Úgy látszik a sors, ha nem is pontosan meghatározható időközönként, de közbeszól, és nem engedi, hogy tartsam magam az eredetileg kigondolt koncepcióhoz. Mivel a Twitteren már jó előre beígért, nyolcadik és kilencedik részről szóló dupla-kritikám nagyon összecsúszott a hét elején esedékes, tizedik részről szóló írásommal, úgy döntöttem, rendhagyó módon nem kettő, hanem három epizód történéseit is összefoglalom nektek.

Az  évad maradékát remélhetőleg a már megszokott ütemben leszek képes végigvinni.

Az írás csak a végén található, „Random razzia” rovatban fog SPOILER-eket tartalmazni, annak is csak a végén, külön kiemelve azokat, úgyhogy azok is nyugodtan olvashatnak, akik a kritikáimmal párhuzamosan veszik fel a történet fonalát. Az esetleges kommentekben ugyanezt az odafigyelést kérném az olvasóktól, jelöljétek az elkövetkező epizódokra/évadokra vonatkozó utalásokat, legyetek tekintettel az újoncokra is.

1x08 – Cupid and Psycho

6/10

Szerelem, testvériség, szülői terhek, hűség, önmagunkkal való meghasonulás, gyász és elengedés – meglehetősen sok elem, amivel zsonglőrködni próbált az epizód a negyvenhat perces kerete ellenére, s azt sem mondhatom, hogy kudarcot vallott volna, hisz végig következetes maradt karaktereihez, méltósággal kezelte a korántsem könnyű témákat. Mégis, a The Shield – sok valamikori és kortárs drámával ellentétben – akkor a leghatásosabb, ha fókuszált marad és nem engedi, hogy a szálak kicsússzanak a keze közül. Ez szerencsére nem történt meg, de az írói szándékot igazoló záró montázsig, a rész inkább tűnt gondosan egymás mellé helyezett mozzanatok szekvenciájának, mint organikusan összeálló történésének egészének.

Vic Claudette-tel kerül párba, Shane-t pedig Dutch mellé osszák be, illetve a Strike Team ötödik epizód óta tartó kálváriája végre betetőzik, az előző cliffhanger által sugallt, habár kissé túlhúzott módon (az „A”, „B” és „C” szállal operáló struktúra egész egyszerűen megtöri azt az ívet, amit, ha logikusan járnánk végig, minden bizonnyal katarzissal végződött volna). Ennek hiányában, ami megment minket a totális katasztrófától, az az, hogy a készítők már ezen a ponton is kitűnően ismerték (anti)hőseiket, így ha akció szintjén csalódást is okoztak a látottak, reakciók hozták az elvártat, sőt, bőven felül is teljesítették azokat, itt pedig már nem lehet szó nélkül elmenni színészeink kitűnő munkája előtt. Nyilván „one man show”-ról beszélhetünk, de a viszonylag népes szereplőgárda miatt (és annak ellenére), nem csak Chicklisnek volt alkalma kibontakozni a hét évad alatt. Az azóta meglehetősen tragikus, és szánni való életutat befutó Michael Jace egészen elképesztőt alkot, mikor szembefordul magával a három részre osztott tükör előtt, de az olyan apró vendégszerepekre, mint a heti gyanúsítottak és hozzátartozók is tudtak hiteles alakítást nyújtó személyeket találni – ez egyébként az egész sorozatra elmondható.

Don’t believe everything you read!

Hogy még egy kicsit ellensúlyozzam az előzőekben túl negatívra sikerült véleményemet, el kell ismernem, hogy a mellélövések egy része biztosan véletlen műve, azonban másik felük ugyanennyire tudatos. Az 1x08 előkészíti a terepet a következő nagyobb horderejű eseményekhez (az egyikről majd lejjebb), lezár olyan szálakat, melyek klimaxához eddig építkeztek, és felvezet olyanokat is, amik jóval ezen az évadon is túlnyúlnak – Acevada politikai karrierje, példának okáért. A sorozatozás egyik aranyszabálya, hogy a vihar előtti csendnek is megvan a maga funkciója, kellenek tehát a hangsúlyosabb történéseket összekötő, levezető epizódok, ugyanakkor el kell ismernünk, hogy a modernkori tévézés egyik nagy klasszikusa is képes volt hibákat véteni.

Random razzia:

• Az epizódot Glen Mazzara írta és Guy Ferland rendezte, 2002 április 30-án mutatta be az FX.
• Az epizód végén az All My Little Words szól a The Magnetic Fieldstől, és tökéletesen illik a komikus, szívhez szóló, szomorkás képkockákhoz, az utolsó, tragikus, szerelmesek halálát bemutató kompozícióhoz pedig már-már bántóan jól passzol („I could make you pay and pay / But I could never make you stay”).
• A rész könnyen leszűrhető tanulságai a következők lennének: 1. Az erőszak nem megoldás, és: 2. Többet ésszel, mint erővel. Először Shane megy Juliennek, aztán az apa próbálja meg erőszakkal jobb belátásra téríteni droggal kereskedő fiát, a végén a lefülelés pedig szintén az agresszivitás miatt csúszik el. Egyedül Vic jött ki jól a dolgokból, csalással és fenyegetéssel. A fekete rendőrtisztnek intézett utolsó szavai lehet, hogy szívből jövőek voltak, de a komolyan vehetőségüket jelentősen aláásták az előzmények.
• Fantasztikus volt a szándékosan antiklimatikus jelenet, mikor a gyanúsított már éppen vallana, Dutch-nak meglenne a maga kis katarzisa, erre Shane a falnak vágja a tettest – aki ezek után, kissé sértődötten meg is jegyzi, hogy ezen már egy éve túl kellett volna esniük.
• SPOILER ZÓNA: az évad utolsó harmadának alapjai ezzel hivatalosan is lerakva, Gilroy és Vic útjai szétválni látszanak, s mint azt tudjuk, a helyzet innentől egyre rosszabb lesz.

1x09 – Throwaway

7/10

Első évad lévén, a The Shieldnek 2002-es etapjában időt kellett találnia arra, hogy ne csak a főszereplőt és a világot, illetve a fontosabb konfliktusokat vezesse fel, hanem foglalkozzon a mellékkarakterekkel is. Vic mellett egyértelműen Shane a Team leginkább kiemelt tagja, Ronnie és Lem inkább a háttérben léteztek, egy-egy beszólás, emlékezetesebb megmozdulás erejéig kaptak figyelmet. Ebben az epizódban – ami egy múltkori állításommal ellentétben, mégsem szerepeltette Walton Gogginst -, viszont ez, végleg megváltozik, ugyanis egy nagyrészt Lemanskyra koncentráló negyvenöt percet kapunk. A négyes fogat talán legkedvelhetőbb tagja egy meglehetősen ellentmondásos ügy apropóján kapja meg a rivaldafényt, ugyanis bevetés közben egy (viszonylag)ártatlan, de ami még fontosabb, fegyvertelen emberre lő. Mint ahogy azt mostanra megszokhattuk, Vicék feladata, hogy – ideiglenesen – kiverekedjék magukat a szorult helyzetből a játékidő végéig.

Fogalmazhatnánk úgyis, hogy a rész sok tekintetben egy karakter-pilot, pedig ez közel sincs így. Az, hogy Lem középpontba került, a már bemutatott rendőrök és nyomozók vonásai lesznek még szembeötlőbbek, így a „Lemonhead” egy fajta mérceként morális kontrasztként is tetszeleg most előttünk. Két partnerükkel ellentétben Ronnie és Vic objektívebb álláspontot képviselnek, Claudette pedig a tradíciókhoz ragaszkodó arcát villantja fel előttünk. Mikor néhány hete Shane került szorult helyzetbe, a feszültség tapintható volt köztük Vickel, ám most, hogy ő hibázott el valamit, sokkal másabb volt a dinamika a három tag között. Higgadtan, az egyes feladatokat kipipálva jutottak el az adrenalin pumpáló rablásig, egyenrangú félként dolgoztak, nem báty-öccs kapcsolatról beszélhetünk. Ezzel együtt kell lennie egy furcsa, elbaszott egyensúlynak az őrs személyzete között, mikor a Strike Team háza táján minden rendben van, Danny és Julien között éleződik ki a helyzet. Kettejük világnézetbeli differenciálját az eddigi nyolc epizódon át finoman, okosan adagolták nekünk, s pont e konfliktus feloldása tartalmazza a The Shield egyik univerzális igazságát, amit néhány évvel később, egy másik zsarusorozatban mondanak ki:

Akarva akaratlanul, a sorozat ezzel az epizódjával egy másik, de ehhez valamennyire kapcsolódó problémakört is feszeget: rendben van, hogy sok szociális kapcsolatunk kialakulása felett nincsen hatalmunk, de mi van akkor, ha döntéseink, pontosabban életstílusunk is ebbe a kategóriába tartozik? Vagyis mi történik, ha akár egy előzőleg meghozott, minden eddiginél jelentősebb döntésünk előrejósolja, hogy milyen életet élünk majd onnantól? Nos, Vicék meghozták a maguk döntését, az ő dolguk, hogy hétről hétre kiverekedjék magukat az emiatt keletkező nehéz helyzetekből, egészen a keserű(?) végig. A miénk pedig az, hogy mindennek szemtanúi legyünk.

Random razzia:

• Az epizódot Kevin Arkadie írta és Leslie Libman rendezte, 2002 május 7-én mutatta be az FX.
• Az akciójelenetek a szokásosnál is dinamikusabbak voltak, kicsit sajnálom, hogy az imént említett direktor többet nem alkotott a sorozat berkein belül.
• THE SHIELD DID IT FIRST: gondolom mindenkinek megvan Walter White „pizzát a háztetejére”-attrakciója. Nos, a The Shield összehozott egy kevésbé felkapott, hasonlóan bravúros mozdulatot, majd’ tíz évvel a Breaking Bad előtt – gondolok itt arra, amikor a Lemet alakító Kenny Johnson egy laza csuklómozdulattal, oda sem nézve, a tábla közepébe hajítja a nyilat.
• SPOILER ZÓNA: persze tudtam, hogy Lem szinte az összes szereplő közül a leglelkiismeretesebb, de hogy ezt ilyen korán prezentálják, sok mással együtt elfelejtődött, és csak még fájdalmasabbá teszi a majdani 5x11 eseményeit.

1x10 – Dragonchasers

10/10

Fordulóponthoz érkeztünk, a sorozat kísérleti fázisa ezzel hivatalosan véget ért. Ryan és csapata kikísérletezte a tökéletes receptet, ami útmutatóként szolgál nekik a maradék hat évadra, aminek segítségével aprólékos munkával, de csúcsra járatják majd a szériát. Mert a The Shield alapmechanizmusa valahogy így néz ki: pontról pontra megkonstruált lépések (adrenalin és vérgőzös) összessége, melyek aztán királydrámához illő jelenetsorokban csúcsosodnak ki. Ironikus módon, a Dragonchasers nem ilyen, nem ezzel operál, személyesebb, az individuumhoz szól, nem hordoz magában globális igazságokat. Minfináléként is felfogható, hisz pontot tesz a sorozatgyilkos-szál végére, előremutatást ad Connie-t és gyermekét illetően, anélkül, hogy ítélkezne. Tehát a nyers valóságot mutatja.

Ebben az epizódban Vic csupán csak asszisztál, összeköti a fontosabb eseményeket, hisz végtére is, az ő szempontjából látjuk a sorozat legjavát, általa kerülhettünk be Farmington mocskába. Connie harcát viszont nem ő hívatott megvívni (s most kivételesen nem az ő hibája, hogy egy személy rossz döntést hozott), hiába ő képviseli az erőt, ami az ágyhoz szorítja, nem ő a hatalom, aminek vissza kéne fognia a nőt, mikor ellopja Ronnie kabátjából a pénzt. Mégsem érződik fillernek, olcsó időkitöltőnek ez a szál, hisz általa megtudunk valamit az értékrendről, amit az 1x07 kritikájában már kifejtettem. Ebben az esetben azzal bővül a róla alkotott információs tárházunk, hogy láthatjuk, mennyire képes becsapni magát. Egy dolog, hogy indokot talált Terry meggyilkolására, az viszont már egészen más, hogy magára ölti a megmentő szerepét, mikor Briannek és anyjának szüksége van rá, saját feleségét viszont hagyja fuldokolni a felelősség azon mocsarában, amit egy autista gyermek nevelése jelenthet. A csecsemőt is úgy passzolja le neki, hogy néhány órával ezelőtt még másik nővel volt. Ennek ellenére a rész végén mégis ő áll morális magaslaton, mikor kijelenti, hogy a gyerek a szülő felelőssége, semmi más nem számít.

 If you're so special, how come a lowly civil servant like me just caught you?

A rész lényegét, igazi esszenciáját viszont Dutch és a sorozatgyilkos konfrontálódása, első s egyben utolsó nagy összecsapása adja, amire ugyanúgy ráhúzható a felelősség tematikai elemként. A sorozat eddigi összes konfliktusának feloldásához hazugságokkal, igazi arcuk maszk mögé rejtésével jutottak el a szereplők. Dutch-nak viszont valami olyat kellett tennie, ami ezzel a tendenciával szembe megy, amire például Julien képtelen volt két epizóddal ezelőtt: el kell fogadnia önmagát. A Michael Kelly által vérfagyasztó mód életre hívott Sean táblára vési a nyomozó minden egyes hibáját, gyengeségét, hiába van ott Claudette, ő sem nyújthat támogatást a férfinak, akinek innen egyedül kell felállnia. És megteszi, minden gyarlósága ellenére, egóját félresöpörve kihúzza magát, és ízekre szedi Sally, illetve 22 másik személy gyilkosát. Nem önmaga miatt teszi, hanem mert ez a dolga, ez által pedig nem az epizód, de az egész etap igazi hősévé válik.

Ezt követően a The Shield egy fájdalmas kontraszttal zár, még fájdalmasabbal, mint a Cupid and Psycho zárómontázsában: az egyik pillanatban gratulációk és általános ováció övezi Dutch-ot, mindaz a szeretet és megbecsülés, amire mindig is vágyott, amit jogosnak, megérdemeltnek hitt. Aztán a magány utoléri a kocsijában, s rájön, mindez nem elég, hisz hiába változtatott a világon, tette azt egy hangyányival jobbá, ugyanaz az ember maradt, ez a felismerés pedig olyan teherrel jár, amivel nap mint nap együtt kell élnie.

Random razzia:

• Az epizódot Scott Rosenbaum & Kurt Sutter írta és Nick Gomez rendezte, 2002 május 14-én mutatta be az FX.
• Az 1x10 kapcsán azért is beszélhetünk fordulópontról, mert minden színész szerződését véglegesítették, a cast hivatalossá vált, nem kell több Shane, Lem és Ronnie nélküli epizódot elszenvednünk.
• Julien egy gyűlöletes, benne megbújó, újra és újra előjövő dologként hivatkozik homoszexualitására, ami most fizikailag is manifesztálódik egy transznemű férfi személyében – a blanket party nevű rituálé keretei között, alaposan helyben is hagyja azt.
• Corinne a Vickel való vitája során tesz egy utalást, ami alapján arra is lehet következtetni, nagyon is tisztában van vele, férje nem a hűséges férfiak mintapéldánya – véleményem szerint szükséges adalék volt ez a karakterhez.
• SPOILER ZÓNA: Dutch-nak még lesz dolga bőven sorozatgyilkosokkal és perverzekkel a széria folytatásában, a harmadik évadban az egyik ilyen ellenfele nem az énképében okoz csorbát, hanem a legállatiasabb ösztönét ébreszti fel; a macska megfojtása hasonlóan emlékezetes, de teljesen más hangulatot árasztó ponton engedi el a karakter kezét.

Az írás csak a végén található, „Random razzia” rovatban fog SPOILER-eket tartalmazni, annak is csak a végén, külön kiemelve azokat, úgyhogy azok is nyugodtan olvashatnak, akik a kritikáimmal párhuzamosan veszik fel a történet fonalát. Az esetleges kommentekben ugyanezt az odafigyelést kérném az olvasóktól, jelöljétek az elkövetkező epizódokra/évadokra vonatkozó utalásokat, legyetek tekintettel az újoncokra is.

9/10

Személyes vallomással nyitom eheti értekezésemet a zsaru-sorozatok királyáról: már majdnem öt év telt el azóta, hogy először végignéztem a sorozatot, ezért értelemszerűen bizonyos elemekre, mozzanatokra a felejtés jótékony homálya borult,  de általában a kezdőképsorok rendbe rakják a dolgokat, halványan körvonalazódni kezd, nagyjából mi is fog következni. Ez a felismerés az eheti epizódnál érthetetlen módon elmaradt, amit nem is teljesen bántam, annak ellenére, hogy nem értettem, hisz egy korai remekműről beszélünk, ami ha nem is mozgatja az összes karaktert eredményesen (Ronnie és Lem a heti kimaradók, valamint Dutch időkitöltő történetével vannak fenntartásaim), de ha lehet, még a Kurt Sutter által írt ötödik epizódnál is inkább magában hordozza a The Shield jellegzetes DNS-ét. A lényegre térve, végső igazolást nyert a gyanúm, jobban mondva a sorozattal kapcsolatos ködös emlékeimen alapuló elképzelésem, miszerint az első évad az egész széria mini-leképződése, annak kissé inkoherens prototípusa.

Lehetne taglalni, mit mondanak el társadalmunkról a kezdő képsorok (pláne akkor, mikor tudatában vagyunk a gyilkos kilétének), vagy az arra adott reakciók (mind a latinok érdekképviselete, mind a károsult családok részéről), azonban az igazat megvallva, értelmetlen lenne, mert a rész ezen aspektusai, bár remekül ki vannak dolgozva, pörgős, eseménydús negyvenöt perchez vezetnek, csupán kellékekként szolgálnak. A The Shieldnek ugyanis sosem volt, és sosem lesz kenyere a világunkról alkotott kép megváltoztatása, vagy éppen tágabb perspektívába helyezése, bár sosem bagatellizál, okosan reflektál mindarra, ami körülvette a XXI. század korai éveinek emberét.

Öt perc telik el és máris szemtanúivá válunk egy brutális vérengzésnek, mégsem ez az, ami miatt a cold open emlékezetes marad. Figyeljétek meg a The Shield egy formai sajátosságát: semmi olyat nem látunk a képernyőn, amin ne lenne közvetlenül hatással Vichez vagy környezetéhez. A bűnügyekről görög drámához hasonlóan egy hírközlő által értesülünk, mi csak a tragédia helyszínét láthatjuk, üzletek, utcasarkok és sikátorok válnak homéroszi helyszínekké. Ezzel szemben az on-screen lövöldözést egy olyan jelenet követi, ami csupán tematikájában alapozza meg az epizód alakulását, konkrét esettel nem szolgál hőseinknek. Egy világtól teljesen elvágottnak tűnő hölgy lép be az őrs ajtaján, és szónoklatba kezd a 9/11 utáni Amerikáról, a csontvázról húsként lefoszló ideákról, aztán mondandója végén a hozzá legközelebb álló Dutch-hoz fordul, és erejét vesztve, neki szegezi a kérdést, amire nem érkezik válasz, hisz erre a kérdésre nem létezik válasz, a The Shield hét évados pályafutása alatt maximum alternatívákat fog kínálni a problémára, definitív válasszal nem szolgál:

What are you doing to make us feel safe?

Félezer szónál veszem észre, hogy mégis elmélkedtem kicsit a sorozat szociográfiai elemeiről, szóval ideje áttérnünk az epizód maradékára. Carlos Zamora mindössze egyszer tiszteletét tevő karaktere ugyan kölcsönöz egy markánsan eltérő álláspontot Mackey erőszak-alapú nyomozási technikáival szemben, de amire igazán kihegyeződik az epizód, az Vic és Shane kapcsolata. Míg a kopasz rendőr hatékonyan tud Lemmel, vagy akár Ronnie-val dolgozni, hiába látszik, mennyire jó a kémia Chicklis és Goggins között, de az utóbbi által megtestesített zsaru forrófejűsége és alkalmatlansága ellehetetleníti a kettejük közti munkát. További baljós előjelként ott volt a kettejük beszélgetése az autizmusról és az értelmi fogyatékos gyerekekről.

I had this cousin whos was retarded.

Persze akaratán kívül, de valószínűleg vérig sérti Vicet, aki mint azt tudjuk, éppen egy autista kisfiú apjaként próbál meg helytállni. Shane valós problémája ezen a ponton meglehetősen paradox: a világgal szemben túlságosan érzéketlen (az ügy megoldásához annyit kellene tennie, hogy szétnézzen az üzletben, vagy akár a fenti példa a szellemileg korlátozottakról), az őt ért események hatásait viszont emocionális szivacsként magába szívja, és a lehető legváratlanabb pillanatokban, dühkitörések formájában a környezete nyakába zúdítja. Az elején ezt könnyen betudhattuk annak, hogy közel állt az összeomláshoz Terry halála után, de most már világos, hogy arról van szó, egyszerűen ilyen a természete. Mikor Vic módszeresen ütlegelni kezdi a kocsiban, végképp megváltozik a kettejük közti dinamika: nem partneri, hanem apa-fiú kapcsolat áll fenn köztük, és ez egy olyan felismerés, ami a későbbiekben nagyon sok konfliktus alapjává válhat.

A rész végén viszont visszacsatolunk a pilot mostanra kórosan sokat emlegetett nyitójelenetéhez: könnyű (bár nem tagadom, jogos is) Vicet démonizálni azért, amit társával tett, ugyanakkor tudjuk, okkal követte el a gyilkosságot; míg Terry a képlet része volt, sem ő, sem családja, sem pedig csapata nem volt biztonságban. Ahhoz, hogy megértsetek sok későbbi eseményt (a széria egészének ismeretében), megosztom veletek, mi is a fontossági sorrend Vic Mackey életében:

1. Ő maga
2. Család
3. Csapat
4. A törvény betartása

Ez a lista azt implikálja, hogy rögtön lecsap az ajánlatra, hagyja, hogy Shane vigye el a balhét. Gilroy ugyanabba a hibába esik, mint előtte Dutch: nem kezeli egyenrangú félként Vicet, azt hiszi, annak szüksége van rá, pedig a The Shield eddigi tanúsága alapján, ez épp fordítva igaz. Vic ezen a ponton már tudja, mit kell tennie, hogy kimásszon a szarból, és amíg látja a kiutat, sosem fordul egy szerette ellen sem, most sem tesz hát másként. Leül Shane-nel szembe és azt teszi, amit minden szülőnek kéne: őszintén beszél a fiával, majd beleveti magát az éjszakába, hogy cselekedjen, s ezzel el is jutottunk a végén található cliffhangerhez - míg ezen a héten főhősünk nézett szembe morális dilemmákkal, a folytatásban Juliennek kell eldöntenie, hogy Istennek, a törvénynek vagy éppen magának tartozik-e legnagyobb felelősséggel.

Random razzia:

• Az epizódot Shawn Ryan írta és D. J. Caruso rendezte, 2002 április 23-án mutatta be az FX.
• Az írói kreditet látva talán nem is akkora meglepetés, hogy ilyen bivalyerős résszel van dolgunk.
• Ha már az írást dicsértem, a rendezés mellett sem mehetek el szó nélkül: a tracking shotok, az elképesztően hatásos kitartások és kompozíciók, valamint a furcsa kameraszögek a sorozathoz képest szokatlanok, de nagyon is megnyerőek – őszintén sajnálom, hogy Caruso csak az ötödik évadban tér vissza rendezőként.
• Dutch és Claudette eheti kitérőjével az volt a bajom, hogy ezt a „szellemekkel suttogó”-trope-ot már nagyon sok sorozat ellőtte, és a The Shieldnek nem is áll jól a természetfeletti erők irányába való kacsintgatás, még ha itt szerepe is van, hisz valószínűsíthetően löketet ad Dutch-nak az ügy folytatáshoz.
• SPOILER ZÓNA: „(…)az első évad, az egész széria mini-leképződése, annak kissé inkoherens prototípusa.” – ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a hetedik évad végén, Vic hasonlóan szorult helyzetbe kerül, de onnan már ő sem talál kiutat, ezért kénytelen lesz elárulni Ronnie-t, hogy a családját és magát mentse.

Az írás csak a végén található, „Random razzia” rovatban fog SPOILER-eket tartalmazni, annak is csak a végén, külön kiemelve azokat, úgyhogy azok is nyugodtan olvashatnak, akik a kritikáimmal párhuzamosan veszik fel a történet fonalát. Az esetleges kommentekben ugyanezt az odafigyelést kérném az olvasóktól, jelöljétek az elkövetkező epizódokra/évadokra vonatkozó utalásokat, legyetek tekintettel az újoncokra is.

8/10

Van az a bizonyos mondás, miszerint „a pengének két éle van”, s anélkül, hogy mélyfilozófiai eszmefuttatásokba bocsátkoznék az emberi természet mibenlétéről, ki merem jelenteni, nincs ez másképp humán viselkedéssel sem. Ezt a tézist boncolgatja a The Shield soron következő hatodik epizódja is, ezzel hivatalosan is kilépve a procedurális nyomozós sorozatok árnyékából, hisz a pilot utolsó percei mellett megkapta a másik erős vázat, amire az évad jelentős hányadát felfűzhették a készítők. Nem is tökölünk sokat, az első jelenet rögtön ott veszi fel a fonalat, ahol Dutch néhány epizóddal ezelőtti elmélkedései abbamaradtak: egy sorozatgyilkos ritkítja Farmington legősibb foglalkozását végző nőit, s az sem riasztja el, hogy az éppen aktuális áldozat tizenhárom éves. A széria tehát továbbra is folytatja jó szokását, naturalizmusával sokkol, de teszi ezt úgy, hogy az cseppet sem öncélú, hisz megadja azt a tiszteletet a karakternek, amit Sally minden bizonnyal nem kapott meg élete során környezetétől. A meggyilkolt lány kora ezen felül kiváló ürügy, hogy az őrség minden egyes tagját mozgósíthassák, Dutch pedig a nyomozást kezdi el vezetni, azzal a hiú ábránddal, hogy Vic készségesen a keze alá játszik majd.

Yes, Herr Wagenbach?

Az epizód strukturáltságának tisztázása után, most kanyarodjunk vissza az írás elején említett dualizmushoz, ami végig jelen van a rész során; először is ott van az egész centrumában lévő Dutch, aki el akarja kapni a gyilkost, igazságot akar szolgáltatni az áldozatoknak, de nem lehet nem észrevenni, hogy az ügyet közvetve arra használja, hogy tudását és rátermettségét fitogtassa; Vicnek bár szokatlanul tiszták a motivációi az eset felgöngyölítésével kapcsolatban, kétszer is olyan helyzetbe kerül, mikor meg kell tennie valamit, amit nem akar, csupán a nagyobb jó érdekében – ennek legszebb szimbóluma az ökölbe szorított kéz, ami lassan elgyengül, majd valamivel később ismét ökölbe szorul; Julien, aki rácsok mögött szeretné tudni a Strike Team tagjait, ugyanakkor saját lelkiismeretén is könnyítene azzal, hogy Isten akarata szerint cselekszik, a vele párhuzamba állítható Acevada és Dany pedig egyszerre akarnak jót neki és eltántorítani őt az ügytől – előbbi itt személyes meggyőződésével ellentétesen cselekszik; maga az elkövető, akit bár nem ismerünk (egyelőre), de annyit azért összerakhatunk, nyilván nem fiatal lányok elátkozott gyilkosaként látja magát, hanem önön megtisztulásának egy formáját véli felfedezni a sötét metódusokban; végezetül pedig ott van Sally, akinek kettőségét egy alig két perces, de annál sokatmondóbb jelenetben fedik fel nekünk – lehet, hogy felnőtt férfiak elmondhatatlan dolgokat tettek vele, szándéka ugyanakkor csak annyi volt, hogy normális gyerekkora legyen, egy normális barát oldalán, és ezért mindent képes volt feláldozni.

Aztán a végén, mikor kiderül, hogy a rendőrség nem a gyilkost, csupán egy rossz vicc áldozatául esett szerencsétlent kapott el, jön a felismerés: mindez nem számít. Nem számít, mit szeretnél elérni, nem számít, mennyire gondolod őszintén amit mondasz vagy teszel, ha döntésre szánod magad és cselekszel, azzal nyomot hagysz, amit nem tudsz visszacsinálni. Connie zúzódásai talán idővel elhalványulnak, de az emlékük örökké megmarad – érhet valakit nagyobb fájdalom annál, mikor egy szeretett személy emel rá kezet? -, ahogy az sem számít, milyen nemes indíttatás által vezérelve lett Sallyből prostituált, mikor elfogyott a szerencséje, meg kellett halnia.

Ezeket tényként felsorolva egy meglehetősen sivár és lélekölő epizód képét festettem meg, pláne úgy, hogy még nem kapunk feloldozást, tettesünk még mindig gondtalanul lézeng zöld kocsijában L.A. neonfényes utcáin. Mégsem ez a helyzet, erre a kifakadása után Danytől elnézést kérő Dutch világít rá. Először egy generikus, gyermekkoráról szóló mesét szeretne magyarázatként használni, aztán rájön, ez fals megoldás. Freudra hivatkozva, a múlttal magyarázni a jelenben elkövetett hibáinkat legalább annyira téves, mint nem komolyan gondolt cselekedetek mögé bújva hátat fordítani igazi valónknak. Mit tehetünk akkor? Elfogadjuk hibáinkat, és megpróbáljuk kihozni a jelen adta lehetőségeinkből a lehető legtöbbet.

Random razzia:

• Az epizódot Scott Rosenbaum írta és D. J. Caruso rendezte, 2002 április 16-án mutatta be az FX.
• A kritikában magában nem akartam megjegyezni, de a fent taglalt kettőséget Terry meggyilkolására is könnyű rávonatkoztatni: Vic nem akart mást, csak továbbra is rendet tartani a kerületben és a lehető legjobb életfeltételeket biztosítani családjának, ennek állt útjába a karrierista nyomozó.
• Ismét megdöbbenve konstatáltam, hogy Walton Goggins újfent mellőzve volt egy rész erejéig – azt hiszem, az általa megformált Shane most maradt ki utoljára a mókából (csak aztán nehogy meglepődjek az évad maradékában).
• Érdekes volt látni, Vic nem feltétlenül tekint Dutch-ra szerencsétlen kockaként, tiszteli képességeit, viszont Dutch képtelen felismerni, a kopasz zsaru jóval intelligensebb, mint azt külseje sugallja.
• A The Shield bár tud zsigeri lenni vizualitásában, mégis képes a legmegfelelőbb pillanatokban elfordítani a kamerát, és a képzeletünkre bízni a dolgokat; ezzel a megoldással kétszer is élnek a negyvenöt perc alatt, és ez így van rendjén, a hangok és az egyes szereplők arckifejezései éppen elegek ahhoz, hogy érzékeltessék a borzalmakat.
• Amennyi kilátástalanságot sugallt az epizód, annyira jól jött a komikus ellenpontként szolgáló dugulás a női mosdóban, illetve a szervezet működését a vízvezetékekkel párba állító szerelő figurája.
• SPOILER ZÓNA: furcsa, hogy annak ellenére, hogy tisztában voltam vele, csupán a tizedik epizódban fog kulminálódni a gyilkos története, mennyire tudtam invesztálni a történésekbe, ami újabb bizonyítéka annak, hogy megvalósításában rejlik a sorozat egyik legnagyobb ereje.

Az írás csak a végén található, „Random razzia” rovatban fog SPOILER-eket tartalmazni, annak is csak a végén, külön kiemelve azokat, úgyhogy azok is nyugodtan olvashatnak, akik a kritikáimmal párhuzamosan veszik fel a történet fonalát. Az esetleges kommentekben ugyanezt az odafigyelést kérném az olvasóktól, jelöljétek az elkövetkező epizódokra/évadokra vonatkozó utalásokat, legyetek tekintettel az újoncokra is.

7/10

A The Shield első évadának epizódjai, epizódláncolatai próbálták azt az energiát megformálni, ami hétről hétre, később évről évre visszacsalogatta a nézőket. Mint azt múlt héten kifejtettem, a sorozat egyik nagy erőssége a tudatos, önmagára és a kontextusára is aktívan reflektáló, ugyanakkor veszett tempójú történetvezetés, a tudatosan egymásra illesztett,  hatásosabbnál hatásosabb akciók. A Sons of Anarchy készítőjének első önállóan megírt epizódja azt a vonását lelte meg Vic és társai kalandjainak, ami a lehető legaddiktívabbá és legfeszültségtelibbé avanzsálta a szériát. Egészen egyszerűen szórakoztató nézni, amint a Strike Team tagjai csöbörből vödörbe esnek, temeti maga alá őket az a szarlavina, amit csak is önmaguknak köszönhetnek, az pedig egészen frenetikus, ahogy végigkövetjük, amint próbálnak kimászni belőle – gyakran egymást is hátráltatva.

Még csak az ötödik résznél járunk, de Shane-ről annyit már mindenképpen megtudhattunk, hogy talán a társaság legforrófejűbb, legkevésbé kompetens tagja. Az, hogy férfi ösztöneit követve LA egyik lerobbant negyedében parkolt a lopott droggal teli kocsival, már önmagában ékes példája ennek, ám az azután elkövetett dőresége „megkoronázta” addigi teljesítményét. Azt a tipikus húzást okosan elkerülték, hogy az első sikertelen próbálkozás után is maga próbálja meg elrendezni az ügyet, rögtön másnap reggel Vichez szalad segítségért, hisz tényleg ő az egyetlen, aki érdemben képes is tenni valamit.

(…)nem számít hány kisebb nagyobb hangsúllyal rendelkező mellékszál kapcsolódik a sztorihoz, hány új karakter érkezik majd a későbbi évadokban, minden abba a pillanatba hajlik vissza, mikor Vic Mackey és Shane Vendrell egy Two-Time nevű halott gengszter fegyverével, kutya módjára lepuffantják társukat.

A pilot kritikájában okkal írtam ezek a sorokat, nem számít ugyanis mennyit távolodunk az első rész eseményeitől, Terry halála (azaz gyilkossága) végig árnyékot vet a Farmingtonban zajló történésekre, mindig befolyásolja valamelyik érdekfél látásmódját. Acevada már jóval a Julientől kapott információk, sőt, már a razzia előtt gyanakszik a srácokra, plusz egységeket küld velük a terep biztosítására. Aztán az újonc zsaru kifigyeli, amint szétosztanak két tégla anyagot egymás között, és anélkül, hogy azok egyáltalán tudnának róla, már forrósodik a talaj a lábuk alatt. A Vic és Acevada közti párbeszéd már csak azért is remek dialógus, mert nagyon sokféle módon értelmezhető: lényegében nem hangzik el hazugság, Vic csupán rávilágít, hogy ha lehetne, nem tenné meg megint azt, mint azon az éjszakán, valamint arra is rámutat, hogy valószínűleg a kapitány is másképp járt volna el Terryvel.

Viszont mindaz, amit Acevada tud, vagy tudni vél, elég ahhoz, hogy semmit se vegyen készpénznek, ami a Teamhez köthető, illetve, hogy mindig legyen résen. Elképesztően gyorsan kezd el szorulni a hurok az egyre instabilabbnak tűnő Julien vallomása után – akinek személyére legkönnyebben a felelősség tematikai elemét tudnám ráhúzni: az egyház és bűnüldözés szervezetének oszlopos tagjává válni nyilván hatalmas kihívás (pláne egyszerre), de mikor mindehhez az övéhez hasonló identitás zavar is társul, annak elviseléséhez emberfeletti erőre van szükség. És a fekete rendőr megrogyni látszik a teher alatt, szeretőjével való beszélgetése során kiütközik, hiába tudja magáról, hogy jó ember, rossz dolgot cselekszik – énjének vallásos oldala legalábbis ezt mondatja vele. A rossz dolgokat pedig ebben a moralitásában alapvetően romlott univerzumban is jó dolgokkal próbálják meg ellensúlyozni a karakterek, még akkor is, ha ezzel ironikus módon pont főhőseinkkel babrálnak ki.

Ez persze csak próbálkozás szintjén valósul meg, ugyanis Vicék kihúzzák magukat a csávából, s ami a legjobb, kicsit sem erőltetett, hanem nagyon is logikus módon jutnak el először közvetve a kocsiig és a tolvajig, majd a drogokhoz, Acevada képtelen bármit is rájuk bizonyítani. A veszély, ha csupán ideiglenesen is, de megszűnt, ám a sorozat íratlan alapszabályai kimondják, minden cselekedetre érkezik egy válaszreakció, ami jóval nagyobb volumenű, mint az eredeti tett volt. Afelől pedig senkinek se legyen kétsége, hogy a majdani sorozatzáróig nagyon sok hasonló cselekményszekvenciában lesz majd részünk. A sötét fellegek tehát gyülekeznek, még ha próbálunk is nem tudomást venni róluk.

Random razzia:

• Az epizódot Kurt Sutter írta és Clark Johnson rendezte, 2002 április 9-én mutatta be az FX.
• Sutter nem csak íróként tetszelgett, jó szokásához híven személyesen is tiszteletét tette – ő személyesítette meg az (egyelőre) név nélküli, nem egészen evilági örmény maffiózót, aki a rész végén megszökik az őrizetből; nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el azzal, ha elárulom, nem most láttuk utoljára.
• Megmaradva az írásnál, az epizód csodálatos fekete humorral rendelkezik, a legkézenfekvőbb bizonyítéka ennek pedig egy nagyon is kényes témát boncolgatva, Vic kisfia állapotát illetően érkezik: „Matthew is a charming, intelligent little boy… He also has autism.”
• Ja és TARANTINO-SZERŰ ABERRÁCIÓK VOL 1.: "Delicious feet."
• Dutch a középsuli eminenséhez hasonlóan, korrepetálás útján próbál eljutni Danny szívéhez, aki finoman fogalmazva, kicsit sem lelkes, ráadásul az első adandó alkalommal kidobja a férfit, mikor Vicnek szüksége van rá.
• SPOILER ZÓNA: az örmények bevonásával előkészítik a terepet a pénzvonat számára, ami az egész második évadon végighúzódik majd, következményei a harmadik szezonban bontanak virágokat, és még a hetedik évadban is képesek egy véres leszámolásba torkolni. A legnagyobb tragédiák tényleg elejüktől a végükig át vannak gondolva.

Peak – jelentése tetőfok, illetve csúcspont. Az elmúlt közel egy év során a Peak TV a tévés iparág legtöbbet emlegetett kifejezésévé vált, melyet a sorozatok számának kiemelkedően nagy növekedése váltott ki. Nem létezhet többé olyan kijelentés, hogy nincs mit nézni, a kínálat minden eddiginél nagyobb, amit számos aspektusból lehet értelmezni és a következményeit számba venni. Mielőtt ezt megtennénk, nézzük meg miképp került a köztudatba a kifejezés, valamint vessünk egy pillantást a statisztikai mutatókra, amik ezt alátámasztják.

2015 nyarán mondta el sokat idézett beszédét John Landgraf, az FX elnöke a TCA-turné során, melynek lényegi pontja a következő volt:

There's arguably too much television.

Szabad fordításban: vitathatatlanul túlkínálat van a tévés piacon. A téma innentől kezdve a szakírók egyik kedvenc topikjává vált, rengeteg pro-kontra cikk született a témában. Landgraf állításait jól szemlélteti az FX Research cég által készített ábra:* 2016 januárjában az FX pontosította az adatokat, 2015-ben 412 szkriptelt sorozat került bemutatásra főműsoridőben az USA-ban.

Az elmúlt három év során mindegyik platformon – országos, fizetős kábel, basic kábelcsatornák és stream szolgáltatók – növekedés történt. Hat év alatt összességében közel 50%-os emelkedés történt a főműsoridőben bemutatott sorozatok terén. Ahogy az kalkulálható volt, az országos tévék esetében a legkisebb a növekedés, a fizetős kábelcsatornák (HBO, Showtime, Starz) esetében viszont már 76%. A basic kábelesek (FX, AMC, TNT, USA Network, etc.) kiemelkedő 174%-os emelkedése elsősorban annak tudható be, hogy számtalan olyan csatorna kezdett saját gyártású sorozat készítésébe, melyek korábban ezzel nem próbálkoztak.

A legnagyobb növekedés a stream szolgáltatóknál történt, a tendencia pedig folytatódni fog, a Netflix kínálata elképesztő iramban bővül, az Amazon is egyre inkább szélesíti portfólióját, idén pedig a Hulu is felveszi a kesztyűt. 2016-ben biztosan tovább fog növekedni a szkriptelt sorozatok száma, mindenki akar egy szeletet a tortából, legutóbb épp az Apple jelentette be az első saját gyártású sorozatát. Hozzá kell tenni, hogy a fenti adatok kizárólag a főműsoridős szkriptelt szériákra vonatkoznak, ha belevesszük a realityket is, akkor még nagyobb számot kapunk, tavaly ugyanis 750 valóságshowt (ebből 350 új volt) mutattak be csak az Egyesült Államokban.

A jelenlegi túlkínálat hatását többféleképpen lehet értelmezni: Landgraf a negatív oldalt erősíti, véleménye szerint több nagyon jó, adott esetben kiemelkedő sorozat elkallódik, nem fedezi fel a közönség, sőt adott esetben még a kritikusok sem. A nézettségek csökkenésének általános mivolta is a Peak TV jelenségre vezethető vissza, melyek problémát jelenthetnek hosszútávon, példának okáért a reklámbevételek visszaesését. Az FX esetében konkrét számokról tudunk, tíz év alatt 55%-ról 32%-ra estek vissza a reklámokból származó bevételek. Landgraf szerint a saját gyártású sorozatok növekedése meg fog állni a közeljövőben (2017 vagy 2018), az éles versenyben pedig lesznek olyan csatornák, melyek visszavonulót fújnak és nem, vagy kevesebb szériát készítenek majd.

Ellentétes véleményen van Ted Sarandos, a Netflix programigazgatója, aki természetesen a saját nézőpontjából szemléli az eseményeket. „Nincs olyan, hogy túl sok sorozat” Hasonlóan az előzőhöz, ezt az oldalt is erősítik további csatornavezetők, producerek és írók, akiknek elmondása szerint soha nem volt ennyire gazdag a kínálat és a nézők a lehető legszerencsésebb helyzetben vannak. Minden korábbinál több minőségi sorozat készül, az íróknak pedig a kínálat-kereslet törvényszerűsége miatt szintén szerencséjük van a jelenlegi felállással.

Nem tisztem egyik oldal pártját sem fogni, ami viszont egyértelműen kijelenthető, hogy a televíziózás egy újabb korszakba érkezett, a golden age (aranykorszak) helyett ma már a platinum age (platinum korszak) kifejezés van elterjedőben. Élvezzük ki, ameddig tart.

Az írás csak a végén található, „Random razzia” rovatban fog SPOILER-eket tartalmazni, annak is csak a végén, külön kiemelve azokat, úgyhogy azok is nyugodtan olvashatnak, akik a kritikáimmal párhuzamosan veszik fel a történet fonalát. Az esetleges kommentekben ugyanezt az odafigyelést kérném az olvasóktól, jelöljétek az elkövetkező epizódokra/évadokra vonatkozó utalásokat, legyetek tekintettel az újoncokra is.

A vártnál jóval hamarabb bontom meg az előre eltervezett, „egy hét-egy epizód”-struktúrát, most ugyanis rendhagyó módon a soron következő két rész elemzése következik, viszont ha minden a tervek szerint halad,az 1x05-től visszaállok az eredetileg eltervezett felbontáshoz.

1x03 – The Spread

7/10

A The Shield valójában kilencven, azonban sokak által negyvenöt percesnek csúfolt pilotját követő első epizód, cseppet sem meglepő módon elég sok témába belekap, ugyanakkor visszanyúl az első két részből eredő gyökerekhez, markáns irányt diktálva ezzel az évad maradékának – még ha csak tematikailag is. Ebből kifolyólag az eredmény szembetűnően más, mint amit a sorozattal való eddigi röpke ismeretségünk alapján megszokhattunk, az epizód döbbenetesen könnyed hangvételű az utolsó harmadáig. Történet szinten teljesen stand alone típusú résszel van dolgunk, melynek apropóját a környék ismertebb, esetleg éppen feltörekvő rosszfiúinak begyűjtése szolgáltatja. Farmington szociokulturális metszetsora újabb szemelvényekkel bővül; csendháborító, fűvel visszaélő feketékkel, minimum polgárháború kirobbantásához elegendő fegyverarzenálon ücsörgő gengszterekkel, valamint saját lázas gyermekével magát vízbe vető, a túladagolás határmezsgyéjén egyensúlyozó drogossal is találkozhatunk, és akkor a spermamintáját hűtőben tároló, nárcisztikus személyiségzavarral küzdő középosztályt képviselő fehér embert még csak nem is említettem.

Ez utóbbi történetszál tökéletesen szolgál arra, hogy bemutassa a Dutch és Claudett munkavégzése közti különbségeket – már ha ez eddig nem lett volna elég hangsúlyos. Előbbi erősen megkérdőjelezhető (ha őszinték akarunk lenni: pszeudo) intellektusával próbál meg felülkerekedni a gyanúsítotton, erővel akarja a sorozatgyilkos jelzőt rásütni, míg jóval tapasztaltabb társa már tisztában van vele, ahhoz, hogy az aberrációval megbirkózzunk, egy bizonyos pontig el kell merülnünk benne. Claudette maternális és bűnüldözői kvalitásai csillogtatása mellett, egy nagyon erős kiállásról is tanúbizonyságot tett, mikor konfrontálódnia kellett Mackeyvel – ami még megdöbbentőbb volt, hogy győztesen került ki a kis összecsapásból.

A betépett haverjai társaságából elrángatott profi kosaras túszul ejtése az epizód, de megkockáztatom, hogy talán az egész sorozat egyik legkönnyedebb komikus ellenpontjaként szolgál, ami viszont jó esélyt ad arra, hogy feltérképezze a Strike Team tagjai közti dinamikát. Míg Ronnie és Lem a nem-éppen-legális húzásaikkal járó kisebb privilégiumokat látszanak kajtatni (az autogramok lehetősége őket villanyozza fel legjobban), addig Shane rögtön pénzt szeretne kicsikarni az egész helyzetből. Vic velük szemben viszont a sport történelem megváltoztatásáról beszél, ami megmosolyogtató ugyan, azonban éles kontrasztot húz közte és a csapat maradéka között. Egyébként ahogy azt megszokhattuk, a négyüket érintő releváns jelenetek ismét csak a domináns párosnak jutnak; Shane szemmel láthatólag még nem birkózott meg a közelmúltban elkövetett bűnükkel, sőt, egy röpke pillanatig mintha egy újabb gyilkosságot próbálna előre igazolni azzal.

A fordulópont ezzel a jelenettel áll be, innentől sokkal komorabb hangvétel jellemzi az utolsó tizenöt percet. Julien homoszexualitását már az első részben felvezették (emlékezzetek csak vissza a zavarra, ami az arcán látszik, mikor az egyik gyanúsított leveti a pólóját), ám most válik lényegivé – érdekes konfliktus alapot szolgáltatva ezzel a mélyen vallásos karakternek. Ami miatt viszont igazán letaglózó és kézzel fogható a zárás, hogy Vicet most először látjuk olyan helyzetben, ahonnan nem feltétlenül képes kiverekedni magát. Az, hogy a probléma nem munkahelyi frontról, hanem egy talán mentálisan sérült gyermek képében, otthonról érkezik, különösen kegyetlen és ami még fontosabb, kivédhetetlen csapás, még egy hozzá hasonló figura számára is.

 Random razzia:

• Az epizódot Glen Mazzara írta és Clark Johnson rendezte, 2002 március 26-án mutatta be az FX.
• Érdemes szemmel tartani a Mazzara-epizódokat, Ryan mellett a sorozat egyik legtehetségesebb és az asztalra legtöbbet letett írója.
• Johnson, akinek a pilot dirigálását is köszönhetjük, egy interjúban kifejtette, mennyire bizarr élmény volt egy ilyen komikus epizód levezénylése, hisz ő állt a kamera mögött az első rész véres végkifejletekor.
• Vic nőkhöz fűződő viszonya sokszor csúcsosodik ki a gyengébbik nők eszeveszett imádatában, de Connie „Vic and me have a bond that transcends sex” mondata finoman szólva is túl prózaira sikeredett – még azzal együtt is, hogy a zsaru szemmel láthatóan törődik a nő és fia sorsával.
• Főhősünk eltorzult, világról, jobban mondva magáról alkotott képének ékes példája, mikor kioktatja Derricket arról, milyen önző részéről, hogy nem emeli saját szintére barátait – miközben ő maga arról próbálja meggyőzni Shane-t, hogy amit tettek, teljesen jogos volt, nem törődve társa ingatag lelki állapotával.
• SPOILER ZÓNA: ezt a mellékrovatot átnevezhetném „INGO ELCSODÁLKOZIK”-ra is, ugyanis megint egy olyan részlet került elő, amiről teljesen megfeledkeztem – már most elkezdték felvezetni a szezonon átívelő, majd a Dragonchasersben kulminálódó sorozatgyilkos történetét (Dutch kényszeres kompenzálása tehát ki fog fizetődni).

1x04 – Dawg Days

8/10

A The Shield üt. Nem a legelőkelőbb állítás egy mára már kultikus státuszba lépett sorozat kapcsán, de ettől még nem lesz semmivel sem igaztalanabb. Vannak mesterművek, mint pl. a The Wire vagy a The Sopranos, de hogy ne menjek ennyire messzire, a tavalyi év során befejeződött Mad Ment is említhetem, melyek bár sokszor meg is mutatják az erőszak tényleges mibenlétét (pláne az első kettő), de inkább a visszafogott, verbalitáson alapuló jeleneteiknek hála maradtak meg a köztudatban. Pusztán a szavak és színészi játékok erejével hatást kiváltani hatalmas bravúr, ám ez nem vesz el semmit a kritika alanyát képező sorozat érdemeiből, ugyanis jelentőségteljes, funkcióval bíró, a történetet előre lendítő és annak szerves részévé váló akciókat nem könnyű írni, hát még rendezni. A The Shield ennek ellenére hét éven keresztül ismételgette ezt a mutatványt évadról évadra, epizódról epizódra. A Dawg Days ezen formula első mintapéldánya, mely nem csak a pár másodperces rajtaütések elénk tárásával él, hanem teljes valójában megmutatja milyen az, mikor kitör egy bandaháború – bár nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a későbbiekben ennél jóval inkább ki lesznek tolva a határok, a történések epikuma jóval túl fog nyúlni a negyven-ötven perces kereteken.

Mégis, az, hogy két rapper hírnévért, pénzért és egy nőért folytatott vetélkedése mennyire kisstílű, nem vesz el annak erejéből, hogy hat ember (köztük egy gyerek) és egy állat is áldozatul esik a mészárszéknek, illetve Dany is gazdagodik egy lelki sérüléssel. A pitiáner okokból induló, majd  nagyon hamar totális káosszá eszkalálódó háborúval szemben, jellegzetes ellenpontot képeznek az olyan jóval kisebb volumenű, a társadalom szempontjából azonban sokkal fajsúlyosabb ügyek, mint a vendégmunkások gátlástalan kizsákmányolása, átverése, vagy egy hulla elrablása. Jelen esetben nincs tematikai, sem sztorivonalon fellelhető kapocs az esetek között, éppen csak ilyen eseteket sodortak a farmingtoni szelek a rendőrőrs asztalára, ezekkel kell megbirkózniuk (anti)hőseinknek.

Amennyire az interakciók és események szempontjából mozgalmas epizóddal van dolgunk, karakterek szintjén valamennyire (jogosan) úgy érezhetjük, egy helyben toporgunk - Ronnie, illetve ami még fontosabb, Shane tiszteletüket sem teszik a részben, Vicre és Lemre korlátozódik a perspektívánk, legalábbis a Strike Team oldaláról. A múlt héten Julienről kapott információval sem kezdenek semmit, mindössze annyival bővítik háttértörténetét, hogy megtudjuk, iskolás korában a „nagyobb kutyák” bokszzsákja volt, Dutchnak és Claudettnek pedig egy komikus dinamikát kölcsönöztek, ami ugyan cseppet sem lóg ki kapcsolatuk azon értelmezéséből, amit eddig láthattunk tőlük, de el kell ismerni, érdekfeszítőbb jeleneteket is írtak nekik a sorozat pályafutása alatt.

A széria azonban még mindig pólyás bébinek számít, az arányok elcsúszhatnak, amit látunk, az még mindig csak szárnypróbálgatás. Arra, hogy miért ez az epizód kapta a magasabb osztályzatot a két rész közül, magyarázatként szolgál amit már fent leírtam: a The Shield üt. Teszi ezt úgy, hogy félreteszi a történetkörét képező esszenciális elemeket, adrenalintól fűtött érzelmi hullámvasúttá vedlik, ami két jól irányzott tökönrúgással teszi helyre a kétkedő nézőt, és még arra is talál időt, hogy mondjon valamit a világról amiben karakterei léteznek, de ami még fontosabb: a világról, melyből nézői visszatekintenek rá. Ennek, a közönséget is maximálisan beszippantó készítői hozzáállásnak prototípusát láthattuk most megelevenedni.

Random razzia:

• Az epizódot Kevin Arkadie írta és Stephen Gyllenhaal rendezte, 2002 április 2-én mutatta be az FX.
• Megszóltam az epizódot bizonyos karakterek marginizálása miatt, kissé jogtalanul: ezen a ponton sok színésznek még nem volt állandó szerződése (idáig csak az évad végére jutunk el), a készítőknek ehhez kellett igazítaniuk a cselekményt, valamint a harmadik és negyedik epizódot felcserélték – a csatornának állítólag kellett a meggyőződés, hogy Goggins elbír a szereppel, ezt pedig Walton barátunknak a The Spreadben sikerült is bizonyítania.
• A seggbelőtt prostik mellett viccelődő Vic és Dutch spin-offért, vagy legalább önálló websorozatért kiált.
• SPOILER ZÓNA: valószínűleg nem tényleges foreshadowingról van szó, de Acevada nemi erőszakra adott reakciója azért eszembe juttatta, mi is vár a karakterre a harmadik évadban.

Az írás csak a végén található, „Random razzia” rovatban fog SPOILER-eket tartalmazni, annak is csak a végén, külön kiemelve azokat, úgyhogy azok is nyugodtan olvashatnak, akik a kritikáimmal párhuzamosan veszik fel a történet fonalát. Az esetleges kommentekben ugyanezt az odafigyelést kérném az olvasóktól, jelöljétek az elkövetkező epizódokra/évadokra vonatkozó utalásokat, legyetek tekintettel az újoncokra is.

7/10

„I’m responsible”, mondja Vic a Terryt gyászoló tömegnek a rész harmadik percében, majd elismétli közvetlen a főcím után, a kihallgatóban. Igazabb szavak ritkán, jobban mondva szinte soha nem hangzanak el az angyalok városának eme sötét kerületében, de lévén, hogy hazugságba vannak csomagolva, főhősünk ezzel a kijelentésével végképp színre lép. Nincs semmilyen figyelemelterelés, sem hirtelen vágások, jelentőségteljes, számunkra semmitmondó pillantások a szereplők között: immár mi, nézők is beavatottak vagyunk, az eseményeket és a környező világot Vic perspektívájából szemléljük. Ez a váltás épp annyira elkerülhetetlen, mint amennyire az első epizód kimértsége is előre kódolva volt, azonban paradox módon Vic, mint személy nem kerül hozzánk közelebb. Épp ellenkezőleg, ha lehet még inkább elhidegülünk tőle – megismerjük és megértjük motivációit, viszont teljesen mégsem sikerülhet azonosulnunk azokkal. Az első epizód megteremtette a környezetet (ha a sorozat görög tragédiára hajazó mivoltát erősítő metaforához ragaszkodunk, felállította a díszleteket), felszkeccselte a karaktereket; az Our Gang pedig abba a páholyba terelt minket, nézőket, ahonnan szemlélni fogjuk az előadás maradékát.

A The Shield viszont ezen a ponton még nem forrott ki, strukturálisan legalábbis semmiképp sem. A flashbackek, bár jó néhány élvezetes és humorosan megírt párbeszédet tartalmaznak a Strike Team tagjai közt, de érdemben nem adnak hozzá semmit ahhoz, amit a múlt héten elemzett epizódban néhány rövid percben sikerült felépíteniük a készítőknek – sem a csapat dinamikáját, sem pedig a Vic-Terry-Shane trió múltját tekintve. Ezen felül párhuzamba állították Two-Time és Crowley temetésének képsorait, ami minden kétséget kizáróan hatásos húzás volt Ryanék részéről, ugyanakkor a sorozatra a későbbiekben szintén nem jellemző az itt és most kontinuitás ilyen módon való megtörése.

A heti ügy viszont sokkal kielégítőbb, ugyanis az igen csak izmos főszállal a szó szoros értelemben nem, csupán tematikailag kapcsolódik (innen jön a rész címe is), azaz több puszta eszköznél, nem Farmington borzalmainak eltúlzott karikatúrája, vagy Mackey erőszakos módszereinek munkapadja. Ehelyett megáll a saját lábán, okosan bemutatja, Dutch és Claudette, illetve Julien és Danny útjai hol vagy miként keresztezik egymást munka közben, ezen felül, a fia oktatásáért mindent feláldozó churros árus kissé sablonos sztorijának tökéletes ellenpontja a mindössze tízéves tettes kilétének revelációja; a vallomása végén, mikor rájön, hogy zsenge kora ellenére bizony börtön büntetésnek néz elébe, csak ennyit mond: „At least I’ll have my family there”. Hiába verték meg, röhögték ki, mégis büszkén vállalja amit tett – aztán jön a felismerés, hogy nem mindezek ellenére, hanem pont ezért vett pisztolyt a kezébe. A társadalom peremvidékére szorult csoport (vagy akár nemzet) tagjaként semmi más nem számít, csak hogy legyen egy közeg, ami elfogadja, de ami még fontosabb, befogadja. Drog, fegyverek, pénz - csak nagyon kevesek számára bírnak tényleges értékkel, a többség szemében ezek csak eszközök, azon eszmeiség kellékei, mely családot biztosít számukra, nem számít, a rácsok melyik oldalán állnak éppen.

Ez volt az, ami Vicet és Shane-t az általunk már ismert, Acevada által csak gyanított, morálisan megkérdőjelezhető útra terelte. Természetesen védték az anyagi jólétet, mellyel a sikkasztások, bizonyíték visszatartások jártak, ám még ennél is fontosabb volt, hogy a csapat megmaradjon. Ugyanis ők azok, akik felveszik kesztyűt, akiknek térdig kell gázolniuk mind abban a mocsokban, melyet LA okád ki magából nap mint nap, ezért jófiúknak számítanak, akik nem érdemlik meg azt a sorsot, amely felé Terry árulása sodorta volna őket, azt viszont Vic képtelen belátni, hogy a cél nem minden esetben szentesíti az eszközt. Shane ezzel szemben nem rendelkezik ilyen illúziókkal, hiába próbál Vic ideái mögé bújni, oka van annak, hogy Acevada (Dutch közreműködésével) majdnem megcsípi: még nem jutott el arra a szintre, hogy felelősséggel legyen saját tettei iránt – azaz még nem jutott el odáig, hogy elengedjen minden nemű felelősségvállalást, megkönnyebbülésre vágyik, valahol legbelül vallani akar. Neki még végig kell járnia az utat, melyet társának sikerült pár perc súlyzó emelgetéssel letudnia.

A végére tehát elérkeztünk oda, ahol a part szakad. Acevada hiába tudja, mi történt a rajtaütés éjszakáján, bizonyítani képtelen, ami egyenes leképződése a sorozat és a karakter gordiuszi csomójának: mit érnek a logikusan megalapozott vádak, ha nincs semmi kézzelfogható, amivel alá lehet őket támasztani, pláne, mikor egy rendőrkapitány próbál elkapni rendőröket, egy rendőrgyilkosság ügyében. Az utolsó jelenetben, az őrs két domináns személye farkasszemet néznek egymással, majd a zsaru hátat fordít felettesének, hisz a játéknak egyelőre vége. Mi pedig ahhoz a konklúzióhoz jutottunk, miszerint mindössze két ember követte el Crowley meggyilkolását, de háromnak kell együtt élnie vele.

Random razzia:

• Az epizódot Shawn Ryan írta és Gary Fleder rendezte, 2002 március 19-én mutatta be az FX.
• Amint fent nem említettem, de véleményem rámutat arra, hogy Vic tényleg a csapat érdekében cselekedett, hogy (a mostanra már névvel is rendelkező) Ronnie és Lem látszólag mit sem tudnak a Shane-nel kötött „háttér megállapodásukról” – utóbbitól még egy igen heves érzelmi reakciót is láthatunk.
• Julien bizonyos értelemben a nézőket képviseli, rajta keresztül megismerkedhetünk a kapitányság működés mechanizmusával, és azt is megtudhattuk, mit takar pontosan a "b-and-b".
• Ha már Julien, a Dannyvel való nyomozásuk egyik karaktere szállította az epizód hangosan felröhögős egysorosát: „I didn’t shoot nobody today”.
• Azon is jót mosolyogtam, hogy a Strike Team tagjainak elő kell csalogatni magukból a műkedvelőt, hogy információhoz jussanak.
• Bár a The Shield formátumából adódóan nem büszkélkedhet egyetlen, az egész sorozatot levezénylő direktorral (bár akadnak gyakran visszatérő, ún. házi rendezők), de vizualitásában végig egységes maradt, ami nagy szó, hisz az itt látható zaklatott kamerakezelés, lendületes ráközelítések közel sem számítanak tipikus megoldásnak.
• Illetve mindig elképedek azon, a sorozat mennyi mindent megvalósított, amiért a későbbi, jóval nagyobb hírnevet szerző eszmei örökösei aratták le a babérokat (jelen esetben a Breaking Badre és a gyerekgyilkos motívumára gondolok).
• SPOILER ZÓNA: őszintén, eddig abban a hitben éltem, hogy Vic egyetlen egyszer, a sorozatzáróban ül a kihallgatóban az asztal rossz oldalán, de ebben az epizódban, kétszer is odakényszerül.

Nem szeretném, ha öntömjénezésnek tűnne ha azt mondom, kemény fába vágtam a fejszémet, mikor úgy döntöttem, minden valaha készült The Shield epizódról lejegyzem a gondolataimat - heti bontásban, várhatóan kedd/szerda magasságában várhatóak majd az agymenések. Maga az írás csak a végén található, „Random razzia” rovatban fog SPOILER-eket tartalmazni, annak is csak a végén, külön kiemelve azokat, úgyhogy azok is nyugodtan olvashatnak, akik a kritikáimmal párhuzamosan veszik fel a történet fonalát. Az esetleges kommentekben ugyanezt az odafigyelést kérném az olvasóktól, jelöljétek az elkövetkező epizódokra/évadokra vonatkozó utalásokat, legyetek tekintettel az újoncokra is.

8/10

A The Shield pilotjára lehetetlen nem több perspektívából tekinteni, még az olyanok számára is, akik esetleg csak most ismerkednek a sorozattal; egy mára már kultikussá vált, kis túlzással a világörökség részét képező sorozat első epizódja; az FX hírnevét és arculatát meghatározó brand kezdete, mely nélkül rengeteg, későbbi antihős sosem született volna meg (Tony Soprano ide vagy oda); vagy éppen a modernkori shakespeare-i drámák nyitó fejezete. Én mégsem ilyen, ehhez hasonló magasztos perspektívából akarom megragadni az 1x01-et, mint jelenséget, hanem egyszerűen két lencsén keresztül vizsgálom: pilotként és a sorozat egy hagyományos értelemben vett epizódjaként.

Az utóbbi aspektus boncolgatásával kezdem, és rögtön a lényegre térek: mint epizód nem kiemelkedő, hanem bizonyos értelemben – és ezt a tézist egészen nyugodtan rávonatkoztathatjuk az egész első évadra – csak erős lábakon álló, szikár váza annak, amivé Shawn Ryan mesterműve kinövi majd magát. A karakterek egyelőre csupán archetípusok, nem hús-vér figurák, és Vic, Acevada vagy éppen Terry kivételével szinte mindenki meghúzódik a háttérben – az olyan későbbi, jelentős szereplők neve, mint pl. Shane egyszer hangzik el a kicsit több mint negyvenöt perc alatt, a Strike Team két másik tagja pedig még be sem mutatkozott. Ennek egyik oka, hogy Farmington fiktív, ugyanakkor nagyon is reális helyszínként legalább ugyannyira megérdemli a rivaldafényt, mint a benne bűn ellen küzdő rendfenntartók. Az első pár percben lezajlott sajtótájékoztatón, Acevada, a történet központjában álló őrs vezetője odáig megy, hogy háborús övezethez hasonlítja a kerületet. Ezt, Clark Johnson biztos kezű dirigálásának hála, meg is mutatja nekünk a kamera, anélkül, hogy a Los Angeles rögvalóságából kiragadott nyomorúságos pillanatokat kényszerűen beleszőné a sztori folyamába. Mellesleg ez a fajta pásztázás – emlékeim szerint legalábbis – egyáltalán nem jellemző a sorozatra, viszont itt funkcióját maximálisan betölti. Összességében tehát, ironikus módon, az epizód azért nem ér fel a benne rejlő teljes potenciálhoz, hogy előkészíthesse a terepet mindannak, ami a széria egészét naggyá teszi. Ennek a legtökéletesebb leképződése Dutch, akinek rögtön első, az aktuális áldozat melleire tett megjegyzése bántotta a fülemet, szimplán karakteridegen gyökerei miatt. Ettől, az irányába való hozzáállástól szerencsére gyorsan visszatáncoltak, a későbbiekben inkább az intellektualitásával a saját önbizalomhiányát palástoló figuraként ragadják meg, aki amellett, hogy sokkal tragikusabb, jóval érdekesebb is.

Ennyi alapján úgy tűnhet, kissé vegyes, a későbbi évadoktól elvonatkoztatni képtelen hozzáállással ültem neki a pilotnak, ezért gyorsan hátrálok egy lépést, és szigorúan az első rész korlátai közé szorítva elmélkedek a látottakról. Vagyis eljutottunk a kérdéshez, miszerint:

A The Shield pilotja mégis milyen pilot?

A rövid válaszom az, hogy tökéletes. A valamivel hosszabb válaszom pedig az, hogy egy fantasztikusan megtervezett, rendezett, előadott blöff, ami aztán a végén akkora pofont kever le az óvatlan nézőnek, hogy a fal adja a másikat. Az, hogy Vicet legnagyobb részt minden árnyalatot nélkülöző rosszfiúnak, csapatát pedig birkák módjára röhögő és helyeslően bólogató agyatlan seggfejeknek állítják be, Terryt pedig az eseményeket objektíven figyelő, higgadt és szimpatikus külső szemlélőként, zseniális húzás az utolsó jelenet ismeretében. A nézői elvárásokat előcsalogató, majd azokkal szögesen ellentétes irányba haladó cselekményvezetés bár sokszor részét képzi a sorozat repertoárjának, de sosem ilyen szublimált módon. A The Shield ugyanis nem a barokkos körmondatok, eszes dialógusok, mély csönddel operáló sorozatok mintapéldánya (annak ellenére, hogy néha él ezekkel az eszközökkel is), hanem egy adrenalin pumpáló, lendületes akcióorgia és macsóság rétegei alatt megbúvó királydráma, ahol a szavaknál milliószor többet számítanak a tettek.

