A Sons of Anarchy is feliratkozott azon sorozataim táborába, melyek második nekifutásra tudtak igazán megvenni. Tavaly a harmadik rész után nem folytattam, ugyan az alapfelállás tetszett, de hiányzott belőle valami, mind a történet, mind a karakterek oldaláról. Pár héttel ezelőtt újfent nekiugrottam, köszönhetően elsősorban a külföldi tévés kritikusok szinte véget nem érő dicshimnuszának. És milyen jól tettem, a sorozat kinőtte magát, sőt az évad második felére a kiváló jelzőt is nyugodtan használhatom.

Érdemes párhuzamot vonni a Shield és a SoA között és nem csak Kurt Sutter személye miatt, aki előbbinél Shawn Ryan jobbkeze volt, míg motoros barátaink esetében már a showrunner-i tisztséget látja el. Olyan figurákat mutat be mindkét sorozat, akiknek alvilági kapcsolataik vannak, jó párszor bemocskolták a kezüket és többször erkölcsileg megkérdőjelezhető döntéseket hoztak.

Mindkettő esetében vékony kötélen egyensúlyoztak az alkotók, nem könnyű feladat így kedvelhető karaktereket, illetve olyan figurákat írni, akikkel tudunk azonosulni. Folyamatosan figyelni kell a határokra, mi az ami már sok lenne és nem tudnánk tolerálni a szereplők döntéseit. Ezzel együtt viszont maga az írási folyamat rendkívül érdekes lehet, hiszen ezáltal lehetőség adódik, valóban összetett és teljes mértékben hiteles karaktereket írni. Nem árulok el vele nagy titkot, ha azt mondom, ahogy anno a Shield, úgy most a SoA írói is sikerrel vették ezeket a kihívásokat.

A Sons of Anarchy egy törvényen kívül motoros klub, mely elsősorban fegyverkereskedelemmel foglalkozik, jó pár, akár a Shield-ből is ismerős bandákkal állnak kapcsolatban (sőt, még az IRA-val is) és ezen kívül is van néhány legálisnak éppen nem nevezhető húzásuk. Ezzel együtt városukban, Charming-ban tisztelet övezi őket, ugyanis egyfajta védő szerepet is eljátszanak, távol tartják a kisvárostól a bűnözőket, drogokat, valamint kizsákmányoló multikat. A rendőrséggel, illetve főként annak vezetőjével is jó kapcsolatokat ápolnak, de persze egyszer csak beüt a krach, és a fegyvertárolásra használt raktárház elvesztését követően egyre több probléma üti fel a fejét.

Felfigyel rájuk az ATF (Bureau of Alcohol, Tobacco and Firearms) és a rivális bandák sem hagyják nyugodni őket, legyen szó akár a mexikói "illetőségű" Mayans-ről, a fekete Niners-ről vagy éppen egy náci bandáról, melyet egyik régi ismerősünk (Skinner az X-aktákból) vezet. Mindeközben belső feszültségek is vannak, Jax-nek, a klub második emberének más elképzelései vannak a SoA irányítását illetően. Ez utóbbi főleg azt követően erősödik fel, hogy megtalálja megtalálja apja régi irományát, melyben a klub törvényes úton való működtetését írta le.

Pár hete Kurt Sutter blogján értesültem arról, hogy az első négy-öt rész idején az FX (a sorozatnak otthont adó csatorna) több érdemi döntésbe is beleszólt és  felügyelte a munkálatokat. Gyorsan hozzáteszem, hogy néhány más (elsősorban országos) csatornával ellentétben ez nem jellemző az FX-re, általában náluk nagy szabadságot kapnak az alkotók, a SoA kapcsán viszont úgy érezték, hogy a showrunner-i székben most debütáló Sutter esetleges rutintalansága miatt az első néhány résznél ott kell lenniük. Aztán szabadjára engedték és onnantól kezdve a sorozat szárnyalni kezdett. Addig, talán épp a tökösség hiányzott belőle, de nagyjából az ötödik résztől kezdődően már szinte minden behozott történetszál a helyén volt, remekül megírt párbeszédeket és nem utolsósorban hiteles, jól felépített karaktereket kaptunk.

Amint lehetőséget kapott rá, Sutter elkezdett nagy tétekkel játszani és szinte mindig nyerő lapokat húzott. Mivel ezt nagyrészt spoilermentes írásnak szántam, így konkrétumokat nem említek, legyen elég annyi, hogy az utolsó néhány rész feszültsége olykor már a Shield emlékét hozta elő bennem, ami mondanom sem kell, igen nagy dicséretnek számít. Persze hozzátéve, hogy a SoA még koránt sincs azon a szinten, de ha ilyen ütemben fejlődik tovább, idővel talán még az sem tűnik lehetetlennek. Külön örültem annak is, hogy ezzel az egyedi motoros szubkultúrával is megismerkedhettünk, melyet okosan, mindennemű erőltetettség nélkül tudtak a sorozatba integrálni. Ezen kívül jár még egy piros pont a sorozat zenei világáért is.

Külön kitérve az egyes karakterekre: a Jax-et alakító Charlie Hunnam az első néhány rész alkalmával nem volt meggyőző és erre még rátett egy lapáttal a finoman szólva is "érdekes" járásával. Aztán, ahogy a fent említett fordulópont bekövetkezett, a karakter is egyre érdekesebb, sokszínűbb lett, valamint Hunnam is felnőtt a feladathoz. Hiteles tudott lenni a szerepében, sőt nem kevés emlékezetes momentumot köszönhettünk neki. A SoA vezetőjének, Clay-nek a szerepére tökéletes választás volt Ron Perlman. Az általam már régóta kedvelt, kissé furcsa/félelmetes arcú színész remekül hozza ezt az ellentmondásos figurát, aki a legtöbb helyzetben a klub, vagy inkább saját érdekeit nézi, de közben valahol meg tudjuk érteni az ő gondolkodásmódját is. És, ami a legfontosabb, az ő esetében is egy összetett, jól megrajzolt karaktert kapunk.

A klub többi tagját is jól összeszedték, Kim Coates (Tig) igazi badass, már az első percektől elhisszük neki, hogy egy törvényen kívül motoros banda tagja. Ott van még nekünk az Elvis-imitátor Mark Boone Junior (Bobby), az akcentusával könnyen felismerhető Tommy Flanagan (Chibs), valamint a Juice-t alakító Theo Rossi-nak is köszönhetünk néhány emlékezetes pillanatot. A családja és a klub között őrlődő, Ryan Hurst által játszott Opie nem kevés viszontagságon megy keresztül az évad során, mely végül drámai végkifejletbe torkollik.

Katey Sagal (Gemma) kapcsán, aki egyébként Sutter felesége, hasonlókat tudok elmondani, mint, amit már Hunnam-nél említettem. Kellett néhány rész, amíg sikerült eltalálni a karaktert, az első néhány részben kissé erőltetettnek éreztem ezt a háttérből irányítok és keverem a szart típusú figurát. Ebből is visszavettek egy kicsit és ami még fontosabb sikerült elmélyíteni a a figurát és jobban megérteni a döntéseinek hátterében álló tényezőket. Női fronton még a Jax fiatalkori szerelmét alakító Maggie Stiff-nek (Tara) volt jelentősebb szerepe. A szerelmi szálról vegyes benyomásaim vannak, volt néhány kifejezetten jól bemutatott pillanat is, de bizonyos eseteket kissé hiteltelennek éreztem.

A néhány részes vendégszereplőkre is ki kell térnem, mivel ők is sokat hozzátettek a SoA egyedi hangulatának kialakításához. Az egyikük Kohn ügynök szerepében Jay Karnes volt, aki már dolgozott Sutter keze alatt a Shield-nél. Az ott alakított Dutchie boy minden bizonnyal szívesen eltársalogna ezzel a most eljátszott pszichopata figurával...Még őt is sikerült felülmúlnia Ally Walkernek, aki szintén egy ATF ügynök bőrébe bújt, de nála a nyomozás már nagyobb súlyt kapott. Minden egyes jelenetét élmény volt nézni, a kissé nimfomán, mindenkinek beszólogatok típusú karaktert pedig remekül hozta a kora ellenére még mindig rendkívül attraktív színésznő.

Végezetül említsük meg Kurt Sutter-t is, a showrunner ugyanis önmagát is szerepeltette. Aki látta már a fizimiskáját, pontosan tudja azt is, hogy milyen szerepben tűnt fel... a SoA egyik börtönben lévő tagjaként ő is kapott, illetve ugye adott magának emlékezetes jelenetet, itt most az Ally Walker-el való kis beszélgetésükre célzok - és az a vigyor a kamera bal alsó sarkában.... A való életben sem semmi figura, ugyanis Suttert lassan a televíziózás világának fenegyerekeként tartják számon, twitteren, valamint főként a blogján közzétett bejegyzései komoly visszhangot váltottak ki. Persze, az igazságot sokan, főként az országos csatornák fejesei nem szívesen hallják ... Egy bejegyzés formájában már megemlékeztem a blogról, illetve annak néhány bejegyzéséről, ide kattintva olvasható.

A lent látható értékeléshez pedig annyit, hogy akár, ha az első néhány részt nem számolnám, még magasabb is lehetett volna. Bizony, nehéz volt a kezdet, de nagyjából az ötödik résztől kezdődően folyamatosan hozta a jobbnál jobb részeket, melyre egy parádés fináléval tette fel a koronát.

Értékelés: