Másfél év után az első bejegyzés a blogon.... kivételesen rövid leszek: nekem hiányzott, remélem nektek is.  

15. Daredevil (Netflix)

A képregények alapján nagy potenciállal bír Hell’s Kitchen legismertebb igazságtevőjének karaktere, melyet a több, mint egy évtizeddel bemutatott film nem tudott kiaknázni. A Marvel-Netflix házasság első terméke azonban jól ragadta meg a vak ügyvéd karakterét és atmoszférájában, a színészi játékban, külön kiemelve Charlie Cox és Vincent D’Onofrio nagyszerű castingját, és a morális kérdések tálalásában is méltó lett az alapanyaghoz. Negatívumként kell felhozni, hogy a második felére kissé elfáradt a sorozat, az új showrunerrekkel készülő második évad remélhetőleg előrelép ebben a tekintetben.

14. Master of None (Netflix)

Azaz Ansari sorozatának minden egyes epizódja az élet különböző spektusát járja körbe, a szülők, a párkapcsolat, a férfi-női szerepek vagy éppen a sztereotípiák témáját középpontba helyezve. Mindezt pedig olyan könnyedséggel és természetességgel teszi, nagy adag, a túlzott szentimentalizmus csapdáját kikerülő bájjal átitatva, hogy a mondanivalót egy pillanatra sem érezzük erőltetettnek. A Dev-Rachel kapcsolatért és a Nashville című epizódért önmagában is megérte volna végignézni az első évadot, de ehhez még számos okosan végigvitt ötlet és emlékezetes mellékszereplő társul, a kritikai hozsanna teljesen megérdemelt.

13. Veep (HBO)

A szarkasztikus humor nagymestere Armando Iannucci utolsó évadát tudta le a sorozatnál, az ötödik szezon már nélküle fog elkészülni. Méltó módon búcsúzott a komédiától, mely idén is pörgő, rendkívül ötletesen megírt párbeszédeivel és egyre bővülő, kivétel nélkül nagyszerűen működő karaktereivel kápráztatott el minket és rekeszizmainkat. Hugh Laurie behozatala telitalálatnak bizonyult, az évad kilencedik epizódja pedig, melyben a szenátusi meghallgatásokra kerül sor, nagy eséllyel indulna az elmúlt évtized legviccesebb sorozatepizódja címért.

12. Better Call Saul (AMC)

Szkeptikus voltam a tavaly januári bemutató előtt, leginnább annak kapcsán, hogy vajon elég érdekes karaktert tudnak-e formálni Saul Goodman figurájából, illetve mennyire lesznek képesek a humor és a dráma megfelelő vegyítésére az alkotók. Peter Gould és Vince Gilligan azonban ismét bizonyított, úgy voltak képesek létrehozni egy Breaking Bad prequelt, hogy már az elejétől önálló sorozatként gondoltunk rá. A helyszín és a karakterek egy része ismerős, de a sorozat egyedi és hangulatában, valamint megközelítésében is mást képvisel, mint nagy elődje. Saul karakterrajza aprólékosan kidolgozott és felépített, amihez az az átgondolt írói munka mellett Bob Odenkirk kiváló alakítása is nagyban hozzájárult.

11. Hannibal (NBC)

Bajban vagyok a Hanniballal. A harmadik, egyben utolsó évadot Bryan Fuller készítő két részre osztotta fel. Az olasz szál esetében az volt az érzésem, hogy az egyébként bámulatos vizualitást feláldozta a történet és a karakterek oltárán. A Red Dragon történetfolyam viszont elkápráztatott, melynek tökéletes végpontja volt a finálé, ami egy véres festményként funkcionált, és amellyel végleg biztosította a helyét a sorozatok panteonjában. Az utolsó fejezet vegyes képet mutatott tehát, de a hullámzó minőség dacára is megelőzött stabilabban teljesítő sorozatokat, amikor ugyanis eltalálta az arányokat, akkor kiemelkedett a mezőnyből. Az pedig egyértelmű, hogy Fuller Hannibal interpretációja hosszú évekig beszédtéma marad egyedi látványvilága és szimbolista jelentéstartalma miatt.

10. Fargo (FX)

A True Detective megmutatta, hogy milyen az, amikor nem működőképes az új történettel és karakterekkel operáló antológia jelleg, Noah Hawley alkotása a Fargo ezzel szemben bizonyította, hogy ezt lehet második alkalomra is változatlanul magas színvonalon űzni. Sőt, a rendkívül szerteágazó cselekménnyel, gyönyörű fényképezéssel és izgalmas karakterekkel teledűztelt második évad bennem mélyebb nyomot hagyott, mint a tavalyi felvonás. Emlékezetes alakítások sorával ajándékozott meg minket, Ted Danson és Bokeem Wodbine alakítása külön kiemelésre méltó. Idegen létformáink megjelenése ugyan feleslegesnek bizonyult, de ez megbocsájtható és nem von le semmit az összképből.

9. Mozart in the Jungle (Amazon)

A New York-i szimfonikus zenekarról és főként annak új, az állóvizet felkavaró karmesteréről szóló sorozat a felgood mintapéldánya. Olyan, mintha elfogyasztanád az egyik kedvenc ételed, de úgy érzed nem tudsz betelni vele, és repetázol folyamatosan, míg el nem fogy. Amikor az megtörténik már sajnálod, hogy nem osztottad be, mert olyan jól esett  és jó lett volna későbbre is hagyni. Rendkívül szeretnivaló, hangulata, párbeszédei és a Rodrigo-Haley kettős miatt is, a Roman Coppola által rendezett hetedik, álomszerű You Go to My Head című rész pedig az évad fénypontja. A második évad december utolsó előtti napján jött ki, ha a kedves olvasó fel szeretné valamivel dobni a kedvét, akkor megvan hozzá az ideális recept.

8. Mr. Robot (USA Network)

Az év legnagyobbat szóló újonca, ami egy olyan csatornától érkezett, melytől senki nem várt egyedi hangot. Persze elvitatkozhatunk azon, hogy Sam Esmail sorozata mennyire tekinthető egyedinek, számtalan alkotást, leginkább a Harcosok Klubját idéz meg, de mindezt rendkívüli odaadással, az elődök tiszteletével teszi meg és képes a saját hangját kialakítani a már ismert témák és konfliktusok ellenére. Képi világa, zenei aláfestése, Rami Malek alakítása mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a nézők és a kritikusok körében is az egyik legtöbb párbeszédet generáló drámává váljon.

7. Halt and Catch Fire (AMC)

Aggódtam az AMC miatt, a televíziózás történetének két alapkövét köthetjük a nevükhöz, a Breaking Bad és a Mad Men leköszönését követően szkeptikus voltam, hogy a megfelelő úton indulnak-e tovább. A léc rendkívül magasra lett téve, átugorni természetesen egyből lehetetlen, de örömteli látni, hogy rövid idő alatt képesek voltak két minőségi drámával előállni. Az 1980-as évek számítógépes forradalmát bemutató Halt and Catch Fire esetében a technikai oldal profin van bemutatva, jól reflektálnak az írók a legnagyobb változást elindító újításokra, mindez pedig szervesen illeszkedik a történetbe. A hangsúly azonban a karaktereken van, nincs hős vagy antihős jellem, igazi hús-vér figuráknak érezzük őket, ami által sikerül őket közel éreznünk magunkhoz. Az első évadot kedveltem, a második felvonás viszont már magával ragadott, az alacsony nézettség ellenére az „AMC végre átlépte a Rubicont” és berendelte a folytatást.

6. Show Me a Hero (HBO)

David Simon az a kivételes alkotó, aki az adott társadalmi probléma kirajzolásánál a karakterekre koncentrál, és mindeközben az aprólékos jellemábrázolás mellett tökéletesen átlátja, átláttatja a nézővel az összképet. Hat részes minisorozatában Yonkers városába kalauzol el minket, ahol a szegregáció kérdését mutatja be az olcsó bérlakások és a gettósodás témáján keresztül. Rendkívül alapos kórképet kapunk, minden aspektus bemutatásra kerül, Oscar Isaacs pedig élete alakítását nyújtja a fiatal polgármester szerepében. Dokumentarista és életszerű egyszerre, ahogy azt Simon-tól megszokhattuk, kétségtelenül az év egyik legnagyobb hatású drámája.

5. Justified (FX)

Méltó búcsú. Ezt kívántam a hatodik és egyben utolsó felvonás előtt, 13 részt követően pedig elégedetten és egyben szomorkásan álltam fel a fotelból. Megkaptam, amit akartam, de mégis nehéz elengedni Raylan Givenst és kompániáját. Rendkívül stílusos, ötletes párbeszédei, nagyszerűen megírt karakterei és az azokat életre keltő színészek Graham Yost írányításával feledtették az ötödik évados kisiklást és egy remekül összerakott záró felvonást kaptunk. Az utolsó réssszel maximálisan elégedettek lehetünk, szépen lezárta hőseink történetét, a „We dug coal together” mondat után pedig még a szentimentalizmust csak hírből ismerők is nyúltak a zsebkendőjükért.

4. Rectify (Sundance Channel)

Mindannyian Daniel Holdenek szeretnénk lenni. Első olvasatra minden bizonnyal meglepődik az olvasó az alábbi kijelentésen, hiszen főhősünk közel két évtizedet töltött a halálsoron, miután szabadlábra helyezték új bizonyítékok miatt. Viszont senki nem képes így szemlélni a világot, az apró rezdüléseit, a csodát, melyet megkaptunk, de néha elfelejtünk értékelni. Daniel ezt teszi, az ő szemén látva egy teljesen más világ tarul fel előttünk, ez az a dráma, amely nem garantálja azt, hogy boldogabbak leszünk tőle, dehogy teljesebb emberek leszünk általa az biztos.

3. Mad Men (AMC)

Matthew Weinernek van vér a pucájában. Az elmúlt évtized egyik legjelentősebb sorozatának kulcsjelenetét egy addig sosem látott vendégszereplőre bízta, aki tulajdonképpen az élet életesszenciáját fogalmazta meg monológjában. Kockáztatott és bejött, hét évados, szimbolizmussal átitatott regényfolyamának főhőse Don Draper végre új emberré tudott válni. Elvarrni a szálakat, elbúcsúzni a megismert és megszeretett szereplőktől, új utakat vázolva fel nekik – igen, ezek egy finálé alapismérvei, a jó finálé pedig akkor valósulhat meg, ha ezt egy pillanatra sem érezzük mesterkéltnek. A Mad Men képes volt erre, méltó búcsút vehettünk ezektől a korántsem makuálatlan, de igencsak emlékezetes karakterektől.

2. The Americans (FX)

Egy őszinte vallomással kell kezdenem: az első évad közepén anno abbahagytam a sorozatot. A mostani helyezés is mutatja, jól tettem, hogy újra nekiveselkedtem, napjaink egyik legjobb drámájáva nőtte ki magát beépített szovjet kémeink története. Évről-évre növelik a tétet, a történetszálak okos végiggondoltsága pedig kifizetődött már a második felvonásban is, és ez a tendencia idén folytatótódott. A morális döntések és az emóciók megjelenítése az egyik legnagyob fegyvere a sorozatnak, a Jennings család döntéseinek hátterében megúhózódó ok-okozati tényezők bemutatása és a következményekkel való szembenézés teszi igazán különlegessé. Emellett pedig veszettül izgalmas is. A nézettség ugyan gyenge, de az FX kincsre bukkant és ezt szerencsére ők is pontosan tudják.

1. The Leftovers (HBO)

A fent említett alkotások esetében is többször szóba kerül a kockáztatás, de ennyit egyetlen sorozat sem reszkírozott idén, mint Damon Lindelof alkotása. A második évad egy őskorban játszódó jelenettel nyit, új helyszínt és számos új szereplőt kaptunk, az egyes epizódok egy adott karakterre fókuszáltak, merész történetszálakban és fordulatokban volt részünk, az eredménye pedig egy átgondolt, a végén minden puzzlet a helyére tevő, az év legemlékezetesebb tíz epizódját felvonultató dráma lett. Nincs még egy olyan sorozat a jelenlegi mezőnyben, mely ilyen erős érzelmi hatással lenne rám, porba taszít és felemel, akárcsak a karaktereit.

Honorable Mentions: Game of Thrones, UnReal, House of Cards, Banshee, The Good Wife

Bekerültek volna a legjobbak mezőnyébe, de még nem fejeztem be az aktuális évadjukat: Transparent, Jessice Jones, Orange is the New Black