Sort kerítettem végre Ron Moore BSG-t követő első sorozatára, pontosabban annak backdoor pilotjára. Sajnos a Fox már az elejétől mostohagyerekként kezelte a produkciót, többször is újravágatták az elkészült anyagot, míg végül a hét filmjeként reklámozva június végén le nem vetítették egy pénteki napon. Mondani sem kell, hogy a premierdátum és a minimális promóciót követően a megfelelő nézettség esetén berendeljük a sorozatot szöveget a csatorna sem gondolta komolyan.

Az igazat megvallva, ezért is halogattam a megnézését, egyértelmű volt, hogy nem lesz belőle sorozat, így a lelkesedésem is csökkent a produkció felé. Azonban Ron Moore és persze Michael Taylor miatt is, előbb-utóbb sort kellett kerítenem rá.

Nézzük először mi is a kiinduló sztorink: a Phaeton űrhajó és legénysége, az eddigi leghosszabb, 10 éves csillagközi utazásra indul, mely során a feladatuk az Epsilon Eridani felkutatása, annak reményében, hogy ott értelmes életet találnak. Az expedíciót nagyrészt magáncégek finanszírozzák, akik természetesen mindezt nem önzetlenségből teszik. Az űrhajó szinte minden egyes zugát bekamerázzák, így a felfedezőút egy valóságshow is lesz egyben. Mivel az utazás nem mondható éppen rövidnek, és bizony tartani kell az előbb-utóbb fellépő érzelmi hatásoktól, szorongás, bezártság, így a 12 űrhajós szabadidejében egy virtuális modult használhat.

Felemás érzéseim voltak az alapsztori hallatán, a valóságshow elem ugyan sok lélektani játékra ad lehetőséget, elsőre azonban idegenszerűen éreztem. A pilot megnézése után ez részben elillant. A történet megspékelését, miszerint időközben a tudósok kijelentik, hogy 100 éven belül lakhatatlan lesz a Föld, így a küldetés egy még nagyobb célt, az emberiség megmentését is szolgálja, viszont elbaltázott lépésnek tartom. Felesleges volt ennek a szálnak a behozatala, persze értem én, hogy szükszégszerű volt egy még nagyobb labdát feldobni, de valamivel kreatívabb ötlettel is előállhattak volna.

A pilotot Peter Berg rendezte, akiben ezúttal sem kellett csalódnunk. A képi világ az egyik fő erőssége volt a Viurtality-nek, a kézikamerás, arcokra gyakran ráközelítő stílus abszolút illett hozzá, valamint a fénybeálításokkal is remekül játszottak. A díszletek is szépek, a technikai kivitelezést csak dicsérni lehet.

Amiben ismételten megmutatkozott Moore és Taylor tehetsége, az a karakterek kezelése. Egyrészt a 12 űrhajós szerepére szinte tökéletes castingot hoztak össze. A kapitány volt a legmarkánsabb karakter, akit nem kis meglepetést okozva a vége előtt egy merész húzással kiírtak(?) a történetből. A hajó pszichológusát és a valóságshow egyik producerét James D'Arcy alakította, aki már a munkaköreiből adódóan is összetett karaktert kapott és egyúttal hozott is remekül.

Az egyik legkellemesebb meglepetést az először csak eyecandy-nek tűnő Kerry Bishé hozta, a hajó legfiatalabb tagját alakítő színésznő egy nem könyű szerepben tudott végig hiteles maradni. Egyébként előbbiben, azaz eyecandy-k terén nem állt rosszul a Virtuality, hiszen a kapitány felesége Sienna Guillory is egyértelműen besorolható ebbe a kategóriába, mellesleg mutatott játékával is elégedettek lehetünk. És mellettük még kapunk nyolc karaktert, köztük egy meleg párt, egy tolószékes elsőtisztet és folytathanám... A másfél órás pilotban szinte mindegyik karakter kibontása megkezdődik és már itt látható hogy van bennük potenciál.

Több kérdést is felvetnek Moore-ék, melyek közül az egyik leghangsúlyosabb az ember-gép viszony. A virtuális modulnak köszönhetően a valóság és illúzió határa elmosódik, egy be nem programozott karakter tűnik fel a szimulációkban, aki megöli, vagy éppen erőszakot követ el a legénységen. Természetesen ezek a valóságban, úgymond a testükkel nem történnek meg, de érzelmi hatásuk igen nagy. Érdekes lett volna a későbbi részekben azt is megnézni, hogy a központi számítógép Jean vajon egy kvázi második HAL lett-e volna.

A valóságshow pedig az emberi kapcsolatokat hivatott bemutatni. Mikor igazán őszinték egymással az emberek, milyen helyzetkben és hogyan viselkednek másképp. Vajon mindannyian csak egy szerepet játszanak, és ki meddig bírja ezt elviselni, valamint még számos hasonló kérdés vetődik fel.

Voltak ugyan hibái a pilotnak, a történetbe is beleköthetünk néhány ponton, de összeségében ígéretes kezdet lett volna, örültem volna a folytatásnak. És, hogy így, önmagában mennyire állja meg a helyét? A záró képsorok talán nem erre engednének következtetni, de egyfajta lezártságot így is kapott a Virtuality, így a kérdésre egy talán óvatos igennel lehet válaszolni.

Értékelés: