New Orleans, a jazz szülővárosa. Kultúrák olvasztótégelye. A természeti erők pusztításának és az amerikai kormány csődjének példázata. New Orleans nevét hallván a legtöbbünkben egy távoli, egzotikus, buja hely képe sejlik fel, és bár a város a Katrina hurrikánnak köszönhetően az utóbbi években nagyobb nyilvánosságot kapott, valójában nem sokat tudunk valódi arcáról. Ebbe a színes, izgalmas világba enged bepillantást David Simon új sorozata, a Treme, amely a múlt héten zárta első pazar évadját az HBO-n, és ami nálam már most az év legjobb sorozata titulus várományosa.

 

A történet Katrina után három hónappal kezdődik, és többé-kevésbé a hurrikán utáni egy évet öleli fel: a vihar utáni első „második vonaltól” eljutunk Mardi Gras ünnepéig, majd a szezonzáróra Szent József napjáig. Átlagemberek sorsát követhetjük nyomon, akik a legkisebb mellékszereplőig bezárólag hús-vér, összetett, árnyalt és gyarló karakterek. A sorozat a témának megfelelően lassú tempójú, kevéssé feszes – igazából nincs jól megfogható cselekménye, bár vannak átívelő szálak –, ám a maga kisebb léptékében, intim hangnemével legalább annyira eseménydús és lebilincselő, mint a nagy előd, a Drót. A továbbiakban spoilerekkel folytatom az évad kivesézését.

 

 

David Simon az amerikai nagyváros – tágabban, a városi lét – egyik legjobb elbeszélője. Olyan, mint egy renegát idegenvezető, aki folyton letér a kitaposott útról, és a közhelyes nevezetességek helyett eldugott helyekre, zárt ajtók mögé, „az igazi városba” viszi a nézőt.

A sorozat valódi főszereplője New Orleans kultúrája, amit Simon mágikus pillanatokban teremt újjá a számunkra: ilyen a 3. rész végi indián búcsúztatás túlvilági atmoszférája, Antoine éjszakai szólója a japán szponzornak, vagy a tündérruhás Janette, amint részegen énekelve taxivá próbál változtatni egy autót. A varázslat mellett természetesen megjelenik a város életének árnyoldala is, az agresszív rendőrökkel, a bűnözéssel vagy a „pocsék munkamorállal”.

 

A Treme szinte minden pillanatát áthatja a zene, legyen szó repülőtéri váróban rögtönzött örömzenélésről vagy rádióban játszott számokról. Műfaji téren értelemszerűen a jazz és a funk dominál, ám ízelítőt kaptunk a cajun stílusból és a hip-hop helyi változatából, a bounce-ból is.Különösen nagy élményt nyújtanak az – élőben felvett – koncertjelenetek, ahol az alkotók arra is ügyelnek, hogy azok a színészek, akik nem profi zenészek, pontosan megtanulják a játékukhoz szükséges mozdulatokat, szemben azokkal a fals filmes megoldásokkal, ahol szemmel látható, hogy a színésznek köze nincs a hangszeréhez.

 

A zenés jelenetek egyszer sem válnak öncélúvá, a legtöbbször komoly narratív vagy karakterábrázoló szerepük van. Amikor Sonny Houstonba utazva megvalósítja álmát, és színpadon, nagy közönség előtt játszhat, szembesülnie kell vele, hogy csak egy átlagos zongorista; Annie hegedűjátéka, tartása, mozdulatai szinte mindig tükrözik a lelkiállapotát; Delmond feszengő játéka – főleg „hazai” daloknál – pedig a szülővárosához fűződő ellentmondásos viszonyról és saját identitásának bizonytalanságáról árulkodik. A humor is gyakran a zenéhez köthetően jelenik meg: Antoine Batiste zenélés közbeni válogatott arckifejezéseiből külön karikatúragyűjteményt lehetne készíteni, de a kedvencem az a frappánsan összevágott montázs, ahol (az amolyan clown-figura) Davis McAlary előre begyakorolt lelkesítő szövegével ráveszi zenésztársait a lemezfelvételre.

 

 

A hely szellemének megidézése, a hangulatteremtés mellett a Treme nagy erőssége a jellemábrázolásban rejlik. Nehéz volna bármelyik karaktert kiemelni (jobban mondva, a legtöbbjükről külön-külön írni lehetne egy bejegyzést), Creighton szála azonban saját bekezdést kíván meg.

 

Bár sokáig úgy tűnt, Daymo sorsa lesz az évad tragikus fordulata, az utolsóelőtti rész rácáfolt erre. Cray halálát már az első résztől bámulatosan építették fel, utólag visszanézve jóformán az összes jelenete többletértelmet nyer. A Mardi Gras-i unottság, a kezdetben még mulatságos alkotói válság, a teátrális YouTube-kirohanások fokozatos hangnembeli változása, egészen az utolsó lírai üzenetig mind a depresszió vészjelei voltak, amit gyanútlanságunkban – Tonihoz hasonlóan – nem vettünk észre (az évad második felében engem is inkább bosszantott Cray undok viselkedése). Cray öngyilkossága nem hatásvadász sokkolás, hanem egy ellentmondásos, fajsúlyos döntés, a sorozat legelgondolkodtatóbb mozzanata, John Goodman pedig élete talán egyik legjobb alakítását nyújtotta az utolsó néhány részben.

 

Simon sorozataitól megszokhattuk, hogy remek férfi színészek garmadát vonultatják fel, tény azonban, hogy – témájuknál, a bennük ábrázolt, férfi dominálta közösségeknél fogva – a női karakterek igencsak alulreprezentáltak (a Drótban 3 jelentősebb főhősnő bukkant fel 5 évad alatt). A Tremében ehhez képest a legnagyobb katarzisokat három színésznőnek köszönhetjük.

 

Khandi Alexander jóvátette a CSI:Miami-fiaskóját: bámulatos érzékenységgel ábrázolja, ahogy az erős, határozott, harcias Ladonna fájdalommal vegyes eltökéltséggel napokon keresztül magában tartja Daymo halálának borzalmas traumáját. Kim Dickens apró rezdülései, finom mimikája és tekintete minden dialógusnál többet árul el arról, mi zajlik benne: a legkülönbözőbb érzelmeket képes néma reakciókkal közvetíteni, például amikor tudatosul benne, hogy be kell zárnia az éttermet, vagy amikor a fináléban (a főcímdalt is éneklő) John Boutté szerenádját hallgatja. Végül Melissa Leo hihetően és izgalmasan kelt életre egy már-már valószínűtlenül állhatatos, mindenkin segíteni akaró ügyvédnőt, és megrendítő volt látni agóniáját, dühét, keserűségét és zavarodottságát az utolsó részben.

 

 

A Tremében visszaköszön a David Simon-csapattól megszokott valósághűség és a klisék elkerülése, a (morális értelemben) fekete-fehér világkép elvetése. Büszke, macsó, kemény férfiakat látunk megszállottan varrni. Az indián temetésre tévedt turistabusz sofőrje felismeri hibáját, és elnézést kér, amiért megzavarta a rítust. Amikor – a néző szimpátiáját és támogatását bíró – Toni vagy Albert a rendőri túlkapásokat kéri számon Colson hadnagytól*, a rendőrtiszt érvelésében képes meggyőzni minket saját álláspontjáról. De említhetném az alábbi párbeszédet is:
 

 

Az évad fő negatívumát Sonny karaktere és a Sonny-Annie szál kezelésében látom. Sonny a Simonverzum egyik legellenszenvesebb szereplőjévé nőtte ki magát. Ez még nem is lenne gond, de egyre kevésbé érdekes figura lett belőle. Pedig nagyon fontos szerepet tölt(hetne) be a Treme szereplőgárdájában – középszerű zenészként teljesen más nézőpontot képvisel, mint a virtuózok, és sokkal jobban árnyalja a NOLA-i zenészvilág képét, ha nem zenél zseniálisan az összes főszereplő. Ezért bosszantó, hogy az utcazenészpáros kapcsolatában háttérbe szorult a szakmai féltékenység frusztrációja, és helyette kaptunk egy egysíkú melodrámát egy abuzív, önző hólyaggal. Kicsit Antoine szálán éreztem még, hogy egy helyben toporog, ám Wendell Pierce élvezetes játéka kárpótolt a repetitív jellegért.

 

 

A fináléban bezárul egy kör, a zárás azonban inkább a változást jelképezi. A meglepetésszerű flashbackből láthattuk, mennyit vesztettek a szereplők a hurrikánban, de az is szembeötlő, hogy milyen gyökeresen megváltozott az életük a sorozat kezdetéhez képest. Van, aki megkomolyodott, önzetlenebbé vált (McAlary), van, aki megrekedt egy szinten, és nem tud – vagy nem akar – kitörni belőle (Antoine vagy Sonny), vannak, akik közelebb kerültek egymáshoz (Albert és Delmond), és vannak, akiket legyűrtek a sorscsapások és a kilátástalanság, és maguk mögött hagyják felépített életüket (Janette, Creighton). Az utolsó jelenetben a gyászolók a halottra emlékezve, ám az életet ünnepelve vonulnak le a városba, és ahogy Ladonna hagyja, hogy átjárja a zene és a tánc felszabadító hulláma, úgy mi is erőt meríthetünk New Orleans elsöprő életigenléséből.
 

Értékelés:

 

 

Aki még többre kíváncsi a Treméről és New Orleansról, annak tudom ajánlani Dave Walker tartalmas és informatív blogsorozatát, a Treme Explained-et, valamint a Back of Town nevű remek blogot, ahol a hurrikánt átélt New Orleans-iak értekeznek a sorozatról.