Mióta tavaly két részt követően félretettem a Party Down-t, végig ott motoszkált a fejemben, hogy adnom kellene neki még egy esélyt (már csak Rob Thomas miatt is), hátha annó csak rossz passzban kapott el a sorozat. A végső lökést Gaines és Shrike kolléga év végi listái adták meg és mivel a sorozatok nagy többsége a "nem létező téli álmát" alussza, így 2010 első napjai ideálisnak is tűntek a maradék nyolc rész bepótlására. Ahogy a lenti értékelés is mutatja, egyáltalán nem bántam meg.

A Party Down a Starz nevű fizetős (hasonlóan az HBO-hoz és a Showtime-hoz) kábelcsatorna második saját gyártású sorozata. Első próbálkozásuk a 2008 végén bemutatott Crash című Oscar díjas film tv-re adaptálása volt, mely sajnos csak gyenge lenyomata Haggis filmjének. A második évados berendelés is inkább a presztízs miatt volt fontos és nem a nézettségnek, vagy a szakmai elismerésnek szólt... A következő projektjük (idén érkezik harmadik sorozatuk, a Spartacus is) viszont telitalálatnak bizonyult, persze Rob Thomas-sal a fedélzeten nehéz is lett volna melléfogni. A teljesség kedvéért azért jegyezzük meg, Thomas ugyan végig felügyelte a munkálatokat és az írási folyamatokban is részt vett, de a showrunner-i posztot John Enbom kapta meg, akivel annó már dolgozott együtt a Veronica Mars forgatásán. A készítők között Paul Rudd nevét is megtaláljuk, néhány rész írásánál segédkezett, valamint producerként működött közre a produkcióban.

Egy particég nem éppen professzionális alkalmazottjaival ismerkedünk meg, mely jelző annak fényében, hogy állástalan színészekről van szó, talán nem is olyan meglepő. Egy rész egy partit mutat be, melynek során természetesen előre nem látott események következnek be. Egyszerű a koncepció, de ismét a kivitelezés az, aminek köszönhetően egyedivé és rendkívül szórakoztatóvá tudják tenni ezt a komédiát. A Party Down legfőbb erősségei a remek párbeszédekkel fűszerezett, popkulturális utalásokkal telerakott forgatókönyvek, és a jól megírt, gyorsan megkedvelhető karakterek. A sorozatban találunk okosan felépített, dialógokba elhelyezett poénokat (ebből van a több) és helyzetkomikum is jelen van.

Ron-t, a particég vezetőjét Ken Marino (Veronica Mars) alakítja, akit talán leginkább az Office-os Michael Scott figurájához lehetne hasonlítani. Az irányításra és a csapat összefogására finoman szólva is alkalmatlan karakteren szinte minden részben sajnálkozva röhögünk, de Thomas-ék jól ráéreztek arra, hogy épp a fináléban kell megtörni ezt a hagyományt. Az "Are we having fun yet" reklámszlogennél ismertté vált (és egyben színészpályáját megtörő) Henry-t a negyedik résztől kezdődően tudtam csak igazán megkedvelni, köszönhetően annak, hogy az addig céltalan és életunt szereplő életébe egy kis "életet" és ezzel együtt humort tudtak csempészni.

Persze ez nagyban köszönhető Casey-vel való kapcsolatának is, melyet a készítők szerencsére nem húztak sokáig. A Casey-t alakító Lizzy Caplan-be minden jó ízlésű férfi már az első percben beleszeret (itt nincs helye a szubjektivitásnak), ráadásul a True Blood-al ellentétben itt egy szerethető karaktert kapott.

A csapat tagja még a Marino-hoz hasonlóan Veronica Mars-ból ismerős Ryan Hansen (Kyle), valamint a lúzer szerepkört megkapó Martin Starr (Roman) is, egyikükre sem lehet panasz. Az állandó szereplőgárdából még Jane Lynch-ről kell megemlékeznünk, aki ezúttal is azt a kissé furcsa, fanyar humorú szerepet hozza, amit már megszoktunk tőle. Jelenetei egytől-egyig emlékezetesek voltak és már csak ezért is sajnáljuk, hogy a Glee-beli szerepe miatt nem láthattuk az utolsó két részben, valamint a második évadra is csak egy részes vendégszereplés erejéig térhet vissza. Thomas-ék rugalmasak voltak, meg lehetett volna oldani a PD-beli szereplést, de sajnos a Fox hajthatatlan volt... Helyettese szerencsére nem a két rész alatt igencsak harmatos teljesítménnyel előálló Jennifer Coolidge, hanem Megan Mullally (Will &Grace, PyRex) lesz, egy új karakter, Lydia szerepében.

A Party Down kapcsán külön szólnunk kell a remek vendégszereplő gárdáról, akik sokat hozzátettek az egyes epizódok hangulatához. Nem meglepő módon jó pár Veronica Mars-ból ismerős arc, többek között Enrico Colantoni, Jason Dohring, Ryan Devlin, Alona Tal, Ed Begley Jr. és természetesen Kristen Bell (egy részes vendégszereplés erejéig a második évadra is visszatér majd) is feltűnt. Rajuk kívül még Rick Fox, Geroge Tatei, Stormy Daniels (pornósztár), J. K. Simmons, Breckin Mayer, Joey Lauren Adams, Steven Weber, valamint Molly Parker volt látható egy-egy rész erejéig.

A Party Down ezúttal gyorsan berántott, és utólagos magyarázkodáskánt valóban csak a "nem voltam a megfelelő hangulatban, amikor az első két részt bevizsgáltam" jöhet szóba... Az évad talán két legjobb epizódja számomra a hatodik - sweet sixteen-es, és az a befejezés, többek között ezért fog hiányozni Jane Lynch, valamint a nyolcadik - maffiózós, percenként hangosan röhögős és még a druszám is szerepelt - volt, de összességében is azt lehet mondani, hogy az évad második fele még az elsőnél is ütősebbre sikerült.

A poénok mellett a karakterábrázolás sem maradhatott el, úgy gondolom, hogy a játékidő, valamint a formátum adta lehetőségekhez képest a maximumot hozták ki belőle. A finálé pedig... ugyan volt egy kis örömben is részünk, de összességében inkább szomorkás utolsó perceket és aggasztó cliffhangereket kaptunk, így a remekül sikerült első évad mellett még egy ok, hogy várjuk az április elején esedékes második évadot.

Értékelés: