Az írás csak a végén található, „Random razzia” rovatban fog SPOILER-eket tartalmazni, annak is csak a végén, külön kiemelve azokat, úgyhogy azok is nyugodtan olvashatnak, akik a kritikáimmal párhuzamosan veszik fel a történet fonalát. Az esetleges kommentekben ugyanezt az odafigyelést kérném az olvasóktól, jelöljétek az elkövetkező epizódokra/évadokra vonatkozó utalásokat, legyetek tekintettel az újoncokra is.

7/10

„I’m responsible”, mondja Vic a Terryt gyászoló tömegnek a rész harmadik percében, majd elismétli közvetlen a főcím után, a kihallgatóban. Igazabb szavak ritkán, jobban mondva szinte soha nem hangzanak el az angyalok városának eme sötét kerületében, de lévén, hogy hazugságba vannak csomagolva, főhősünk ezzel a kijelentésével végképp színre lép. Nincs semmilyen figyelemelterelés, sem hirtelen vágások, jelentőségteljes, számunkra semmitmondó pillantások a szereplők között: immár mi, nézők is beavatottak vagyunk, az eseményeket és a környező világot Vic perspektívájából szemléljük. Ez a váltás épp annyira elkerülhetetlen, mint amennyire az első epizód kimértsége is előre kódolva volt, azonban paradox módon Vic, mint személy nem kerül hozzánk közelebb. Épp ellenkezőleg, ha lehet még inkább elhidegülünk tőle – megismerjük és megértjük motivációit, viszont teljesen mégsem sikerülhet azonosulnunk azokkal. Az első epizód megteremtette a környezetet (ha a sorozat görög tragédiára hajazó mivoltát erősítő metaforához ragaszkodunk, felállította a díszleteket), felszkeccselte a karaktereket; az Our Gang pedig abba a páholyba terelt minket, nézőket, ahonnan szemlélni fogjuk az előadás maradékát.

A The Shield viszont ezen a ponton még nem forrott ki, strukturálisan legalábbis semmiképp sem. A flashbackek, bár jó néhány élvezetes és humorosan megírt párbeszédet tartalmaznak a Strike Team tagjai közt, de érdemben nem adnak hozzá semmit ahhoz, amit a múlt héten elemzett epizódban néhány rövid percben sikerült felépíteniük a készítőknek – sem a csapat dinamikáját, sem pedig a Vic-Terry-Shane trió múltját tekintve. Ezen felül párhuzamba állították Two-Time és Crowley temetésének képsorait, ami minden kétséget kizáróan hatásos húzás volt Ryanék részéről, ugyanakkor a sorozatra a későbbiekben szintén nem jellemző az itt és most kontinuitás ilyen módon való megtörése.

A heti ügy viszont sokkal kielégítőbb, ugyanis az igen csak izmos főszállal a szó szoros értelemben nem, csupán tematikailag kapcsolódik (innen jön a rész címe is), azaz több puszta eszköznél, nem Farmington borzalmainak eltúlzott karikatúrája, vagy Mackey erőszakos módszereinek munkapadja. Ehelyett megáll a saját lábán, okosan bemutatja, Dutch és Claudette, illetve Julien és Danny útjai hol vagy miként keresztezik egymást munka közben, ezen felül, a fia oktatásáért mindent feláldozó churros árus kissé sablonos sztorijának tökéletes ellenpontja a mindössze tízéves tettes kilétének revelációja; a vallomása végén, mikor rájön, hogy zsenge kora ellenére bizony börtön büntetésnek néz elébe, csak ennyit mond: „At least I’ll have my family there”. Hiába verték meg, röhögték ki, mégis büszkén vállalja amit tett – aztán jön a felismerés, hogy nem mindezek ellenére, hanem pont ezért vett pisztolyt a kezébe. A társadalom peremvidékére szorult csoport (vagy akár nemzet) tagjaként semmi más nem számít, csak hogy legyen egy közeg, ami elfogadja, de ami még fontosabb, befogadja. Drog, fegyverek, pénz - csak nagyon kevesek számára bírnak tényleges értékkel, a többség szemében ezek csak eszközök, azon eszmeiség kellékei, mely családot biztosít számukra, nem számít, a rácsok melyik oldalán állnak éppen.

Ez volt az, ami Vicet és Shane-t az általunk már ismert, Acevada által csak gyanított, morálisan megkérdőjelezhető útra terelte. Természetesen védték az anyagi jólétet, mellyel a sikkasztások, bizonyíték visszatartások jártak, ám még ennél is fontosabb volt, hogy a csapat megmaradjon. Ugyanis ők azok, akik felveszik kesztyűt, akiknek térdig kell gázolniuk mind abban a mocsokban, melyet LA okád ki magából nap mint nap, ezért jófiúknak számítanak, akik nem érdemlik meg azt a sorsot, amely felé Terry árulása sodorta volna őket, azt viszont Vic képtelen belátni, hogy a cél nem minden esetben szentesíti az eszközt. Shane ezzel szemben nem rendelkezik ilyen illúziókkal, hiába próbál Vic ideái mögé bújni, oka van annak, hogy Acevada (Dutch közreműködésével) majdnem megcsípi: még nem jutott el arra a szintre, hogy felelősséggel legyen saját tettei iránt – azaz még nem jutott el odáig, hogy elengedjen minden nemű felelősségvállalást, megkönnyebbülésre vágyik, valahol legbelül vallani akar. Neki még végig kell járnia az utat, melyet társának sikerült pár perc súlyzó emelgetéssel letudnia.

A végére tehát elérkeztünk oda, ahol a part szakad. Acevada hiába tudja, mi történt a rajtaütés éjszakáján, bizonyítani képtelen, ami egyenes leképződése a sorozat és a karakter gordiuszi csomójának: mit érnek a logikusan megalapozott vádak, ha nincs semmi kézzelfogható, amivel alá lehet őket támasztani, pláne, mikor egy rendőrkapitány próbál elkapni rendőröket, egy rendőrgyilkosság ügyében. Az utolsó jelenetben, az őrs két domináns személye farkasszemet néznek egymással, majd a zsaru hátat fordít felettesének, hisz a játéknak egyelőre vége. Mi pedig ahhoz a konklúzióhoz jutottunk, miszerint mindössze két ember követte el Crowley meggyilkolását, de háromnak kell együtt élnie vele.

Random razzia:

• Az epizódot Shawn Ryan írta és Gary Fleder rendezte, 2002 március 19-én mutatta be az FX.
• Amint fent nem említettem, de véleményem rámutat arra, hogy Vic tényleg a csapat érdekében cselekedett, hogy (a mostanra már névvel is rendelkező) Ronnie és Lem látszólag mit sem tudnak a Shane-nel kötött „háttér megállapodásukról” – utóbbitól még egy igen heves érzelmi reakciót is láthatunk.
• Julien bizonyos értelemben a nézőket képviseli, rajta keresztül megismerkedhetünk a kapitányság működés mechanizmusával, és azt is megtudhattuk, mit takar pontosan a "b-and-b".
• Ha már Julien, a Dannyvel való nyomozásuk egyik karaktere szállította az epizód hangosan felröhögős egysorosát: „I didn’t shoot nobody today”.
• Azon is jót mosolyogtam, hogy a Strike Team tagjainak elő kell csalogatni magukból a műkedvelőt, hogy információhoz jussanak.
• Bár a The Shield formátumából adódóan nem büszkélkedhet egyetlen, az egész sorozatot levezénylő direktorral (bár akadnak gyakran visszatérő, ún. házi rendezők), de vizualitásában végig egységes maradt, ami nagy szó, hisz az itt látható zaklatott kamerakezelés, lendületes ráközelítések közel sem számítanak tipikus megoldásnak.
• Illetve mindig elképedek azon, a sorozat mennyi mindent megvalósított, amiért a későbbi, jóval nagyobb hírnevet szerző eszmei örökösei aratták le a babérokat (jelen esetben a Breaking Badre és a gyerekgyilkos motívumára gondolok).
• SPOILER ZÓNA: őszintén, eddig abban a hitben éltem, hogy Vic egyetlen egyszer, a sorozatzáróban ül a kihallgatóban az asztal rossz oldalán, de ebben az epizódban, kétszer is odakényszerül.