Úgy látszik a sors, ha nem is pontosan meghatározható időközönként, de közbeszól, és nem engedi, hogy tartsam magam az eredetileg kigondolt koncepcióhoz. Mivel a Twitteren már jó előre beígért, nyolcadik és kilencedik részről szóló dupla-kritikám nagyon összecsúszott a hét elején esedékes, tizedik részről szóló írásommal, úgy döntöttem, rendhagyó módon nem kettő, hanem három epizód történéseit is összefoglalom nektek.

Az  évad maradékát remélhetőleg a már megszokott ütemben leszek képes végigvinni.

Az írás csak a végén található, „Random razzia” rovatban fog SPOILER-eket tartalmazni, annak is csak a végén, külön kiemelve azokat, úgyhogy azok is nyugodtan olvashatnak, akik a kritikáimmal párhuzamosan veszik fel a történet fonalát. Az esetleges kommentekben ugyanezt az odafigyelést kérném az olvasóktól, jelöljétek az elkövetkező epizódokra/évadokra vonatkozó utalásokat, legyetek tekintettel az újoncokra is.

1x08 – Cupid and Psycho

6/10

Szerelem, testvériség, szülői terhek, hűség, önmagunkkal való meghasonulás, gyász és elengedés – meglehetősen sok elem, amivel zsonglőrködni próbált az epizód a negyvenhat perces kerete ellenére, s azt sem mondhatom, hogy kudarcot vallott volna, hisz végig következetes maradt karaktereihez, méltósággal kezelte a korántsem könnyű témákat. Mégis, a The Shield – sok valamikori és kortárs drámával ellentétben – akkor a leghatásosabb, ha fókuszált marad és nem engedi, hogy a szálak kicsússzanak a keze közül. Ez szerencsére nem történt meg, de az írói szándékot igazoló záró montázsig, a rész inkább tűnt gondosan egymás mellé helyezett mozzanatok szekvenciájának, mint organikusan összeálló történésének egészének.

Vic Claudette-tel kerül párba, Shane-t pedig Dutch mellé osszák be, illetve a Strike Team ötödik epizód óta tartó kálváriája végre betetőzik, az előző cliffhanger által sugallt, habár kissé túlhúzott módon (az „A”, „B” és „C” szállal operáló struktúra egész egyszerűen megtöri azt az ívet, amit, ha logikusan járnánk végig, minden bizonnyal katarzissal végződött volna). Ennek hiányában, ami megment minket a totális katasztrófától, az az, hogy a készítők már ezen a ponton is kitűnően ismerték (anti)hőseiket, így ha akció szintjén csalódást is okoztak a látottak, reakciók hozták az elvártat, sőt, bőven felül is teljesítették azokat, itt pedig már nem lehet szó nélkül elmenni színészeink kitűnő munkája előtt. Nyilván „one man show”-ról beszélhetünk, de a viszonylag népes szereplőgárda miatt (és annak ellenére), nem csak Chicklisnek volt alkalma kibontakozni a hét évad alatt. Az azóta meglehetősen tragikus, és szánni való életutat befutó Michael Jace egészen elképesztőt alkot, mikor szembefordul magával a három részre osztott tükör előtt, de az olyan apró vendégszerepekre, mint a heti gyanúsítottak és hozzátartozók is tudtak hiteles alakítást nyújtó személyeket találni – ez egyébként az egész sorozatra elmondható.

Don’t believe everything you read!

Hogy még egy kicsit ellensúlyozzam az előzőekben túl negatívra sikerült véleményemet, el kell ismernem, hogy a mellélövések egy része biztosan véletlen műve, azonban másik felük ugyanennyire tudatos. Az 1x08 előkészíti a terepet a következő nagyobb horderejű eseményekhez (az egyikről majd lejjebb), lezár olyan szálakat, melyek klimaxához eddig építkeztek, és felvezet olyanokat is, amik jóval ezen az évadon is túlnyúlnak – Acevada politikai karrierje, példának okáért. A sorozatozás egyik aranyszabálya, hogy a vihar előtti csendnek is megvan a maga funkciója, kellenek tehát a hangsúlyosabb történéseket összekötő, levezető epizódok, ugyanakkor el kell ismernünk, hogy a modernkori tévézés egyik nagy klasszikusa is képes volt hibákat véteni.