Bizonyos értelemben ezen tulajdonságai is kidomborodnak az első negyven percben, a sorozat készítője Shawn Ryan azonban elmés módon kivár a legvégéig, hogy felfedje igazi szándékát (ami leírva nevetségesen egyszerű, kivitelezése azonban Aiszkhülosz óta köztudottan hihetetlenül nehéz): egy cselekedet és annak minden következményét akarja elmesélni. A The Shield ugyanis minden drámák apoteózisa; nem számít, hány kisebb nagyobb hangsúllyal rendelkező mellékszál kapcsolódik a sztorihoz, hány új karakter érkezik majd a későbbi évadokban, minden abba a pillanatba hajlik vissza, mikor Vic Mackey és Shane Vendrell egy Two-Time nevű halott gengszter fegyverével, kutya módjára lepuffantják társukat. Ez a pillanat szignifikáns a karakterek és a sorozattörténelem szempontjából is, ott és akkor hős és gonosztevő helyet cserél, megszületik az antihős és hét évad kegyetlen, következetes történetszövése veszi kezdetét. Terry Crowley, a The Shield univerzumának leggyorsabban elhulló, de vitathatatlanul egyik legfontosabb karaktere, Kid Rock gúnyos kacajára pedig lehunyja a szemét.

Random razzia:

• Az epizódot a sorozat készítője, Shawn Ryan írta és Clark Johnson rendezte, 2002 március 12-én mutatta be az FX.
• A rész végén hallható szám: Kid Rock Bawitdaba
• Az Acevada karjában tartott csecsemő a karaktert megszemélyesítő Benito Martinez lánya, Vic nejét pedig Cathy Cahlin Ryan, Shawn Ryan felesége alakítja.
• Bár fent már kifejtettem, mennyire nem ismerhettük meg a többi szereplőt, mindegyikük kapott kisebb jeleneteket, melyekben profán módon előreutaltak majdani történeteikre, jellemvonásaikra – Danny és Vic beszélgetése, vagy mikor előbbi mégis magával viszi a pisztolyt a randira; Julien feszengése a gyanúsított érték elkobzásakor; illetve a kedvencem, a finom utalás arra, hogy Claudette volt az, aki elrejtette a kutyaszart Dutch fiókjában.
• A rész gerincét képező gyilkosság, és az áldozat kislánya utáni keresgélés ugyan beleillik a sorozatba, de kicsit soknak éreztem – Ryan egy interjúban beismerte, mindent megtett, hogy megragadja a nézők figyelmét; be is jött számítása, a pilot elé 4,8 millió amerikai ült le, ezzel az FX történelmének addigi legsikeresebb debütálását nyújtva.
• Acevada jellemzése Vicről: „Mackey's not a cop. He's Al Capone with a badge.”
• Illetve Vic önjellemzése pedig: „Good cop and bad cop left for the day. I'm a different kind of cop."
• Az írásban magában ködösítve értekeztem a sorozat jövőjéről, szóval a SPOILER ZÓNA most elmarad, viszont itt és itt kifejtettem véleményemet a sorozat egészéről, keletkezéséről, popkultúrában elfoglalt helyéről.

Tavaly soha nem látott mennyiségű sorozat került bemutatásra, ha valakinek elhagyja a száját a „nincs mit néznem” mondat, ajánlatos lázmérő után nézni. A Peak TV-nek hívott jelenségről külön cikkben is megemlékezek majd. Idén a tendencia folytatódik, az alábbi összeállításban összeszedtem az általam leginkább várt 2016-os sorozatokat. Mint minden lista ez is szubjektív, amelyet érdemes lesz visszanézni év végén, mely alkotások váltották be a reményeket és melyek okoztak csalódást.

15. The Girlfriend Experience (Starz)

Szinopszis: egy chicagói joghallgató története, aki szűkös anyagi lehetőségei miatt az eszkort szakmában próbálja ki magát, úgynevezett barátnő élményt nyújtva a klienseknek. A pénz és a nagyvilági élet azonban csak az érem egyik oldala.

Mire számíthatunk? Steven Soderbergh 2009-es filmje adja a történet alapját, és nem meglepő módon a rendező keze bent van a tévés projektben is. A The Knick tökéletes debütálás volt Soderbergh részéről a kisképernyőn, ezúttal pedig egy másik prémium csatornánál próbál szerencsét, de csak produceri státuszban. A rendezői és írói feladatokat a független filmes körökben elismert neveknek számító Lodge Kerrigan és Amy Seimetz látja el. A főszerepben a legutóbb Mad Max: Fury Road-ban látott Riley Keough lesz látható, a sorozattól pedig egy egyedi hangvételű, indie filmekre hajazó drámát várok.

Premier: a 13 részes első évadot április 10-én mutatja be a Starz. Hetiben adják le, a csatorna online felületén viszont a teljes első szezont kiteszik a premierkor.

14. Taboo (BBC1 és FX)

Szinopszis: a nyolc részes minisorozat 1813-ban játszódik, melynek főszereplője James Keziah Delaney felfedező és kalandor, aki 14 lopott gyémánttal visszatér Afrikából, hogy bosszút álljon apja haláláért.

Mire számíthatunk? A forgatókönyv Tom Hardy és édesapja Chips Hardy ötletén alapszik, a készítő pedig a színész egyik állandó munkatársa Steven Knight (Locke). A rendezői feladatokat a dán Forbrydelsen (The Killing) házi rendezője Krystoffer Nyholm látja el, ami garantálja a formabontó látványvilágot. A nagy nevek csak nem akarnak elfogyni, Ridley Scott produceri minőségben vesz részt a produkcióban, a további szereplők között pedig Michael Kellyt, Oona Chaplint és Jonathan Prycet is megtaláljuk.

Premier: 2015 novemberében kezdték el forgatni, az év közepénél vagy második felénél előbb nem várható.

13. Animal Kingdom (TNT)

Szinopszis: a 2010-es komoly kritikai sikernek örvendő ausztrál film adaptációja, melyben egy 17 éves srác új, szörfös közösségbe költözik. Utóbbit azonban bűncselekményekből tartják el.

Mire számíthatunk? Kevin Reilly (korábban FX, NBC és Fox főnök) átvette az irányítást a TNT-nél és úgy döntött, hogy a minőségi, egyedi hangvételű drámák készítése lesz mostantól a csatorna célkitűzése. Ennek egyik eklatáns példája az Animal Kingdom, mely kiváló alapanyagból készül, olyan szakértő kezek bábáskodása mellett, mint a veterán John Wells (ER, Southland, Shameless, The West Wing) és a showrunneri feladatokat ellátó Jonathan Lisco (Halt and Catch Fire, Southland). A színészgárda névsora szintén impozáns, Ellen Barkin, Scott Speedman, Shawn Hatosy és Finn Cole. Remélhetőleg Reilly első nagy dobása egyből jól fog elsülni. 

Premier: a bemutató a nyáron várható.

12. Atlanta (FX)

Szinopszis: két unokatestvér az atlantai rapzenei életben próbál szerencsét.

Mire számíthatunk? Egyértelműen Donald Glover miatt került fel a listára a komédia, aki készítője és főszereplője is az FX alkotásának. Glover a 30 Rockos bemutatkozását követően a Communityvel futott be és lett közönségkedvenc, közben pedig Childish Gambino néven a rapzenei karrierjét is beindította. Az ő vállán nyugszik a sorozat és tartom annyira tehetségesnek, hogy ezt nemhogy elbírja, de képes lesz mind a komédia, mind a zenei oldalát is jól megfogni a sorozatnak.

Premier: októberben rendelte be az FX, várhatóan a nyár környékén érkezik majd.

11. Vice Principals (HBO)

Szinopszis: A történet egy középiskolában játszódik, ahol a suli ügyes-bajos dolgait napi szinten menedzselő igazgató-helyettesek kálváriáján nevethetünk majd.

Mire számíthatunk? Aki hiányolta a tévéképernyőről az Eastbound & Down egyedi stílusát, most elégedetten csettinthet, Danny McBride és Jody Hill új sorozata ugyanis megérkezett. További jó hírünk, hogy McBride mellett a zseniális Walton Goggins a másik főszereplő, akiről tudjuk, hogy a dráma mellett a komikus vénája is erős, ők ketten pedig komoly rekeszizomedzés adagot tudnak majd biztosítani nekünk. Az HBO egyből 18 részt rendelt be, melyet vélhetően két évadra fognak bontani. A rendezői székben David Gordon Green, és további bónusz, hogy egy-egy cameo erejéig Bill Murray és Will Ferrell is feltűnik.

Premier: nincs még kitűzve, de adja magát, hogy nyáron, a Ballersszel párban vetítse az HBO.

10. The Get Down (Netflix)

Szinopszis: A hetvenes években játszódó, zenés betétekkel operáló dráma a hetvenes évek Bronxába kalauzol minket, két tehetséges fiatal nézőpontján keresztül bemutatva a korszakot.

Mire számíthatunk? Baz Luhrmann ugyan csalódást okozott legutóbbi, The Great Gatsby című filmjével, most azonban jó esély van rá, hogy visszatalál régi önmagához. Az előzetes kellemes meglepetést okozott, a korszellem megidézése, az atmoszféra és a zenei sokszínűség miatt rendkívül meggyőző volt és egy ígéretes sorozat képét vetíti előre. A fiatal, tapasztalatlan gárdát - Herizon F Guardiola és Tremaine Brown Jr, tapasztalt veteránok egészítik ki (Giancarlo Esposito, Jimmy Smits), Luhrmann pedig a tévézés világában jóval tapasztaltabb, szintén nagy névnek minősülő Shawn Ryannel (The Shield, Terriers) együtt készítette el a 13 epizódot.

Premier: egyelőre nem hozta nyilvánosságra a Netflix, de mivel az előzetes már kikerült, így valószínűsíthetően az év első felében várható.

9. Hap & Leonard (Sundance Channel)

Szinopszis: az 1980-as években Texas államban járunk, ahol két középkorú és egzisztenciális szempontból nem éppen sikeres, de verekedéshez kiválóan értő jóbarát, Hap és Leonard kalandjait követhetjük nyomon.

Mire számíthatunk? Joe Landsdale könyvsorozata a modern amerikai ponyva egyik csúcspontja, innentől kezdve a kisképernyős feldolgozás elé már a kezdetektől fogva nagy várakozással tekintettem. Ehhez vegyük hozzá, hogy a Sundance csatornánál nagyon jó kezekbe került a projekt, akik a főszereplők kiválasztásánál szintén kiváló munkát végeztek, James Purefoy, Michael K. Williams lesz a két címszereplő, de mellettük Christina Hendricks, Bill Sage Jimmi Simpson is feltűnik majd. Nem titkoltan kissé más köntösben, de a Justified elvonás enyhítését is várom a hat rész első évadtól.

Premier: március másodikát mindenki írja fel a naptárába.

8. The Path (Hulu)

Szinopszis: A sorozat középpontjában egy szekta áll, melyet egy család nézőpontján, illetve a rájuk kifejtett hatásán keresztül vizsgálunk meg közelebbről.

Mire számíthatunk? A Hulu a komédiákat követően a dráma vonalon is beleerősít, a stream szolgáltató legígéretesebb projektjét Jason Katims és Jessica Goldberg (Parenthood) szállítja. Ha a szereplőgárdára tekintünk, akkor érthetővé válik a várakozási faktor, Aaron Paul, Michelle Monaghan, Hugh Dancy, Rockmond Dunbar és Minka Kelly impozáns névsornak minősül. Aaron Paul elmondása szerint nem tervezte, hogy ilyen gyorsan visszatér a tévé világába, de a szkript elolvasását követően egyből hívta a menedzserét, hogy szeretné magának a szerepet.

Premier: március 30-án debütál a tíz részes első évad, és fontos kiemelni, hogy stream szolgáltató társaitól eltérően a Hulu heti bontásban teszi elérhetővé a részeket.

7. Roadies (Showtime)

Szinopszis: egy együttes amerikai koncertturnéjába tekinthetünk be, mindezt elsősorban a háttéremberek szemén keresztül. Az eredetileg fél órásra tervezett sorozat a berendelést követően egy órássá változott.

Mire számíthatunk? Rendkívül kedvelem Cameron Crowe munkásságát, az utóbbi néhány évben azonban több csalódást keltő produkciót is szállított. Most viszont a tévében próbálkozik, ráadásul a számomra az egyik legnagyobb filmélményt hozó Almost Famous stílusában. A showrunner személye is bizakodásra adhat okot, a My So-Called Life készítője Winnie Holzman hosszabb kihagyást követően vállalta el a feladatot. A színészek névsora pedig itt is remek: Carla Gugino, Imogen Poots, Rafe Spall, Luke Wilson, Keisha Castle-Hughes, Luis Guzmán.

Premier: várhatóan a nyáron.

6. The OA (Netflix)

Szinopszis: szigorúan titkos. A Netflix mindegyik 2016-os újoncáról adott ki rövid ismertetőt, a The OA esetében azonban a készítők kérésére nagy a hallgatás.

Mire számíthatunk? Jogosan fel lehet tenni a kérdést, hogy miként kerülhet be egy sorozat a leginkább várt újoncok mezőnyébe, ha a szinopszisát sem ismerjük. A válasz a készítőkben és a beléjük vetett maximális bizalmamban rejlik, Zal Batmanglij és Brit Marling eddigi filmográfiája ugyanis több, mint meggyőző. A Sound of My Voice, egyik személyes kedvencem az Another Earth és a The East mind-mind független, egyedi hangvételű és fesztiválokon komoly visszhangot kiválót filmek voltak. Érdekesség és további bizakodásra adhat okot, hogy a Netflix komoly licitháború során tudta megszerezni a sorozatot.

Premier: az év második felében.

5. American Gods (Starz)

Szinopszis: Neil Gaiman Hugo-, Nebula-, Locus- és Bram Stoker díjat nyert regényének feldolgozásában a régi és új istenek összecsapása képezi a történet gerincét.

