Mielőtt rátérnék a toplistám első öt helyezettjére (a poszt előző része a 6-10. helyezettel itt olvasható), még gyorsan néhány cím (és kép), amelyek épphogy lecsúsztak a listáról.

Az American Horror Story (mind az Asylum 2013-as epizódjai, mind a Coven) sokáig biztos befutónak tűnt 2013-ra is, aztán addig vaciláltam 3-4 beállítás között, amíg szépen kioltották egymást. Volt például egy hatásos belső vágásos montázs, de említhetném ezt a Grimm-mesékbe illő beállítást, sőt, erősen gondokoztam a harmadik évad főcímének egyik snittjén, melynek nehezen tudok szabadulni a hatása alól.

A tavalyi győztes, a Game of Thrones is közel járt, hogy helyezést érjen el, ez a – spoileres – meglehetősen morbid beállítás érzékletesen ábrázolja az évad egyik kulcssszereplőjének pokoljárását. Emlékezetes volt még egy, a szó valamennyi értelmében vérbő snitt a Spartacus utolsó évadjából, és a The Walking Dead is bizonyította párszor, hogy a vizuális elbeszélés tekintetében sokkal sikeresebb, mint a párbeszédek terén.

A Girls újhullámos hangulatú, Woody Allen filmjeire emlékeztető, kísérletező epizódjában, a „One Man’s Trash”-ben is akadtak emlékezetes snittek, például ez. Végezetül, a tavalyi listánál utólag bosszankodtam, hogy a Bunheads egyik, vágás nélkül felvett táncjelenetéről tökéletesen megfeledkeztem a listaállításkor, így legalább a honorary mentionök közé beválogattam egy hasonlót.

És akkor most lássuk az öt befutót!

5.

Enlightened 2x04 – Follow Me
Fényképezte: Xavier Pérez Grobet

Az Enlightened már az első évadban is egy, a legapróbb részletekig átgondolt, gyönyörű, komplex vizuális palettával dolgozott, és a második – egyben utolsó – évad olyan egyedi látásmóddal rendelkező rendezők bevonásával emelte a tétet, mint Todd Haynes. A sorozat atyja, Mike White, valamint Xavier Pérez Grobet operatőr a fakó kertvárosi házaktól a lélektelen vállalati irodahelyiségeken át a hawaii-i tengerpartig mindenütt a szépséget kereste, és találta is meg.

A második évad fő motorját Amy Jellicoe-nak a munkáltatója, az Abaddon óriásvállalat ellen folytatott harca szolgáltatja, melyben egyszerre fűti az etikai szabálytalanságok feletti igazságérzet, a jóért való tenni akarás és saját személyes sértettsége. Ezt a harcot, Dávid és Góliát küzdelmét sűríti egyetlen képi metaforába (úgy tűnik, az idei lista ilyen sűrítős lett) Grobet, amikor Amy a betondzsungel alatt, szélkorbácsolta papírok között próbálja harcra buzdítani a részlege kisfőnökét, hogy aztán a kamera a magukra utalt kisemberektől a vállalat fekete, titáni, ledönthetetlen üvegtornyáig svenkeljen.

4.

Hannibal 1x05 – Coquilles
Fényképezte: James Hawkinson

Mindig is tudtuk, hogy Bryan Fuller készítőnek nem kell a szomszédba mennie virtuóz képekért, de a Hannibalban egy olyan valóságtól elemelt, operai magasságokba törő, barokk képi világot tett le az asztalra, melynek jelenleg nincsen párja sorozatos fronton.

A „Coquilles” című epizódban James Hawkinson operatőrt ráadásul nem más rendezte, mint Guillermo Del Toro házi operatőre, Guillermo Navarro, így kettejüket teszem felelőssé ezért a hátborzongatóan gyönyörű, szimbólumokkal átitatott tablóért. Minden emberalak – nyomozó és áldozat – fekete sziluett csupán a beteges, túlvilági fényben, de a kompozíció szimmetriája és az állványzat rúdjai a glóriával övezett, angyalszerű hulla felé vezetik a tekintetet. Hiába mozog, fártol hátrafelé a kamera Laurence Fishburne karakterével, mi Will Grahammel együtt ott rekedünk ebben a pokolban, már-már vallásos áhítattal és félelemmel tekintve fel a lidércnyomásra.

3.

Top of the Lake 1x02
Fényképezte: Adam Arkapaw

Kevés sorozat engedheti meg magának, hogy külső helyszíneken forgathasson, és ne Los Angelesszel, New Yorkkal vagy Vancouverrel és környékével helyettesítse a világ összes táját. Pedig kifizetődik, ha egy stáb kimozdul a megszokott hollywoodi forgatási helyszínekről: a Vikings sokat nyert Írországgal, a True Detective Louisianával, a Top of the Lake pedig Új-Zélanddal.