Random razzia:

• Az epizódot Glen Mazzara írta és Guy Ferland rendezte, 2002 április 30-án mutatta be az FX.
• Az epizód végén az All My Little Words szól a The Magnetic Fieldstől, és tökéletesen illik a komikus, szívhez szóló, szomorkás képkockákhoz, az utolsó, tragikus, szerelmesek halálát bemutató kompozícióhoz pedig már-már bántóan jól passzol („I could make you pay and pay / But I could never make you stay”).
• A rész könnyen leszűrhető tanulságai a következők lennének: 1. Az erőszak nem megoldás, és: 2. Többet ésszel, mint erővel. Először Shane megy Juliennek, aztán az apa próbálja meg erőszakkal jobb belátásra téríteni droggal kereskedő fiát, a végén a lefülelés pedig szintén az agresszivitás miatt csúszik el. Egyedül Vic jött ki jól a dolgokból, csalással és fenyegetéssel. A fekete rendőrtisztnek intézett utolsó szavai lehet, hogy szívből jövőek voltak, de a komolyan vehetőségüket jelentősen aláásták az előzmények.
• Fantasztikus volt a szándékosan antiklimatikus jelenet, mikor a gyanúsított már éppen vallana, Dutch-nak meglenne a maga kis katarzisa, erre Shane a falnak vágja a tettest – aki ezek után, kissé sértődötten meg is jegyzi, hogy ezen már egy éve túl kellett volna esniük.
• SPOILER ZÓNA: az évad utolsó harmadának alapjai ezzel hivatalosan is lerakva, Gilroy és Vic útjai szétválni látszanak, s mint azt tudjuk, a helyzet innentől egyre rosszabb lesz.

1x09 – Throwaway

7/10

Első évad lévén, a The Shieldnek 2002-es etapjában időt kellett találnia arra, hogy ne csak a főszereplőt és a világot, illetve a fontosabb konfliktusokat vezesse fel, hanem foglalkozzon a mellékkarakterekkel is. Vic mellett egyértelműen Shane a Team leginkább kiemelt tagja, Ronnie és Lem inkább a háttérben léteztek, egy-egy beszólás, emlékezetesebb megmozdulás erejéig kaptak figyelmet. Ebben az epizódban – ami egy múltkori állításommal ellentétben, mégsem szerepeltette Walton Gogginst -, viszont ez, végleg megváltozik, ugyanis egy nagyrészt Lemanskyra koncentráló negyvenöt percet kapunk. A négyes fogat talán legkedvelhetőbb tagja egy meglehetősen ellentmondásos ügy apropóján kapja meg a rivaldafényt, ugyanis bevetés közben egy (viszonylag)ártatlan, de ami még fontosabb, fegyvertelen emberre lő. Mint ahogy azt mostanra megszokhattuk, Vicék feladata, hogy – ideiglenesen – kiverekedjék magukat a szorult helyzetből a játékidő végéig.

Fogalmazhatnánk úgyis, hogy a rész sok tekintetben egy karakter-pilot, pedig ez közel sincs így. Az, hogy Lem középpontba került, a már bemutatott rendőrök és nyomozók vonásai lesznek még szembeötlőbbek, így a „Lemonhead” egy fajta mérceként morális kontrasztként is tetszeleg most előttünk. Két partnerükkel ellentétben Ronnie és Vic objektívebb álláspontot képviselnek, Claudette pedig a tradíciókhoz ragaszkodó arcát villantja fel előttünk. Mikor néhány hete Shane került szorult helyzetbe, a feszültség tapintható volt köztük Vickel, ám most, hogy ő hibázott el valamit, sokkal másabb volt a dinamika a három tag között. Higgadtan, az egyes feladatokat kipipálva jutottak el az adrenalin pumpáló rablásig, egyenrangú félként dolgoztak, nem báty-öccs kapcsolatról beszélhetünk. Ezzel együtt kell lennie egy furcsa, elbaszott egyensúlynak az őrs személyzete között, mikor a Strike Team háza táján minden rendben van, Danny és Julien között éleződik ki a helyzet. Kettejük világnézetbeli differenciálját az eddigi nyolc epizódon át finoman, okosan adagolták nekünk, s pont e konfliktus feloldása tartalmazza a The Shield egyik univerzális igazságát, amit néhány évvel később, egy másik zsarusorozatban mondanak ki:

Akarva akaratlanul, a sorozat ezzel az epizódjával egy másik, de ehhez valamennyire kapcsolódó problémakört is feszeget: rendben van, hogy sok szociális kapcsolatunk kialakulása felett nincsen hatalmunk, de mi van akkor, ha döntéseink, pontosabban életstílusunk is ebbe a kategóriába tartozik? Vagyis mi történik, ha akár egy előzőleg meghozott, minden eddiginél jelentősebb döntésünk előrejósolja, hogy milyen életet élünk majd onnantól? Nos, Vicék meghozták a maguk döntését, az ő dolguk, hogy hétről hétre kiverekedjék magukat az emiatt keletkező nehéz helyzetekből, egészen a keserű(?) végig. A miénk pedig az, hogy mindennek szemtanúi legyünk.

Random razzia:

• Az epizódot Kevin Arkadie írta és Leslie Libman rendezte, 2002 május 7-én mutatta be az FX.
• Az akciójelenetek a szokásosnál is dinamikusabbak voltak, kicsit sajnálom, hogy az imént említett direktor többet nem alkotott a sorozat berkein belül.
• THE SHIELD DID IT FIRST: gondolom mindenkinek megvan Walter White „pizzát a háztetejére”-attrakciója. Nos, a The Shield összehozott egy kevésbé felkapott, hasonlóan bravúros mozdulatot, majd’ tíz évvel a Breaking Bad előtt – gondolok itt arra, amikor a Lemet alakító Kenny Johnson egy laza csuklómozdulattal, oda sem nézve, a tábla közepébe hajítja a nyilat.
• SPOILER ZÓNA: persze tudtam, hogy Lem szinte az összes szereplő közül a leglelkiismeretesebb, de hogy ezt ilyen korán prezentálják, sok mással együtt elfelejtődött, és csak még fájdalmasabbá teszi a majdani 5x11 eseményeit.

1x10 – Dragonchasers

10/10

Fordulóponthoz érkeztünk, a sorozat kísérleti fázisa ezzel hivatalosan véget ért. Ryan és csapata kikísérletezte a tökéletes receptet, ami útmutatóként szolgál nekik a maradék hat évadra, aminek segítségével aprólékos munkával, de csúcsra járatják majd a szériát. Mert a The Shield alapmechanizmusa valahogy így néz ki: pontról pontra megkonstruált lépések (adrenalin és vérgőzös) összessége, melyek aztán királydrámához illő jelenetsorokban csúcsosodnak ki. Ironikus módon, a Dragonchasers nem ilyen, nem ezzel operál, személyesebb, az individuumhoz szól, nem hordoz magában globális igazságokat. Minfináléként is felfogható, hisz pontot tesz a sorozatgyilkos-szál végére, előremutatást ad Connie-t és gyermekét illetően, anélkül, hogy ítélkezne. Tehát a nyers valóságot mutatja.

Ebben az epizódban Vic csupán csak asszisztál, összeköti a fontosabb eseményeket, hisz végtére is, az ő szempontjából látjuk a sorozat legjavát, általa kerülhettünk be Farmington mocskába. Connie harcát viszont nem ő hívatott megvívni (s most kivételesen nem az ő hibája, hogy egy személy rossz döntést hozott), hiába ő képviseli az erőt, ami az ágyhoz szorítja, nem ő a hatalom, aminek vissza kéne fognia a nőt, mikor ellopja Ronnie kabátjából a pénzt. Mégsem érződik fillernek, olcsó időkitöltőnek ez a szál, hisz általa megtudunk valamit az értékrendről, amit az 1x07 kritikájában már kifejtettem. Ebben az esetben azzal bővül a róla alkotott információs tárházunk, hogy láthatjuk, mennyire képes becsapni magát. Egy dolog, hogy indokot talált Terry meggyilkolására, az viszont már egészen más, hogy magára ölti a megmentő szerepét, mikor Briannek és anyjának szüksége van rá, saját feleségét viszont hagyja fuldokolni a felelősség azon mocsarában, amit egy autista gyermek nevelése jelenthet. A csecsemőt is úgy passzolja le neki, hogy néhány órával ezelőtt még másik nővel volt. Ennek ellenére a rész végén mégis ő áll morális magaslaton, mikor kijelenti, hogy a gyerek a szülő felelőssége, semmi más nem számít.

 If you're so special, how come a lowly civil servant like me just caught you?

A rész lényegét, igazi esszenciáját viszont Dutch és a sorozatgyilkos konfrontálódása, első s egyben utolsó nagy összecsapása adja, amire ugyanúgy ráhúzható a felelősség tematikai elemként. A sorozat eddigi összes konfliktusának feloldásához hazugságokkal, igazi arcuk maszk mögé rejtésével jutottak el a szereplők. Dutch-nak viszont valami olyat kellett tennie, ami ezzel a tendenciával szembe megy, amire például Julien képtelen volt két epizóddal ezelőtt: el kell fogadnia önmagát. A Michael Kelly által vérfagyasztó mód életre hívott Sean táblára vési a nyomozó minden egyes hibáját, gyengeségét, hiába van ott Claudette, ő sem nyújthat támogatást a férfinak, akinek innen egyedül kell felállnia. És megteszi, minden gyarlósága ellenére, egóját félresöpörve kihúzza magát, és ízekre szedi Sally, illetve 22 másik személy gyilkosát. Nem önmaga miatt teszi, hanem mert ez a dolga, ez által pedig nem az epizód, de az egész etap igazi hősévé válik.

Ezt követően a The Shield egy fájdalmas kontraszttal zár, még fájdalmasabbal, mint a Cupid and Psycho zárómontázsában: az egyik pillanatban gratulációk és általános ováció övezi Dutch-ot, mindaz a szeretet és megbecsülés, amire mindig is vágyott, amit jogosnak, megérdemeltnek hitt. Aztán a magány utoléri a kocsijában, s rájön, mindez nem elég, hisz hiába változtatott a világon, tette azt egy hangyányival jobbá, ugyanaz az ember maradt, ez a felismerés pedig olyan teherrel jár, amivel nap mint nap együtt kell élnie.

Random razzia:

• Az epizódot Scott Rosenbaum & Kurt Sutter írta és Nick Gomez rendezte, 2002 május 14-én mutatta be az FX.
• Az 1x10 kapcsán azért is beszélhetünk fordulópontról, mert minden színész szerződését véglegesítették, a cast hivatalossá vált, nem kell több Shane, Lem és Ronnie nélküli epizódot elszenvednünk.
• Julien egy gyűlöletes, benne megbújó, újra és újra előjövő dologként hivatkozik homoszexualitására, ami most fizikailag is manifesztálódik egy transznemű férfi személyében – a blanket party nevű rituálé keretei között, alaposan helyben is hagyja azt.
• Corinne a Vickel való vitája során tesz egy utalást, ami alapján arra is lehet következtetni, nagyon is tisztában van vele, férje nem a hűséges férfiak mintapéldánya – véleményem szerint szükséges adalék volt ez a karakterhez.
• SPOILER ZÓNA: Dutch-nak még lesz dolga bőven sorozatgyilkosokkal és perverzekkel a széria folytatásában, a harmadik évadban az egyik ilyen ellenfele nem az énképében okoz csorbát, hanem a legállatiasabb ösztönét ébreszti fel; a macska megfojtása hasonlóan emlékezetes, de teljesen más hangulatot árasztó ponton engedi el a karakter kezét.