Mire számíthatunk? Számtalan adaptáció híre látott napvilágot az elmúlt évtizedben, többek között az HBO bicskája is beletört a kultregénybe, de most úgy tűnik, hogy végre összejön a Starznak köszönhetően. A bizakodásra minden okunk megvan, a készítők között ott találjuk napjaink egyik legtöbbet méltatott készítőjét Bryan Fullert (Hannibal, Pushing Daisies, Dead Like Me, Wonderfalls), a showrunner pozícióba Michael Green (Kings) jó választásnak tűnik, David Slade (Hannibal) pedig a vizuális élmény maximális kiaknázásáról gondoskodik majd.

Premier: még a szereposztás sem történt meg, de Chris Albrecht csatornavezető szeretné, ha 2016 első felében elkezdődne a forgatás. A premier legkorábban év végén várható, de az is benne van a pakliban, hogy átcsúszik jövőre.

4. Quarry (Cinemax)

Szinopszis: történetünk főszereplője egy vietnami veterán, aki miután hazatér Memphisbe meg nem értettség és kiközösítés vár rá. Az egykori mesterlövész szolgálataira végül egy bérgyilkos hálózat tart igényt.

Mire számíthatunk? Ismét egy regényadaptáció, Max Allan Collins hetvenes években játszódó könyve szolgált alapul a Cinemax sorozatának. A készítők között megtaláljuk a Banshee felett is bábáskodó Greg Yaitanest, a főszerepben pedig a szegény ember Tom Hardyjaként aposztrofált, karizmatikus Logan Marshall-Green lesz látható. Noir és ponyva elemekkel teletűzdelt, erős atmoszférájú sorozatot várok.

Premier: a nyolc részes első évad kezdési időpontjának a nyarat tartom legesélyesebbnek, a Banshee befejeződését követően.

3. Preacher (AMC)

Szinopszis: a Garth Ennis kultképregénye alapján készülő sorozat központi karaktere egy természetfeletti erővel rendelkező prédikátor, aki bérgyilkos ex-barátnőjével és egy ír vámpírral keresi a mennyországot elhagyott Istent.

Mire számíthatunk? Másfél évtizede próbálják feldolgozni a képregényt, film és sorozatötletek sora bukott meg anyagi vagy kreatív okok miatt, most azonban végre megvalósul. A készítők Seth Rogen és Evan Goldberg előre figyelmeztették a rajongókat, hogy több mindenben eltér majd az adaptáció, de fontos megjegyezni, hogy erre maga Garth Ennis biztatta őket. Az showrunneri feladatokat a korábban Breaking Baden dolgozó Sam Catlin látja el. Dominic Cooper jó választásnak tűnik Jesse Custer szerepére, számomra kétségtelenül az év legjobban várt képregény adaptációja.

Premier: vélhetően az év első felében várható.

2. Vinyl (HBO)

Szinopszis: A hetvenes évek zenei forradalmát dolgozza fel a sorozat Richie Finestra karakterén keresztül, aki megszállottan keresi azt a tehetséges zenészt, aki kirángathatja a kiadóját a bajból.

Mire számíthatunk? Önmagában már a téma és a korszak elegendő motiváció lenne a sorozathoz, de a pilotot rendező Martin Scorsese és a mind a tíz epizódot jegyző Terrence Winter (Boardwalk Empire, The Wolf of Wall Street) neve, kiegészülve a produceri státuszban levő Mick Jaggerrel az év egyik leginkább várt újoncává teszi az HBO drámáját. Az első TCA-tour alatt kikerülő kritikák felettébb biztatóak, Bobby Cannavale lehengerlő alakítását mindenki külön kiemeli, Olivia Wilde, Ray Romano és Andrew Dice Clay szereplése pedig már csak hab a tortán.

Premier: február 14. Az HBO stílusosan ünnepli a Valentin napot.

1. Westworld (HBO)

Szinopszis: Michael Crichton sci-fi regényéből először egy filmváltozat készült a hetvenes években, most pedig megérkezett a sorozat változat is. Történetünk a közeli jövőben játszódik, ahol az emberek olyan tematikus western-vidámparkban kapcsolódhatnak ki, ahol a személyzet és a civilek is androidok, így a látogatók azt tehetnek velük, amit csak akarnak. A probléma akkor üti fel a fejét, mikor az androidok elkezdenek öntudatra ébredni.

Mire számíthatunk? A készítő Jonathan Nolan, aki a filmes világban testvére, Christopher egyik állandó forgatókönyvíró társaként (The Prestige, Dark Knight, Interstellar) ismert, a kisképernyőn pedig a Person of Interest felett bábáskodik. Producerként J. J. Abrams és Bryan Burk vesz részt a produkcióban, a főszereplők között pedig ott lesz Anthony Hopkins, Ed Harris, Evan Rachel Wood, James Marsden, Thandie Newton, Jeffrey Wright és Jimmi Simpson. Közel két éves előkészületi munka után mondhatjuk ki, hogy idén bemutatásra kerül a sorozat, mely a premissza, a készítői és színészgárda miatt számomra az idei év leginkább várt újonca.

Premier: nincs hivatalos bejelentés, a Game of Thrones leköszönését követő nyári időpontra vagy ősz elejére várom.

További reményteljes újoncok:

The Young Pope (HBO, Sky Atlantic, Canal+): a fikciós minisorozat a történelem legfiatalabb pápáját állítja a középpontba. A Paolo Sorrentino készítésében készülő alkotásban Jude Law alakítja a címszereplőt, a további szerepekben pedig Diane Keaton, James Cromwell és Scott Shepherd lesz látható. A premier időpontja még nem ismert.

Love (Netflix): Judd Apatow felé - teljes mértékben érthetően - akkora a bizalom, hogy a Netflix egyből két évadot (18 rész) rendelt be a komédiájából. A főszereplők Paul Rust és Gillian Jacobs, a sorozat a modern kapcsolatok vidám és gyötrelmes pillanatait mutatja be. Premier: február 19.

The Alienist (TNT): Caleb Carr A halál angyala című regényének adaptációja, mely 1896-ban Laszló Kreizler sorozatgyilkos utáni hajszáját mutatja be. A rendezői feladatokat Cary Fukunaga vállalta el. Az év második felében kerül bemutatásra.

The Night Manager (AMC és BBC): John Le Carré regényének hat részes adaptációja, melyben az egykori angol katona a szállodaiparban kezd el dolgozni, egy fegyverkereskedővel való véletlen találkozás azonban új fordulatot visz az életébe. Tom Hiddleston és Hugh Laurie főszereplésével, premier április 19-én.

11.22.63 (Hulu): Stephen King könyve alapján, James Franco és Chris Cooper főszereplésével, A nyolc részes sorozatban egy középiskolai angol tanár egy időalagút segítségével visszamegy a múltba, hogy megakadályozza a John F. Kennedy elleni merényletet. Premier: február 15.

Luke Cage (Netflix): az eddigi két Marvel-Netflix sorozat mind a kritikai, mind a nézői visszajelzések alapján beváltotta, sőt talán túl is szárnyalta az előzetes várakozásokat. A Mike Colter által életre keltett Luke Cage történetét Cheo Codari Hokar (Ray Donovan, Southland) interpretálásában láthatjuk majd. A premier időpontjáról még nincs hírünk.

Outcast (Cinemax): Robert Kirkman képregényének adaptációja, mely Kyle Barnes életét mutatja be, aki gyermekkora óta küzd démoni megszállottságával. Felnőttként egy tiszteletes segítségével megpróbál választ találni, de ahogy beleássa magát az ördögűzés világába, rájön, hogy ez az út sokkal messzebbre vezet, mint ahogyan korábban gondolta. A főszerepben Patrick Fugitot láthatjuk majd, a premierről nincs információnk.

All the Way (HBO): a minisorozat Lyndon B. Johnson elnökségének első évét mutatja be. Bryan Cranston alakítja az USA 36. elnökét, melyért korábban már a színházi darab bemutatását követően Tony díjjal jutalmazták. Az HBO még nem tette közzé a bemutató időpontját.

Counterpart (Starz): egy természetfeletti csavarral megfűszerezett kémthriller, amelyben az Oscar-díjas JK Simmons egy bürokratikus ENSZ-ügynökség egyik fogaskereke, aki felfedezi, hogy az ügynökség egy hatalmas titkot rejteget, egy párhuzamos dimenzióval való kereszteződést. A bemutató év végén várható.

Néhány éve még felkaptuk volna a fejünket arra, hogy egy stream szolgáltató saját gyártású sorozatot mutat be, napjainkra viszont a piac egy jelentős részét az ő alkotásaik fedik le. Természetesen a Netflix van az élen, mely rendkívől nagy és változatos kínálattal bír, de nyomában van az Amazon, mely az utóbbi időben a komédiák/dramedyk mellett a dráma felhozatalát is egyre inkább bővíti. A Hulu eddig egyértelmen harmadik helyen kullogott a háziversenyben, de 2016-ban ők is beleerősítenek és több nagy dobás is várható tőlük.


Craig Erwich, a Hulu programigazgatója elsőként komédiákkal próbálkozott, a Deadbeat, melyben Tyler Labine egy szabad gondolkodású médiumot alakít, aki természetfeletti ügyekkel foglalkozik, mérsékelt sikert aratott. A Mindy Project átvétele a Fox-tól már jó döntésnek bizonyult, majd tavaly augusztusban és októberben érkezett még két a kritikusok által kedvelt alkotásuk. A Difficult People két keserédes 30 feletti komikusról szól, akik cinikusak és nemtörődöm módon állnak hozzá a társadalomhoz. Az ítészek dicsérete ellenére nem tudom tiszta szívvel ajánlani, nálam kivágta a biztosítékot a két főszereplő antipatikus karaktere. Jason Reitman sorozata a Casual viszont, mely egy diszfunkcionális családról szól, egy agglégény férfi és a pszichiátér nővérével a középpontban, egyedi atmoszférát és intelligens humort kínált. Mindegyik felsorolt alkotás megkapta a következő évados berendelést.

Idén a dráma szekciót erősítik, méghozzá nem is akárhogy. Mielőtt végignéznénk a felhozatalon, érdemes kiemelni, hogy a Netflix-Amazon kettőshöz képest, akik egyszerre teszik elérhetővé sorozataik évadját, a Hulu az általam jobban preferált módszernél maradt, heti lebontásban lesznek láthatóak az epizódok.

11/22/63

Stephen King könyve alapján, James Franco és Chris Cooper főszereplésével, a Friday Night Lights és a Parenthood írói gárdájának egyik legtehetségesebb tagjától (Bridget Carpenter) és JJ Abrams produkciós cégétől érkezik. Ez önmagában meggyőző, a várakozásunkat pedig az előzetes csak tovább növelte. A nyolc részes sorozatban egy középiskolai angol tanár egy időalagút segítségével visszamegy a múltba, hogy megakadályozza a John F. Kennedy elleni merényletet. Premier: február 15.

The Path

A Hulu semmit nem bíz a véletlenre, a március 30-án debütáló The Path elsőrangú színészgárdával bír: Aaron Paul, Michelle Monaghan, Hugh Dancy, Rockmond Dunbar és Minka Kelly neve az alakítások minőségére már önmagában garancia. A sorozat középpontjában egy szekta áll, melyet egy család nézőpontján, illetve a rájuk kifejtett hatásán kereszül vizsgálunk meg közelebből. Az egyik producer Jason Katims, a készítő pedig Jessica Goldberg, aki szintén a Parenthood stábjában dolgozott.

Chance

Ha már nagy nevek, akkor ezúttal sem kell csalódnunk, ráadásul Hugh Laurie a House-t követően ismét orvost fog alakítani. A Kem Nunn regénye alapján készülő sorozat a San Franciscó-i alvilágba vezet el minket, a Laurie által alakított pszichiáter ugyanis egy betegének adott rossz tanács következtében hatalmas zűrben találja magát. A berendelés 20 részre és egyből két évadra szól, a hírek szerint nagyon komoly versenyben nyerte el a Hulu a megfilmesítési jogokat. A showrunner Alexandra Cunningham (Desperate Housewives, Prime Suspect, Aquarius), a Room című kiváló filmet jegyző Lenny Abrahamson pedig a házirendező lesz. A forgatás idén tavasszal kezdődik, a bemutató az év utolsó harmadában várható.

Shut Eye

A sorozat középpontjában egy Los Angeles-i látnokközösség és a velük összefonódó szervezett bűnözés áll. Szintén 2016 végére várható az alkotás, melynek főszereplője a Burn Notice központi karakterét és a legutóbb a Fargóban emlékezeteset alakító Jeffrey Donovan lesz. A készítők Leslie Karoly Bohem (Extant, Taken, és Mark Johnson (Breaking Bad).

A készítő és színészgárdák, valamint ambíciózus történetek alapján a Hulu komolyan gondolja, hogy a Netflix és az Amazon legjobb sorozatainak vetélytársa akar lenni. A konkurenciaharcból szerencsére mi jövünk ki győztesen, csak igyekezzünk lépést tartani a hatalmas kínálattal.

Másfél év után az első bejegyzés a blogon.... kivételesen rövid leszek: nekem hiányzott, remélem nektek is.  

15. Daredevil (Netflix)

A képregények alapján nagy potenciállal bír Hell’s Kitchen legismertebb igazságtevőjének karaktere, melyet a több, mint egy évtizeddel bemutatott film nem tudott kiaknázni. A Marvel-Netflix házasság első terméke azonban jól ragadta meg a vak ügyvéd karakterét és atmoszférájában, a színészi játékban, külön kiemelve Charlie Cox és Vincent D’Onofrio nagyszerű castingját, és a morális kérdések tálalásában is méltó lett az alapanyaghoz. Negatívumként kell felhozni, hogy a második felére kissé elfáradt a sorozat, az új showrunerrekkel készülő második évad remélhetőleg előrelép ebben a tekintetben.

14. Master of None (Netflix)

Azaz Ansari sorozatának minden egyes epizódja az élet különböző spektusát járja körbe, a szülők, a párkapcsolat, a férfi-női szerepek vagy éppen a sztereotípiák témáját középpontba helyezve. Mindezt pedig olyan könnyedséggel és természetességgel teszi, nagy adag, a túlzott szentimentalizmus csapdáját kikerülő bájjal átitatva, hogy a mondanivalót egy pillanatra sem érezzük erőltetettnek. A Dev-Rachel kapcsolatért és a Nashville című epizódért önmagában is megérte volna végignézni az első évadot, de ehhez még számos okosan végigvitt ötlet és emlékezetes mellékszereplő társul, a kritikai hozsanna teljesen megérdemelt.

13. Veep (HBO)

A szarkasztikus humor nagymestere Armando Iannucci utolsó évadát tudta le a sorozatnál, az ötödik szezon már nélküle fog elkészülni. Méltó módon búcsúzott a komédiától, mely idén is pörgő, rendkívül ötletesen megírt párbeszédeivel és egyre bővülő, kivétel nélkül nagyszerűen működő karaktereivel kápráztatott el minket és rekeszizmainkat. Hugh Laurie behozatala telitalálatnak bizonyult, az évad kilencedik epizódja pedig, melyben a szenátusi meghallgatásokra kerül sor, nagy eséllyel indulna az elmúlt évtized legviccesebb sorozatepizódja címért.

12. Better Call Saul (AMC)

Szkeptikus voltam a tavaly januári bemutató előtt, leginnább annak kapcsán, hogy vajon elég érdekes karaktert tudnak-e formálni Saul Goodman figurájából, illetve mennyire lesznek képesek a humor és a dráma megfelelő vegyítésére az alkotók. Peter Gould és Vince Gilligan azonban ismét bizonyított, úgy voltak képesek létrehozni egy Breaking Bad prequelt, hogy már az elejétől önálló sorozatként gondoltunk rá. A helyszín és a karakterek egy része ismerős, de a sorozat egyedi és hangulatában, valamint megközelítésében is mást képvisel, mint nagy elődje. Saul karakterrajza aprólékosan kidolgozott és felépített, amihez az az átgondolt írói munka mellett Bob Odenkirk kiváló alakítása is nagyban hozzájárult.

11. Hannibal (NBC)

Bajban vagyok a Hanniballal. A harmadik, egyben utolsó évadot Bryan Fuller készítő két részre osztotta fel. Az olasz szál esetében az volt az érzésem, hogy az egyébként bámulatos vizualitást feláldozta a történet és a karakterek oltárán. A Red Dragon történetfolyam viszont elkápráztatott, melynek tökéletes végpontja volt a finálé, ami egy véres festményként funkcionált, és amellyel végleg biztosította a helyét a sorozatok panteonjában. Az utolsó fejezet vegyes képet mutatott tehát, de a hullámzó minőség dacára is megelőzött stabilabban teljesítő sorozatokat, amikor ugyanis eltalálta az arányokat, akkor kiemelkedett a mezőnyből. Az pedig egyértelmű, hogy Fuller Hannibal interpretációja hosszú évekig beszédtéma marad egyedi látványvilága és szimbolista jelentéstartalma miatt.

10. Fargo (FX)

A True Detective megmutatta, hogy milyen az, amikor nem működőképes az új történettel és karakterekkel operáló antológia jelleg, Noah Hawley alkotása a Fargo ezzel szemben bizonyította, hogy ezt lehet második alkalomra is változatlanul magas színvonalon űzni. Sőt, a rendkívül szerteágazó cselekménnyel, gyönyörű fényképezéssel és izgalmas karakterekkel teledűztelt második évad bennem mélyebb nyomot hagyott, mint a tavalyi felvonás. Emlékezetes alakítások sorával ajándékozott meg minket, Ted Danson és Bokeem Wodbine alakítása külön kiemelésre méltó. Idegen létformáink megjelenése ugyan feleslegesnek bizonyult, de ez megbocsájtható és nem von le semmit az összképből.

9. Mozart in the Jungle (Amazon)

A New York-i szimfonikus zenekarról és főként annak új, az állóvizet felkavaró karmesteréről szóló sorozat a felgood mintapéldánya. Olyan, mintha elfogyasztanád az egyik kedvenc ételed, de úgy érzed nem tudsz betelni vele, és repetázol folyamatosan, míg el nem fogy. Amikor az megtörténik már sajnálod, hogy nem osztottad be, mert olyan jól esett  és jó lett volna későbbre is hagyni. Rendkívül szeretnivaló, hangulata, párbeszédei és a Rodrigo-Haley kettős miatt is, a Roman Coppola által rendezett hetedik, álomszerű You Go to My Head című rész pedig az évad fénypontja. A második évad december utolsó előtti napján jött ki, ha a kedves olvasó fel szeretné valamivel dobni a kedvét, akkor megvan hozzá az ideális recept.

8. Mr. Robot (USA Network)

Az év legnagyobbat szóló újonca, ami egy olyan csatornától érkezett, melytől senki nem várt egyedi hangot. Persze elvitatkozhatunk azon, hogy Sam Esmail sorozata mennyire tekinthető egyedinek, számtalan alkotást, leginkább a Harcosok Klubját idéz meg, de mindezt rendkívüli odaadással, az elődök tiszteletével teszi meg és képes a saját hangját kialakítani a már ismert témák és konfliktusok ellenére. Képi világa, zenei aláfestése, Rami Malek alakítása mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a nézők és a kritikusok körében is az egyik legtöbb párbeszédet generáló drámává váljon.

7. Halt and Catch Fire (AMC)

Aggódtam az AMC miatt, a televíziózás történetének két alapkövét köthetjük a nevükhöz, a Breaking Bad és a Mad Men leköszönését követően szkeptikus voltam, hogy a megfelelő úton indulnak-e tovább. A léc rendkívül magasra lett téve, átugorni természetesen egyből lehetetlen, de örömteli látni, hogy rövid idő alatt képesek voltak két minőségi drámával előállni. Az 1980-as évek számítógépes forradalmát bemutató Halt and Catch Fire esetében a technikai oldal profin van bemutatva, jól reflektálnak az írók a legnagyobb változást elindító újításokra, mindez pedig szervesen illeszkedik a történetbe. A hangsúly azonban a karaktereken van, nincs hős vagy antihős jellem, igazi hús-vér figuráknak érezzük őket, ami által sikerül őket közel éreznünk magunkhoz. Az első évadot kedveltem, a második felvonás viszont már magával ragadott, az alacsony nézettség ellenére az „AMC végre átlépte a Rubicont” és berendelte a folytatást.

6. Show Me a Hero (HBO)

David Simon az a kivételes alkotó, aki az adott társadalmi probléma kirajzolásánál a karakterekre koncentrál, és mindeközben az aprólékos jellemábrázolás mellett tökéletesen átlátja, átláttatja a nézővel az összképet. Hat részes minisorozatában Yonkers városába kalauzol el minket, ahol a szegregáció kérdését mutatja be az olcsó bérlakások és a gettósodás témáján keresztül. Rendkívül alapos kórképet kapunk, minden aspektus bemutatásra kerül, Oscar Isaacs pedig élete alakítását nyújtja a fiatal polgármester szerepében. Dokumentarista és életszerű egyszerre, ahogy azt Simon-tól megszokhattuk, kétségtelenül az év egyik legnagyobb hatású drámája.

5. Justified (FX)

Méltó búcsú. Ezt kívántam a hatodik és egyben utolsó felvonás előtt, 13 részt követően pedig elégedetten és egyben szomorkásan álltam fel a fotelból. Megkaptam, amit akartam, de mégis nehéz elengedni Raylan Givenst és kompániáját. Rendkívül stílusos, ötletes párbeszédei, nagyszerűen megírt karakterei és az azokat életre keltő színészek Graham Yost írányításával feledtették az ötödik évados kisiklást és egy remekül összerakott záró felvonást kaptunk. Az utolsó réssszel maximálisan elégedettek lehetünk, szépen lezárta hőseink történetét, a „We dug coal together” mondat után pedig még a szentimentalizmust csak hírből ismerők is nyúltak a zsebkendőjükért.

4. Rectify (Sundance Channel)

Mindannyian Daniel Holdenek szeretnénk lenni. Első olvasatra minden bizonnyal meglepődik az olvasó az alábbi kijelentésen, hiszen főhősünk közel két évtizedet töltött a halálsoron, miután szabadlábra helyezték új bizonyítékok miatt. Viszont senki nem képes így szemlélni a világot, az apró rezdüléseit, a csodát, melyet megkaptunk, de néha elfelejtünk értékelni. Daniel ezt teszi, az ő szemén látva egy teljesen más világ tarul fel előttünk, ez az a dráma, amely nem garantálja azt, hogy boldogabbak leszünk tőle, dehogy teljesebb emberek leszünk általa az biztos.

3. Mad Men (AMC)

Matthew Weinernek van vér a pucájában. Az elmúlt évtized egyik legjelentősebb sorozatának kulcsjelenetét egy addig sosem látott vendégszereplőre bízta, aki tulajdonképpen az élet életesszenciáját fogalmazta meg monológjában. Kockáztatott és bejött, hét évados, szimbolizmussal átitatott regényfolyamának főhőse Don Draper végre új emberré tudott válni. Elvarrni a szálakat, elbúcsúzni a megismert és megszeretett szereplőktől, új utakat vázolva fel nekik – igen, ezek egy finálé alapismérvei, a jó finálé pedig akkor valósulhat meg, ha ezt egy pillanatra sem érezzük mesterkéltnek. A Mad Men képes volt erre, méltó búcsút vehettünk ezektől a korántsem makuálatlan, de igencsak emlékezetes karakterektől.

2. The Americans (FX)

Egy őszinte vallomással kell kezdenem: az első évad közepén anno abbahagytam a sorozatot. A mostani helyezés is mutatja, jól tettem, hogy újra nekiveselkedtem, napjaink egyik legjobb drámájáva nőtte ki magát beépített szovjet kémeink története. Évről-évre növelik a tétet, a történetszálak okos végiggondoltsága pedig kifizetődött már a második felvonásban is, és ez a tendencia idén folytatótódott. A morális döntések és az emóciók megjelenítése az egyik legnagyob fegyvere a sorozatnak, a Jennings család döntéseinek hátterében megúhózódó ok-okozati tényezők bemutatása és a következményekkel való szembenézés teszi igazán különlegessé. Emellett pedig veszettül izgalmas is. A nézettség ugyan gyenge, de az FX kincsre bukkant és ezt szerencsére ők is pontosan tudják.

1. The Leftovers (HBO)

A fent említett alkotások esetében is többször szóba kerül a kockáztatás, de ennyit egyetlen sorozat sem reszkírozott idén, mint Damon Lindelof alkotása. A második évad egy őskorban játszódó jelenettel nyit, új helyszínt és számos új szereplőt kaptunk, az egyes epizódok egy adott karakterre fókuszáltak, merész történetszálakban és fordulatokban volt részünk, az eredménye pedig egy átgondolt, a végén minden puzzlet a helyére tevő, az év legemlékezetesebb tíz epizódját felvonultató dráma lett. Nincs még egy olyan sorozat a jelenlegi mezőnyben, mely ilyen erős érzelmi hatással lenne rám, porba taszít és felemel, akárcsak a karaktereit.

Honorable Mentions: Game of Thrones, UnReal, House of Cards, Banshee, The Good Wife

Bekerültek volna a legjobbak mezőnyébe, de még nem fejeztem be az aktuális évadjukat: Transparent, Jessice Jones, Orange is the New Black

Azok után, hogy az első adásban kiveséztük a True Detective-et, nem kalandoztunk túl messzire: kicsit tágabbra véve a kereteket a modern televíziózás egyik nagyágyújáról, az HBO-ról beszélgettünk röpke másfél órán keresztül. (Figyelitek, mennyire tartjuk ezt az időtartamot? Annál nagyobb lesz majd a bukásunk az évad első négyórás epizódjával!) Megnézzük, honnan indult a kábelcsatorna, és eljátszunk a gondolattal, hogy mi lett volna, ha a fejesek mégsem a Maffiózókat rendelik be annak idején. Értékeljük Chris Albrecht szerepét, kárörvendünk egy jót az HBO mélyrepülésén, majd kielemezzük a jelenlegi és a közeljövőben várható felhozatalt. És természetesen muszáj szót ejtenünk arról is, hogy milyen kihívások elé állítják a veterán csatalovat az olyan új trónkövetelők, mint például a Netflix.

Sőt, még egy exkluzív sztárvendéget is sikerült megcsípnünk az adáshoz.

Spoilerektől nem kell tartani, az HBO sorozatairól inkább csak általánosságokban beszélünk.

A tizenkettedik adást letölthetitek MP3 formátumban, vagy meghallgathatjátok az alábbi lejátszóban. Az RSS feedünk és emiatt az iTunes linkünk megváltozott. Elnézést a kellemetlenségekért, íme az új RSS. Az iTunes pedig még nincs elfogadva, de amint megkapjuk az értesítést, azt is frissítjük.

Ez nem TV. Ez podcast. by Epizodisták on Mixcloud

A következő rész tartalmából: Jövő héten indítjuk új retró rovatunkat, ahol a TvGuide 1997-es és 2009-es "minden idők 100 legjobb sorozatepizódja" listájáról válogatunk olyan klasszikusokat, amiket még sosem láttunk. A 2x03-ban a The Twilight Zone-ból fogjuk bevizsgálni a Time Enough at Last és az It's a Good Life című epizódokat - tartsatok velünk! Illetve, ezúttal is várunk ötleteket, kéréseket a heti témához.