Új-Zéland szerves alkotóeleme Jane Campion minisorozatának, vagy ahogy mondani szokás: a táj az egyik főszereplő. És ez az Új-Zéland nem A gyűrűk ura mesebeli szépségű világa: Adam Arkapaw lencséjén keresztül a szigetország rideg, könyörtelen vidéke bekebelezi, megrágja, majd kiköpi az ártatlanokat, és súlyos, vészjósló titkokat rejt.

A történet egy eltűnt kislány keresése körül forog, és időnként az az érzésünk támad, mintha tűt keresnénk a szénakazalban. Amikor Elizabeth Moss nyomozónője helikopterre száll, Arkapaw lélegzetelállítóan szép, impozáns légifelvételek sorát mutatja, köztük ezt a döbbenetes snittet: az ember alkotta jármű apró ponttá zsugorodik, szinte elenyészik a végtelen, egybefüggő masszává olvadó erdőség háttere előtt. Kevés alkalommal ábrázolták ennél érzékletesebben a tévéképernyőn az ember kicsinységét a természet közönyös hatalmával szemben.

2.

Rectify 1x06 – Jacob’s Ladder
Fényképezte: Paul M. Sommers

Ray McKinnon lassú sodrású, meditatív, egzisztencialista drámája, a Rectify 2013 legjobb újonca volt a számomra, és összesítésben is dobogós helyen végezne. A siralomházból szabaduló, tékozló fiú hazatérésének története talán az első példa arra, hogy a tévésorozatok felépítése a független filmek érzékenységével, szemléletmódjával párosul, és ehhez nagyban hozzájárulnak Sommers leheletfinom képsorai.

A szabadban játszódó, napfényben fürdő, bukolikus pillanatokkal szöges ellentétben áll a halálsor steril, szinte teljesen hófehér, klausztrofób környezete, és nem véletlen, hogy az első évad a betetőzésnek szánt nagyjelenet után még egyszer visszatér a börtönbe, és flashbackkel, néma, dialógus nélküli záróképpel ér véget.

Felülnézetből, középen fekete csíkkal elválasztva két, identikus cellát látunk: az egyikben Daniel ketrecbe zárt állatként járkál fel-alá, majd végén a falnak fordulva az ágyára kuporodik, míg a szomszédos cellában a takarító tünteti el egy élet nyomait. A kettéosztott felvételen teljessé válik Daniel bezártsága: fizikai valójában kiszabadulhatott ugyan a rácsok mögül, de a fejében még mindig az időből kizökkenve, felfüggesztett állapotban, sztázisban maradt, arra várva, hogy újrainduljon az élete.

1.

Hannibal 1x06 – Entrée
Fényképezte: James Hawkinson

Ahogy tavaly, úgy idén is teljesen egyértelmű volt, melyik beállítás végezzen az első helyen: a Hannibal jött, látott és győzött. Nem elég, hogy új jelentkezőként rögtön duplázott, de pimaszul még a lista élére is röpült.

Az angyalos snittnél egyedül a barokk pompára tértem ki, pedig a Hannibal fényképezéséről kisebb tanulmányokat lehetne írni (egyesek meg is tették, meg itt is, meg itt is). A sorozat minden lehetséges eszközzel megpróbálja beszippantani a nézőt Will Graham bomlott elméjébe, hogy az ő szemén keresztül lássuk a világot: a tudatalattira ható, zajokból és zörejekből álló, nyugtalanító kísérőzenétől a hipnotikus díszleteken át a tudatosan választott perspektívákig.

Hawkinson leghatékonyabb fegyere azonban a fókusz. Azzal, hogy a sorozat domináns plánjain, a félközeliken a háttér szinte mindig elmosódott, az emberi alakok (különösen Will) pedig tűélesek, mi magunk is elveszítjük a fogódzót, csapdába esünk. Olyan érzésünk támad, hogy a környezet életveszélyes, mintha valami mindig odakint leselkedne, és ránk fenné a fogát. Márpedig a hatodik részben, Anna Chlumsky proto-Clarice karakterénél ez szó szerint beteljesül.

A Hannibal több hideglelős jelenettel is „megajándékozott”, de egyik sem volt rám olyan hatással, mint ez a pár másodperces snitt. Amikor először láttam, majdnem kiugrottam a bőrömből, és azóta sem tudom úgy újranézni, hogy ne akarnék szűkölve fedezékbe bújni. Tudjuk, sejtjük, mi fog történni, de amikor Hannibal az életlen háttérben, némán lesiklik a lépcsőn, az maga a horror, rémálmaink szürke homályban ólálkodó démonjainak megtestesülése.

Most pedig ti jöttök. Nektek mik voltak a kedvenc 2013-as tévésorozatos képeitek?