Pár héttel ezelőtt John Landgraf, a Damages-nek otthont adó csatorna (FX) vezetője viccesen azt nyilatkozta, hogy a sorozat kiváltképp a 140-es IQ felettiek tekintetében produkál jó nézettséget. Ez a szarkasztikusnak is tekinthető kijelentés természetesen a gyenge nézettségi adatok és a bonyolultnak tekinthető történetszövés együtteséből ered. A nyilvánvaló túlzás ellenére azonban nyugodtan kijelenthető hogy a héten a jelenlegi mezőny egyik legtöbb agymunkával járó sorozata fejezte be harmadik és sajnos könnyen lehet utolsó évadát. A kép alatt spoilerek társaságában folytatom.

Két szempont alapján vizsgálnám a harmadik etapot, egyrészt a cselekmény és annak felépítése, valamint a karakterizáció kapcsán. Előbbi esetében bizony van némi hiányérzetem, főként a tavaly látottakhoz viszonyítva. A harmadik évad főügye a Tobin család Ponzi-trükkje köré épült, és ugyan a KZK csapat ezúttal sem fukarkodott a fordulatokkal, de nem sikerült igazán átérezni az ügy nagyságát, valamint a zárásnak 'köszönhetően" kevésbé éreztem koherensnek a 13 rész alatt bemutatott történetet. A flashforward-ok is fokozatosan veszítettek az erejükből, amilyen erőteljesen indultak -  Tom halála, majd a nyomozás bemutatása, annyira visszaestek, sőt adott esetben önismétlővé váltak az utolsó néhány részre.

Még mielőtt azonban átesnék a ló túlsó oldalára és az jönne le, hogy csak és kizárólag elmarasztaló hangot tudok megütni a harmadik évad történetszálaival kapcsolatban, meg kell jegyeznem, hogy a legtöbb sorozat ölni tudna egy ilyen okosan összerakott, rengeteg csavarral, valamint formai bravúrral operáló cselekményért. Mondhatjuk, hogy minden csak viszonyítás kérdése, önmagában mindenképp megállta a helyét az idei sztori is, de a második évadhoz képest visszaesést jelentett.

A jellemábrázolás terén viszont kimagaslót alkotott a KZK trió, az állandó szereplők mellett a harmadik évadban behozott karaktereket is nagyszerűen kezelték. Kezdjük az előbbiekkel: az első két évadban Patty-t egy határozott, kemény, sőt több esetben is kíméletlen nőként láttuk, akinek lelkébe azonban néhány drámai fordulatnak köszönhetően mélyebbre is láthattunk. Az idei szezonban pedig talán minden eddiginél nagyobb hangsúlyt kapott a karakter lelkivilága, tudatosan felépítve a kollégáival, valamint fiával való kapcsolatát is. Az első évad fináléjában látott - Patty a gyermeke sírja fölött zokog - jelenetet most érthettük meg igazán, az elhatározása, miszerint a karriert választja a család helyett egész életében végigkíséri és meghatározta a későbbi döntéseit is.

Ellen és Patty kapcsolatát ügyesen építették fel, egyrészt a Tobin-üggyel kapcsolatban, de még ennél is jobban tetszett, ahogy a magánéleti szálakat fűzték össze. A finálé utolsó perceiben látott párbeszédük pedig feltette az i-re a pontot, ez vonatkozik egyrészt kettejük viszonyára, de a jelenet egyébként egy esetleges kasza esetén befejezésnek is majdnem tökéletes lenne. Tom sorsát már az első résztől ismertük, a kérdés igazából csak a hogyan volt. Az utolsó fordulat nem kellett volna, nem csak azért, mert fájdalmas volt végignézni Tom haláltusáját, hanem mert feleslegesnek is éreztem ezt a csavart.

Az egy évadra behozott vendégszereplők ezúttal is sokat tettek be a közösbe, közülük elsősorban Campbell Scott, valamint Martin Short alkotott kiemelkedőt. Mindkettejük esetében nagyszerűen építették fel a karaktert, a Scott által alakított eleinte szimpatikus, áldozati szerepkörben tetszelgő Joe Tobin részről részre mélyebbre süllyedt, míg nem egy a céljai eléréséért mindenre hajlandó többszörös gyilkossá változott. Nem túlzás azt állítani, hogy anyja titkainak felszínre kerülését követően a földi pokol vár rá.

Short az idei tévés évad legnagyobb meglepetése, a leginkább komikus tehetségéről ismert színész minden elismerést megérdemel a Tobin család ügyvédjének alakításáért. Persze ennek előfeltétele a remek írói munka, esetünkben ez a kívülről magabiztosnak tűnő, de valójában komoly önigazolási problémákkal küzdő Lenny Winstone esetében adott volt. Lily Tomlin korrekt, de önmagához képest visszafogott teljesítményt hozott, míg Keith Carradine érthető módon nem sokat tudott kihozni a szerepéből.

Visszatért néhány számunkra kedves karakter is, Arthur Frobisher szerepében Ted Danson ezúttal egy önéletrajzi film kapcsán került terítékre. Kifejezetten tetszett ez a szál (Craig Bierko behozataláért is jár a piros pont), valóban a karakter mélyére láthattunk ezúttal. Timothy Olyphant sajnos csak a záró epizódra tudott elszabadulni a Justified forgatásáról és ez valljuk be kevés volt, Wes Krulik újabb fellépése és főként a Frobisher-féle leleplezés kissé megalapozatlan lett. Zeljko Ivanek megjelenése nagy meglepetés volt, néhány percnyi jelenléte is rendkívül erőteljesnek bizonyult.

Ugyan a második évadot nem sikerült felülmúlni, de a Damages ezúttal sem okozott csalódást, ezúttal főként a karakterizáció kapcsán alkottak kiemelkedőt. Egy pillanatig sem kérdéses, hogy egy (sajnos egyre valószínűbb) kasza esetén a jelenlegi mezőny egyik legjobb drámájától kell(ene) majd elköszönnünk.

Értékelés: