmadáig. Történet szinten teljesen stand alone típusú résszel van dolgunk, melynek apropóját a környék ismertebb, esetleg éppen feltörekvő rosszfiúinak begyűjtése szolgáltatja. Farmington szociokulturális metszetsora újabb szemelvényekkel bővül; csendháborító, fűvel visszaélő feketékkel, minimum polgárháború kirobbantásához elegendő fegyverarzenálon ücsörgő gengszterekkel, valamint saját lázas gyermekével magát vízbe vető, a túladagolás határmezsgyéjén egyensúlyozó drogossal is találkozhatunk, és akkor a spermamintáját hűtőben tároló, nárcisztikus személyiségzavarral küzdő középosztályt képviselő fehér embert még csak nem is említettem.

Ez utóbbi történetszál tökéletesen szolgál arra, hogy bemutassa a Dutch és Claudett munkavégzése közti különbségeket – már ha ez eddig nem lett volna elég hangsúlyos. Előbbi erősen megkérdőjelezhető (ha őszinték akarunk lenni: pszeudo) intellektusával próbál meg felülkerekedni a gyanúsítotton, erővel akarja a sorozatgyilkos jelzőt rásütni, míg jóval tapasztaltabb társa már tisztában van vele, ahhoz, hogy az aberrációval megbirkózzunk, egy bizonyos pontig el kell merülnünk benne. Claudette maternális és bűnüldözői kvalitásai csillogtatása mellett, egy nagyon erős kiállásról is tanúbizonyságot tett, mikor konfrontálódnia kellett Mackeyvel – ami még megdöbbentőbb volt, hogy győztesen került ki a kis összecsapásból.

A betépett haverjai társaságából elrángatott profi kosaras túszul ejtése az epizód, de megkockáztatom, hogy talán az egész sorozat egyik legkönnyedebb komikus ellenpontjaként szolgál, ami viszont jó esélyt ad arra, hogy feltérképezze a Strike Team tagjai közti dinamikát. Míg Ronnie és Lem a nem-éppen-legális húzásaikkal járó kisebb privilégiumokat látszanak kajtatni (az autogramok lehetősége őket villanyozza fel legjobban), addig Shane rögtön pénzt szeretne kicsikarni az egész helyzetből. Vic velük szemben viszont a sport történelem megváltoztatásáról beszél, ami megmosolyogtató ugyan, azonban éles kontrasztot húz közte és a csapat maradéka között. Egyébként ahogy azt megszokhattuk, a négyüket érintő releváns jelenetek ismét csak a domináns párosnak jutnak; Shane szemmel láthatólag még nem birkózott meg a közelmúltban elkövetett bűnükkel, sőt, egy röpke pillanatig mintha egy újabb gyilkosságot próbálna előre igazolni azzal.

A fordulópont ezzel a jelenettel áll be, innentől sokkal komorabb hangvétel jellemzi az utolsó tizenöt percet. Julien homoszexualitását már az első részben felvezették (emlékezzetek csak vissza a zavarra, ami az arcán látszik, mikor az egyik gyanúsított leveti a pólóját), ám most válik lényegivé – érdekes konfliktus alapot szolgáltatva ezzel a mélyen vallásos karakternek. Ami miatt viszont igazán letaglózó és kézzel fogható a zárás, hogy Vicet most először látjuk olyan helyzetben, ahonnan nem feltétlenül képes kiverekedni magát. Az, hogy a probléma nem munkahelyi frontról, hanem egy talán mentálisan sérült gyermek képében, otthonról érkezik, különösen kegyetlen és ami még fontosabb, kivédhetetlen csapás, még egy hozzá hasonló figura számára is.

 Random razzia:

• Az epizódot Glen Mazzara írta és Clark Johnson rendezte, 2002 március 26-án mutatta be az FX.
• Érdemes szemmel tartani a Mazzara-epizódokat, Ryan mellett a sorozat egyik legtehetségesebb és az asztalra legtöbbet letett írója.
• Johnson, akinek a pilot dirigálását is köszönhetjük, egy interjúban kifejtette, mennyire bizarr élmény volt egy ilyen komikus epizód levezénylése, hisz ő állt a kamera mögött az első rész véres végkifejletekor.
• Vic nőkhöz fűződő viszonya sokszor csúcsosodik ki a gyengébbik nők eszeveszett imádatában, de Connie „Vic and me have a bond that transcends sex” mondata finoman szólva is túl prózaira sikeredett – még azzal együtt is, hogy a zsaru szemmel láthatóan törődik a nő és fia sorsával.
• Főhősünk eltorzult, világról, jobban mondva magáról alkotott képének ékes példája, mikor kioktatja Derricket arról, milyen önző részéről, hogy nem emeli saját szintére barátait – miközben ő maga arról próbálja meggyőzni Shane-t, hogy amit tettek, teljesen jogos volt, nem törődve társa ingatag lelki állapotával.
• SPOILER ZÓNA: ezt a mellékrovatot átnevezhetném „INGO ELCSODÁLKOZIK”-ra is, ugyanis megint egy olyan részlet került elő, amiről teljesen megfeledkeztem – már most elkezdték felvezetni a szezonon átívelő, majd a Dragonchasersben kulminálódó sorozatgyilkos történetét (Dutch kényszeres kompenzálása tehát ki fog fizetődni).

1x04 – Dawg Days

8/10

A The Shield üt. Nem a legelőkelőbb állítás egy mára már kultikus státuszba lépett sorozat kapcsán, de ettől még nem lesz semmivel sem igaztalanabb. Vannak mesterművek, mint pl. a The Wire vagy a The Sopranos, de hogy ne menjek ennyire messzire, a tavalyi év során befejeződött Mad Ment is említhetem, melyek bár sokszor meg is mutatják az erőszak tényleges mibenlétét (pláne az első kettő), de inkább a visszafogott, verbalitáson alapuló jeleneteiknek hála maradtak meg a köztudatban. Pusztán a szavak és színészi játékok erejével hatást kiváltani hatalmas bravúr, ám ez nem vesz el semmit a kritika alanyát képező sorozat érdemeiből, ugyanis jelentőségteljes, funkcióval bíró, a történetet előre lendítő és annak szerves részévé váló akciókat nem könnyű írni, hát még rendezni. A The Shield ennek ellenére hét éven keresztül ismételgette ezt a mutatványt évadról évadra, epizódról epizódra. A Dawg Days ezen formula első mintapéldánya, mely nem csak a pár másodperces rajtaütések elénk tárásával él, hanem teljes valójában megmutatja milyen az, mikor kitör egy bandaháború – bár nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a későbbiekben ennél jóval inkább ki lesznek tolva a határok, a történések epikuma jóval túl fog nyúlni a negyven-ötven perces kereteken.

Mégis, az, hogy két rapper hírnévért, pénzért és egy nőért folytatott vetélkedése mennyire kisstílű, nem vesz el annak erejéből, hogy hat ember (köztük egy gyerek) és egy állat is áldozatul esik a mészárszéknek, illetve Dany is gazdagodik egy lelki sérüléssel. A pitiáner okokból induló, majd  nagyon hamar totális káosszá eszkalálódó háborúval szemben, jellegzetes ellenpontot képeznek az olyan jóval kisebb volumenű, a társadalom szempontjából azonban sokkal fajsúlyosabb ügyek, mint a vendégmunkások gátlástalan kizsákmányolása, átverése, vagy egy hulla elrablása. Jelen esetben nincs tematikai, sem sztorivonalon fellelhető kapocs az esetek között, éppen csak ilyen eseteket sodortak a farmingtoni szelek a rendőrőrs asztalára, ezekkel kell megbirkózniuk (anti)hőseinknek.

Amennyire az interakciók és események szempontjából mozgalmas epizóddal van dolgunk, karakterek szintjén valamennyire (jogosan) úgy érezhetjük, egy helyben toporgunk - Ronnie, illetve ami még fontosabb, Shane tiszteletüket sem teszik a részben, Vicre és Lemre korlátozódik a perspektívánk, legalábbis a Strike Team oldaláról. A múlt héten Julienről kapott információval sem kezdenek semmit, mindössze annyival bővítik háttértörténetét, hogy megtudjuk, iskolás korában a „nagyobb kutyák” bokszzsákja volt, Dutchnak és Claudettnek pedig egy komikus dinamikát kölcsönöztek, ami ugyan cseppet sem lóg ki kapcsolatuk azon értelmezéséből, amit eddig láthattunk tőlük, de el kell ismerni, érdekfeszítőbb jeleneteket is írtak nekik a sorozat pályafutása alatt.

A széria azonban még mindig pólyás bébinek számít, az arányok elcsúszhatnak, amit látunk, az még mindig csak szárnypróbálgatás. Arra, hogy miért ez az epizód kapta a magasabb osztályzatot a két rész közül, magyarázatként szolgál amit már fent leírtam: a The Shield üt. Teszi ezt úgy, hogy félreteszi a történetkörét képező esszenciális elemeket, adrenalintól fűtött érzelmi hullámvasúttá vedlik, ami két jól irányzott tökönrúgással teszi helyre a kétkedő nézőt, és még arra is talál időt, hogy mondjon valamit a világról amiben karakterei léteznek, de ami még fontosabb: a világról, melyből nézői visszatekintenek rá. Ennek, a közönséget is maximálisan beszippantó készítői hozzáállásnak prototípusát láthattuk most megelevenedni.

Random razzia:

• Az epizódot Kevin Arkadie írta és Stephen Gyllenhaal rendezte, 2002 április 2-én mutatta be az FX.
• Megszóltam az epizódot bizonyos karakterek marginizálása miatt, kissé jogtalanul: ezen a ponton sok színésznek még nem volt állandó szerződése (idáig csak az évad végére jutunk el), a készítőknek ehhez kellett igazítaniuk a cselekményt, valamint a harmadik és negyedik epizódot felcserélték – a csatornának állítólag kellett a meggyőződés, hogy Goggins elbír a szereppel, ezt pedig Walton barátunknak a The Spreadben sikerült is bizonyítania.
• A seggbelőtt prostik mellett viccelődő Vic és Dutch spin-offért, vagy legalább önálló websorozatért kiált.
• SPOILER ZÓNA: valószínűleg nem tényleges foreshadowingról van szó, de Acevada nemi erőszakra adott reakciója azért eszembe juttatta, mi is vár a karakterre a harmadik évadban.