Elvesztettem a hitem Kurt Sutterben. Aki követi a heti sorozatfelhozatalt összegző power rankingset, minden bizonnyal meglepődik a kijelentésen, hiszen az utóbbi másfél hónap során a Sons of Anarchy egy alkalomtól eltekintve folyamatosan a legjobbnak bizonyult. Sutter az utolsó lépcsőfoknál botlott el és azt kell mondjam, nem is eshetett volna ennél nagyobbat, sikerült ugyanis lerombolnia az elmúlt 13 rész munkáját, mely kijelentés egyaránt vonatkozik a történetvezetésre és a karakterizációra.

Az évadzáró nézése közben olyan érzés fogott el, mintha csak egy szürreális álomról lenne szó, amiből az ember szeretne minél előbb felébredni, de sajnos ez elmaradt és helyette szembesülnöm kellett a valósággal: Sutter becsapott minket, a szívemhez közel álló sorozatra pedig ezt követően már soha nem tudok úgy tekinteni, mint korábban. A kép alatt spoilerek társaságában folytatom.

Ne kerteljünk, Sutter hülyének néz minket, más magyarázatom nincs arra, hogy egy egész évadon keresztül aprólékosan felépített történetszálat egy tollvonással semmissé tegyen. Természetesen a kartellről van szó, akik nagy szerepet játszottak a klubon belüli viták kiéleződésében és karakterek sorsát határozták meg, példaként Lincoln Potter -t, Juice-t, vagy éppen Tara-t felhozva; mint kiderült CIA-sokról van szó és ezzel mehetett a levesbe a RICO, a klub pedig egy szempillantás alatt megmenekült.

Hiába vezetett fel új szálakat Sutter, gondoljunk csak Romeo és Jax alkujára, illetve Tig ámokfutásának várható következményeire, ezek már teljességgel hidegen hagynak, hiszen tudjuk: felesleges izgulni, semminek nem lesz már igazi tétje, ugyan évad közben hőseink egyre nagyobb bajba kerülnek, de a végén úgyis gyorsan megoldódik a probléma. A finálénak persze nem ez volt az egyetlen gyenge pontja... Hadd kérdezem meg, így visszagondolva, mi értelme volt a Juice szálnak, a poklok poklát járta meg, kénytelen volt elárulni a saját klubját és megölte az egyik társát is, aztán a záró jelenetnél a korábban öngyilkossági kísérlettel is próbálkozó karakter kijelenti, hogy minden rendben van.

Kedves Mr. Sutter, a karakterizáció nem csak azt jelenti, hogy 'a pontból eljutunk b-be', a köztes folyamatot is aprólékosan be kell mutatni, Juice esetében az út elejét végigjártuk, az utolsó néhány métert azonban vakon tettük meg és nem igazán értettük, hogy miként értünk célba. Emlékszem, az évadnyitó kapcsán írt kritikámban Lincoln Potter-t az egyik legizgalmasabb új karakterként vezettem fel, sajnos azonban később ez már nem realizálódott. Inkonzisztens jellemábrázolást kaptunk, az évad elején még kiismerhetetlen figura a szezon közepére egy céljai eléréséért mindenre hajlandó, gerinctelen figurává vált, majd a fináléban egyszerre csak felvette a jó fiú szerepkört és egy egyértelműen pozitív, (elcsépelt monológokkal jelentkező) hőssé vált. Sutter alárendelte a karaktert a történetnek, Potter mindig olyan szerepet vett fel, amilyent épp akkor a sztori megkívánt.

Az évad egyik legfontosabb szála a klubon belüli feszültség bemutatása volt, melyet sokáig kiválóan kezelt az írógárda, a 'To Be, Act 1' záró 15 perce, vagyis Gemma és Jax, valamint a később becsatlakozó Tara párbeszéde pedig az évad egyik legemlékezetesebb jelenetsora volt. A végeredmény, miszerint Jax elfoglalja az asztalnál az őt megillető helyet elégedettséggel töltött el, az viszont már kevésbé, hogy Sutter-nek nem volt elég vér a pucájában ahhoz, hogy megszabaduljon Clay-től. Hiába jön a nagyobb jó elvével, Clay-nek annyi volt már a számláján - a túlvilágra küldte Jax és Opie édesapját, előbbi feleségét megpróbálta megöletni, utóbbinál pedig sikerrel is járt, hogy mennie kellett volna, egész egyszerűen nem lehetne helye már az asztalnál.

A záró epizódot tulajdonképpen tökéletesen szimbolizálta Bobby gitározása a börtönben, logikátlan, hatásvadász jelenet, mely jelzők sajnos a 42 perces epizód egészére is kivetíthetők. Pozitívumként Charlie Hunnam erőteljes alakítását tudnám kiemelni, aki egyébként az évad során végig rendkívül érett játékot mutatott be. Rajta kívül meg kell emlékezni Ryan Hurst és Maggie Siff elsőrangú teljesítményéről is. 

A Sons of Anarchy negyedik felvonása jól példázza, hogy bármennyire is dicsérjük az adott sorozatot szezon közben, egy összecsapott, a korábbi történések jó részét átíró finálé, melyben ráadásul rossz irányba elvitt karakterizációval is találkozhatunk, rossz szájízt hagy az egész évadra vonatkozóan (a magas értékelést is alaposan lehúzta). Ennek az összecsapott, harmatgyenge epizódnak az egyik legsúlyosabb következménye, hogy pont a sorozat egyik lényegi pontja, a karakterekhez fűződő emocionális kötődés veszett el. Hatalmasat csalódtam és ugyan ott leszek ugyan az ötödik évad kezdésénél, de már jóval kisebb elvárásokkal fogok leülni elé.

Értékelés: