Az írás csak a végén található, „Random razzia” rovatban fog SPOILER-eket tartalmazni, annak is csak a végén, külön kiemelve azokat, úgyhogy azok is nyugodtan olvashatnak, akik a kritikáimmal párhuzamosan veszik fel a történet fonalát. Az esetleges kommentekben ugyanezt az odafigyelést kérném az olvasóktól, jelöljétek az elkövetkező epizódokra/évadokra vonatkozó utalásokat, legyetek tekintettel az újoncokra is.

9/10

Személyes vallomással nyitom eheti értekezésemet a zsaru-sorozatok királyáról: már majdnem öt év telt el azóta, hogy először végignéztem a sorozatot, ezért értelemszerűen bizonyos elemekre, mozzanatokra a felejtés jótékony homálya borult,  de általában a kezdőképsorok rendbe rakják a dolgokat, halványan körvonalazódni kezd, nagyjából mi is fog következni. Ez a felismerés az eheti epizódnál érthetetlen módon elmaradt, amit nem is teljesen bántam, annak ellenére, hogy nem értettem, hisz egy korai remekműről beszélünk, ami ha nem is mozgatja az összes karaktert eredményesen (Ronnie és Lem a heti kimaradók, valamint Dutch időkitöltő történetével vannak fenntartásaim), de ha lehet, még a Kurt Sutter által írt ötödik epizódnál is inkább magában hordozza a The Shield jellegzetes DNS-ét. A lényegre térve, végső igazolást nyert a gyanúm, jobban mondva a sorozattal kapcsolatos ködös emlékeimen alapuló elképzelésem, miszerint az első évad az egész széria mini-leképződése, annak kissé inkoherens prototípusa.

Lehetne taglalni, mit mondanak el társadalmunkról a kezdő képsorok (pláne akkor, mikor tudatában vagyunk a gyilkos kilétének), vagy az arra adott reakciók (mind a latinok érdekképviselete, mind a károsult családok részéről), azonban az igazat megvallva, értelmetlen lenne, mert a rész ezen aspektusai, bár remekül ki vannak dolgozva, pörgős, eseménydús negyvenöt perchez vezetnek, csupán kellékekként szolgálnak. A The Shieldnek ugyanis sosem volt, és sosem lesz kenyere a világunkról alkotott kép megváltoztatása, vagy éppen tágabb perspektívába helyezése, bár sosem bagatellizál, okosan reflektál mindarra, ami körülvette a XXI. század korai éveinek emberét.

Öt perc telik el és máris szemtanúivá válunk egy brutális vérengzésnek, mégsem ez az, ami miatt a cold open emlékezetes marad. Figyeljétek meg a The Shield egy formai sajátosságát: semmi olyat nem látunk a képernyőn, amin ne lenne közvetlenül hatással Vichez vagy környezetéhez. A bűnügyekről görög drámához hasonlóan egy hírközlő által értesülünk, mi csak a tragédia helyszínét láthatjuk, üzletek, utcasarkok és sikátorok válnak homéroszi helyszínekké. Ezzel szemben az on-screen lövöldözést egy olyan jelenet követi, ami csupán tematikájában alapozza meg az epizód alakulását, konkrét esettel nem szolgál hőseinknek. Egy világtól teljesen elvágottnak tűnő hölgy lép be az őrs ajtaján, és szónoklatba kezd a 9/11 utáni Amerikáról, a csontvázról húsként lefoszló ideákról, aztán mondandója végén a hozzá legközelebb álló Dutch-hoz fordul, és erejét vesztve, neki szegezi a kérdést, amire nem érkezik válasz, hisz erre a kérdésre nem létezik válasz, a The Shield hét évados pályafutása alatt maximum alternatívákat fog kínálni a problémára, definitív válasszal nem szolgál:

What are you doing to make us feel safe?

Félezer szónál veszem észre, hogy mégis elmélkedtem kicsit a sorozat szociográfiai elemeiről, szóval ideje áttérnünk az epizód maradékára. Carlos Zamora mindössze egyszer tiszteletét tevő karaktere ugyan kölcsönöz egy markánsan eltérő álláspontot Mackey erőszak-alapú nyomozási technikáival szemben, de amire igazán kihegyeződik az epizód, az Vic és Shane kapcsolata. Míg a kopasz rendőr hatékonyan tud Lemmel, vagy akár Ronnie-val dolgozni, hiába látszik, mennyire jó a kémia Chicklis és Goggins között, de az utóbbi által megtestesített zsaru forrófejűsége és alkalmatlansága ellehetetleníti a kettejük közti munkát. További baljós előjelként ott volt a kettejük beszélgetése az autizmusról és az értelmi fogyatékos gyerekekről.

I had this cousin whos was retarded.

Persze akaratán kívül, de valószínűleg vérig sérti Vicet, aki mint azt tudjuk, éppen egy autista kisfiú apjaként próbál meg helytállni. Shane valós problémája ezen a ponton meglehetősen paradox: a világgal szemben túlságosan érzéketlen (az ügy megoldásához annyit kellene tennie, hogy szétnézzen az üzletben, vagy akár a fenti példa a szellemileg korlátozottakról), az őt ért események hatásait viszont emocionális szivacsként magába szívja, és a lehető legváratlanabb pillanatokban, dühkitörések formájában a környezete nyakába zúdítja. Az elején ezt könnyen betudhattuk annak, hogy közel állt az összeomláshoz Terry halála után, de most már világos, hogy arról van szó, egyszerűen ilyen a természete. Mikor Vic módszeresen ütlegelni kezdi a kocsiban, végképp megváltozik a kettejük közti dinamika: nem partneri, hanem apa-fiú kapcsolat áll fenn köztük, és ez egy olyan felismerés, ami a későbbiekben nagyon sok konfliktus alapjává válhat.

A rész végén viszont visszacsatolunk a pilot mostanra kórosan sokat emlegetett nyitójelenetéhez: könnyű (bár nem tagadom, jogos is) Vicet démonizálni azért, amit társával tett, ugyanakkor tudjuk, okkal követte el a gyilkosságot; míg Terry a képlet része volt, sem ő, sem családja, sem pedig csapata nem volt biztonságban. Ahhoz, hogy megértsetek sok későbbi eseményt (a széria egészének ismeretében), megosztom veletek, mi is a fontossági sorrend Vic Mackey életében:

1. Ő maga
2. Család
3. Csapat
4. A törvény betartása

Ez a lista azt implikálja, hogy rögtön lecsap az ajánlatra, hagyja, hogy Shane vigye el a balhét. Gilroy ugyanabba a hibába esik, mint előtte Dutch: nem kezeli egyenrangú félként Vicet, azt hiszi, annak szüksége van rá, pedig a The Shield eddigi tanúsága alapján, ez épp fordítva igaz. Vic ezen a ponton már tudja, mit kell tennie, hogy kimásszon a szarból, és amíg látja a kiutat, sosem fordul egy szerette ellen sem, most sem tesz hát másként. Leül Shane-nel szembe és azt teszi, amit minden szülőnek kéne: őszintén beszél a fiával, majd beleveti magát az éjszakába, hogy cselekedjen, s ezzel el is jutottunk a végén található cliffhangerhez - míg ezen a héten főhősünk nézett szembe morális dilemmákkal, a folytatásban Juliennek kell eldöntenie, hogy Istennek, a törvénynek vagy éppen magának tartozik-e legnagyobb felelősséggel.

Random razzia:

• Az epizódot Shawn Ryan írta és D. J. Caruso rendezte, 2002 április 23-án mutatta be az FX.
• Az írói kreditet látva talán nem is akkora meglepetés, hogy ilyen bivalyerős résszel van dolgunk.
• Ha már az írást dicsértem, a rendezés mellett sem mehetek el szó nélkül: a tracking shotok, az elképesztően hatásos kitartások és kompozíciók, valamint a furcsa kameraszögek a sorozathoz képest szokatlanok, de nagyon is megnyerőek – őszintén sajnálom, hogy Caruso csak az ötödik évadban tér vissza rendezőként.
• Dutch és Claudette eheti kitérőjével az volt a bajom, hogy ezt a „szellemekkel suttogó”-trope-ot már nagyon sok sorozat ellőtte, és a The Shieldnek nem is áll jól a természetfeletti erők irányába való kacsintgatás, még ha itt szerepe is van, hisz valószínűsíthetően löketet ad Dutch-nak az ügy folytatáshoz.
• SPOILER ZÓNA: „(…)az első évad, az egész széria mini-leképződése, annak kissé inkoherens prototípusa.” – ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a hetedik évad végén, Vic hasonlóan szorult helyzetbe kerül, de onnan már ő sem talál kiutat, ezért kénytelen lesz elárulni Ronnie-t, hogy a családját és magát mentse.