Többször láttunk arra példát, hogy egy sorozat a kezdeti bizonytalanságok után komoly fejlődésen megy keresztül, a Spartacus esete azonban mégis egyedülállónak mondható. Az első rész összecsapott és hatásvadász volt, többször is az idei év egyik leggyengébb pilotjának tituláltam, a folytatást kizártnak tartottam akkoriban... Végül azonban a pozitív vélemények hatására kapott egy újabb esélyt és bizony élt vele, nem is akárhogyan.

Korábban még nem találkoztam ilyen mértékű, egy évadon belül végbemenő fejlődéssel, hatalmas a kontraszt a pilot és a későbbi részek között. Hozzáteszem, a fokozatosság azért itt is megfigyelhető, az írók részről-részre lendültek bele, érdekes történetszálakat hoztak be, javult a karakterábrázolás és már nyomát sem láttuk a korábbi öncélúságnak. A hatodik, Delicate Things címre hallgató epizóddal pedig új szintre lépett a sorozat, melyet a későbbiekben nem, hogy tartani, de még fokozni is tudtak. A kép alatt spoileresen folytatom.

Arra a kérdésre, hogy mi lehetett az oka a pilotot követő igencsak látványos javulásnak, a showrunner, a korábban a Smallville, az Angel és a Buffy írói stábjában tevékenykedő Steven S. DeKnight adta meg a választ. Elmondása alapján nem jutott elég idejük a pilot kidolgozására, majd töredelmesen bevallotta, hogy az első résszel ő maga sem volt igazán elégedett. DeKnight-nak azonban a végeredményt tekintve nincs oka szégyenkezésre, a Spartacus olyan, mint egy adrenalinbomba, a végig pörgős, feszes tempójú sorozat egy percig sem hagyja nyugodni a nézőt, szinte elröpül az 50 percnél valamivel hosszabb játékidő.

Az írók minden dicséretet megérdemelnek, Spartacus kivételével egyik szereplőt sem érezhettük biztonságban és döbbenettel néztük végig többek között Sura, Varro, vagy Batiatus halálát és a sort ugye még lehetne folytatni. Bevállalósak voltak és pontosan tudták, hogy éppen mire van szüksége a nézőnek, cselszövésre, kíméletlen harcra az arénában és azon kívül, vagy éppen érzelmi csúcspontra. Az egyes karakterek között szinte tapintani lehetett a feszültséget, melyet tovább fokozott a már említett tény, hogy bármelyikük meghalhat.

A ludus zárt közösségként szolgált és ezzel sikerült olyan egyedi atmoszférát kialakítani, ahol a gladiátorok, a ház körül dolgozó rabszolgák és természetesen a domina és dominus, vagyis a Batiatus és Lucreatia közötti kapcsolatrendszert, az alá és fölé rendeltségi viszony alakulását testközelből figyelhettük meg. A sorozat egyik alapmotívuma a főként az évad második felében teret nyerő intrikák voltak, melyben Batiatus és felesége mellett Ilithyia, valamint Ashur járt az élen. A pénzéhség, hatalomvágy, vagy adott esetben a puszta rosszakarat idézte elő ezeket, az epikus finálé keretében azonban Spartacus, Crixus és a többi gladiátornak köszönhetően a bosszú sem maradhatott el.

A színészek teljesítményének értékelésekor elsőként John Hannah-t szeretném kiemelni, aki rendkívül erőteljes alakítással jelentkezett, de a feleségét hozó Lucy Lawless-nek szintúgy kijár a dicséret. A Spartacus bőrébe bújó Andy Whitfield a sorozathoz hasonlóan gyengén kezdett, majd látványos fejlődésnek lehettünk szemtanúi. A többiekre most nem térnék ki külön, általánosságban elmondható, hogy a mellékszereplőktől korrekt teljesítményt kaptunk, az pedig külön kiemelendő, hogy az írók mindegyikük esetében odafigyeltek a karakterizációra.

A Spartacus a promók, majd a pilotot követően még inkább egy szexjelenetekkel tarkított, feleslegesen sok művért alkalmazó, az erőszakot előtérbe helyező sorozatnak lett elkönyvelve, mely képen az idő előrehaladtával jelentősen sikerült árnyalni. Egy jóval összetettebb, az egyes karakterek közötti konfliktusokat szépen kidolgozó és azt végigvivő produkciót láthattunk, mely a korábban elhangzó jelzőket is megtartotta, de már jóval átgondoltabban alkalmazta őket. A viszontagságos kezdés után aránylag gyorsan sikerült hozzászoknom, sőt idővel egyenesen megkedvelnem a sorozat képi világát, mint ahogy a harci jelenetek is igen komoly, pozitív irányú változáson mentek keresztül.

Számtalan összecsapásból lehetne válogatni, az gladiátorok egymás közötti edzései ugyanúgy tartogattak emlékezetes jeleneteket, mint az arénában megvívott ütközetek, vagy a végső bosszú idején bemutatott vérfürdő. Nagyon helyesen a művérből is visszavettek és nagy erénye a sorozatnak, hogy jól vegyítették az akcióval, a drámai pillanatokkal és az egyes szereplők ármánykodásával megtöltött perceket. A Spartacus esetében a nyelvezet  - Jupiter's kock és hasonszőrű társai, valamint a testiség szintén fontos, úgy is mondhatnám, hogy elengedhetetlen összetevőnek bizonyult.

A Starz pedig nem csak a minőséggel, hanem a sorozat számokban mérhető teljesítményével is elégedett lehetett, az 1 millió feletti nézőszám egészen kiváló eredmény a saját gyártású sorozatok terén fiatalnak számító prémium (fizetős) kábelcsatorna esetében. A második évad forgatása Andy Whitfield sajnálatos betegsége miatt csúszott néhány hónapot, de szerencsére a walesi színész mára teljesen felgyógyult és elkezdhette az edzéseket. A köztes időben a Spartacus: Gods of the Arena címmel ellátott, hat részes előzménysorozat kerül adásba (januárban), a Batiatus ház felemelkedésével a középpontban.

Az elmondottakon kívül a számszerű értékelés is jól mutatja, hogy a pilot 3/10-es osztályzatához képest szembetűnű változás állt be és szinte példátlan mértékű fejlődésen ment keresztül a Spartacus.

Értékelés: