A képlet roppant egyszerű: vegyük körül magunkat tehetséges, egymással a közös hangot könnyedén megtaláló emberekkel és hagyjuk őket dolgozni. Természetesen a jó sorozat receptjéhez azért ennél több összetevőt is fel lehet sorolni, de amennyiben a fent említett kiindulópont megvan, akkor nehéz elrontani a dolgokat. A Terriers esetében igaznak bizonyult a képlet, a nagyszerű alkotó és színészgárda remekül megértette egymást, az FX nem szólt bele a kreatív döntésekbe, a végeredmény pedig önmagáért beszél.

A csatornánál örömmel fogadták az első kiugró sikerüket szállító (The Shield) Shawn Ryan visszatérését, de a Terriers készítésében döntő szerepet vállalt még a Trükkös fiúk és a Tripla vagy semmi forgatókönyvét jegyző Ted Griffin, valamint a számtalan kultsorozat mellett dolgozó Tim Minear (Angel, The Inside, Firefly) is. A munkájuknak köszönhetően a két san diego-i magánnyomozó története már az elejétől odaszegezett minket a képernyőhöz, többek között életszerű párbeszédek, remek atmoszféra, okosan felépített egy részes esetek és egy jól kivitelezett átívelő szál jellemezte a sorozatot. 

A Terriers egyik legnagyobb erőssége az volt, hogy ugyanúgy tudtuk élvezni a standalone és a főszálhoz kapcsolódó részeket is. Az előbbinél sok esetben egy kis jelentéktelennek tűnő ügyből nőtt ki valami nagyobb, de mindezt könnyedén, bármiféle erőltetettség nélkül mutatták be nekünk, az eset felderítése pedig végig lekötötte a figyelmünket. Az ügyek sokszor igen komoly érzelmi töltettel is bírtak, gondoljunk csak az 1x03-as, Olivia Williams-et is felvonultató Change Partners-re, vagy éppen a Missing Persons-ra (1x07). Az évad második fele viszont már kizárólag a 'nagy összeesküvésre', az Ocean Beach helyére építendő reptér szövevényes történetére koncentrált. Nem voltunk híján meglepő fordulatoknak, de hozzá kell tenni, hogy mindez megfelelő jellemábrázolás nélkül mit sem ért volna.

Szerencsére ezzel Ryan-ék is tisztában voltak és sikerült elérniük, hogy közel érezzük magunkhoz a két főszereplőt, Hank és Britt esendőek ugyan és követnek el hibákat, de ezzel együtt kedvelhető és egyúttal egyedi jellemvonásokkal felruházott karakterek. Az azonosulást megkönnyítette a kettejük között fennálló kiváló chemistry (összhang), melynek köszönhetően valódinak éreztük a szurkálódásoktól sem mentes párbeszédeiket, vagy adott esetben az egymásért való aggódásukat. Mindez nem véletlen, hiszen Donal Logue (Life) és Michael Raymond-James (True Blood) korábban már dolgoztak együtt és olyan jól kijöttek egymással, hogy úgy döntöttek a forgatás idejére összeköltöznek.

A karakterizáció során kiemelt szerepet kapott Hank és Britt magánéleti szála, előbbinél a volt feleség és a mentálisan sérült húg, míg utóbbinál a hűtlen barátnő, valamint a bűnözői múlt került előtérbe. Mindezt hitelesen és megfelelően adagolva mutatták be nekünk, nem egyszer pedig megrendítő jeleneteknek voltunk szemtanúi. Logue kiemelkedő alakítást nyújtott, de nem sokkal maradt el tőle Michael Raymond-James sem, mellettük dicséret illeti a női szereplőket, illetve a Hank régi társát, Gustaffson-t alakító Rockmund Dunbar-t. A mellékszereplők közül elsősorban Michael Gaston (Ben Zeitlin) és a magánnyomozóinkat segítő geek csapat volt emlékezetes.

Szót kell ejtenem a sorozat helyszínéül szolgáló San Diego-ról is, a sorozat operatőrei szerencsénkre maximálisan kihasználták a város természeti adottságait. Az első évad stílusos, valamint a főbb történetszálakat lezáró befejezést kapott és a 13 részt összegezve kijelenthető, hogy az FX ismételten egy kiváló drámával állt elő. Sajnos azonban a nézettség nem a várakozások szerint alakult, a Terriers átlagban félmilliós nézőszámot és 0.2-es demó eredményt tudott felmutatni, mely könnyen lehet, hogy még a lágyszívű FX esetében sem lesz elég a második évadhoz.

Értékelés: