Az írás csak a végén található, „Random razzia” rovatban fog SPOILER-eket tartalmazni, annak is csak a végén, külön kiemelve azokat, úgyhogy azok is nyugodtan olvashatnak, akik a kritikáimmal párhuzamosan veszik fel a történet fonalát. Az esetleges kommentekben ugyanezt az odafigyelést kérném az olvasóktól, jelöljétek az elkövetkező epizódokra/évadokra vonatkozó utalásokat, legyetek tekintettel az újoncokra is.

7/10

A The Shield első évadának epizódjai, epizódláncolatai próbálták azt az energiát megformálni, ami hétről hétre, később évről évre visszacsalogatta a nézőket. Mint azt múlt héten kifejtettem, a sorozat egyik nagy erőssége a tudatos, önmagára és a kontextusára is aktívan reflektáló, ugyanakkor veszett tempójú történetvezetés, a tudatosan egymásra illesztett,  hatásosabbnál hatásosabb akciók. A Sons of Anarchy készítőjének első önállóan megírt epizódja azt a vonását lelte meg Vic és társai kalandjainak, ami a lehető legaddiktívabbá és legfeszültségtelibbé avanzsálta a szériát. Egészen egyszerűen szórakoztató nézni, amint a Strike Team tagjai csöbörből vödörbe esnek, temeti maga alá őket az a szarlavina, amit csak is önmaguknak köszönhetnek, az pedig egészen frenetikus, ahogy végigkövetjük, amint próbálnak kimászni belőle – gyakran egymást is hátráltatva.

Még csak az ötödik résznél járunk, de Shane-ről annyit már mindenképpen megtudhattunk, hogy talán a társaság legforrófejűbb, legkevésbé kompetens tagja. Az, hogy férfi ösztöneit követve LA egyik lerobbant negyedében parkolt a lopott droggal teli kocsival, már önmagában ékes példája ennek, ám az azután elkövetett dőresége „megkoronázta” addigi teljesítményét. Azt a tipikus húzást okosan elkerülték, hogy az első sikertelen próbálkozás után is maga próbálja meg elrendezni az ügyet, rögtön másnap reggel Vichez szalad segítségért, hisz tényleg ő az egyetlen, aki érdemben képes is tenni valamit.

(…)nem számít hány kisebb nagyobb hangsúllyal rendelkező mellékszál kapcsolódik a sztorihoz, hány új karakter érkezik majd a későbbi évadokban, minden abba a pillanatba hajlik vissza, mikor Vic Mackey és Shane Vendrell egy Two-Time nevű halott gengszter fegyverével, kutya módjára lepuffantják társukat.

A pilot kritikájában okkal írtam ezek a sorokat, nem számít ugyanis mennyit távolodunk az első rész eseményeitől, Terry halála (azaz gyilkossága) végig árnyékot vet a Farmingtonban zajló történésekre, mindig befolyásolja valamelyik érdekfél látásmódját. Acevada már jóval a Julientől kapott információk, sőt, már a razzia előtt gyanakszik a srácokra, plusz egységeket küld velük a terep biztosítására. Aztán az újonc zsaru kifigyeli, amint szétosztanak két tégla anyagot egymás között, és anélkül, hogy azok egyáltalán tudnának róla, már forrósodik a talaj a lábuk alatt. A Vic és Acevada közti párbeszéd már csak azért is remek dialógus, mert nagyon sokféle módon értelmezhető: lényegében nem hangzik el hazugság, Vic csupán rávilágít, hogy ha lehetne, nem tenné meg megint azt, mint azon az éjszakán, valamint arra is rámutat, hogy valószínűleg a kapitány is másképp járt volna el Terryvel.

Viszont mindaz, amit Acevada tud, vagy tudni vél, elég ahhoz, hogy semmit se vegyen készpénznek, ami a Teamhez köthető, illetve, hogy mindig legyen résen. Elképesztően gyorsan kezd el szorulni a hurok az egyre instabilabbnak tűnő Julien vallomása után – akinek személyére legkönnyebben a felelősség tematikai elemét tudnám ráhúzni: az egyház és bűnüldözés szervezetének oszlopos tagjává válni nyilván hatalmas kihívás (pláne egyszerre), de mikor mindehhez az övéhez hasonló identitás zavar is társul, annak elviseléséhez emberfeletti erőre van szükség. És a fekete rendőr megrogyni látszik a teher alatt, szeretőjével való beszélgetése során kiütközik, hiába tudja magáról, hogy jó ember, rossz dolgot cselekszik – énjének vallásos oldala legalábbis ezt mondatja vele. A rossz dolgokat pedig ebben a moralitásában alapvetően romlott univerzumban is jó dolgokkal próbálják meg ellensúlyozni a karakterek, még akkor is, ha ezzel ironikus módon pont főhőseinkkel babrálnak ki.

Ez persze csak próbálkozás szintjén valósul meg, ugyanis Vicék kihúzzák magukat a csávából, s ami a legjobb, kicsit sem erőltetett, hanem nagyon is logikus módon jutnak el először közvetve a kocsiig és a tolvajig, majd a drogokhoz, Acevada képtelen bármit is rájuk bizonyítani. A veszély, ha csupán ideiglenesen is, de megszűnt, ám a sorozat íratlan alapszabályai kimondják, minden cselekedetre érkezik egy válaszreakció, ami jóval nagyobb volumenű, mint az eredeti tett volt. Afelől pedig senkinek se legyen kétsége, hogy a majdani sorozatzáróig nagyon sok hasonló cselekményszekvenciában lesz majd részünk. A sötét fellegek tehát gyülekeznek, még ha próbálunk is nem tudomást venni róluk.

Random razzia:

• Az epizódot Kurt Sutter írta és Clark Johnson rendezte, 2002 április 9-én mutatta be az FX.
• Sutter nem csak íróként tetszelgett, jó szokásához híven személyesen is tiszteletét tette – ő személyesítette meg az (egyelőre) név nélküli, nem egészen evilági örmény maffiózót, aki a rész végén megszökik az őrizetből; nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el azzal, ha elárulom, nem most láttuk utoljára.
• Megmaradva az írásnál, az epizód csodálatos fekete humorral rendelkezik, a legkézenfekvőbb bizonyítéka ennek pedig egy nagyon is kényes témát boncolgatva, Vic kisfia állapotát illetően érkezik: „Matthew is a charming, intelligent little boy… He also has autism.”
• Ja és TARANTINO-SZERŰ ABERRÁCIÓK VOL 1.: "Delicious feet."
• Dutch a középsuli eminenséhez hasonlóan, korrepetálás útján próbál eljutni Danny szívéhez, aki finoman fogalmazva, kicsit sem lelkes, ráadásul az első adandó alkalommal kidobja a férfit, mikor Vicnek szüksége van rá.
• SPOILER ZÓNA: az örmények bevonásával előkészítik a terepet a pénzvonat számára, ami az egész második évadon végighúzódik majd, következményei a harmadik szezonban bontanak virágokat, és még a hetedik évadban is képesek egy véres leszámolásba torkolni. A legnagyobb tragédiák tényleg elejüktől a végükig át vannak gondolva.