Ahhoz képest, hogy régen kifejezetten szerettem a nyomozós sorozatokat (CSI, Cold Case, Without a Trace), szép lassan – egyre több karakterközpontú, összefüggő történettel operáló sorozatot megismerve, a kábeles minőség felé tendálva – olyannyira megcsömörlöttem tőlük, hogy most már egy-két kivételtől eltekintve jó esetben untatnak, rossz esetben kifejezetten idegesítenek. Ehhez képest 2009-ben jött, látott és győzött egy vérbeli procedural felépítésű, ráadásul a nyugdíjas csatornának gúnyolt CBS-en bemutatott ügyvédes széria. A második évadját taposó The Good Wife-ról (magyar keresztségben A férjem védelmében) mostanra bátran merem állítani, hogy a legjobb országos csatornán futó drámasorozat.

Ha valaki nem ismerné, az alapsztori dióhéjban: egy korrupciós és szexbotrányba keveredett államügyész felesége, Alicia Florrick (Julianna Margulies) hosszú kihagyás után újra munkába áll egy nagymenő ügyvédi cégnél. A sorozat innentől legalább annyira a visszafogott, érzelmeit elfojtó Alicia emancipációjának története, mint tárgyalótermi dráma, ahol – a Damageshez hasonlóan – szalagcímekből kölcsönzött, aktuális botrányok kerülnek terítékre.

A sorozat alkotóinak, Robert és Michelle Kingnek az a bravúrja, hogy különböző nézői és gyártói igényeket elégít ki egyöntetűen: a CBS filozófiájához igazodva az egyrészes ügyek nem nyúlnak túl az adott epizód határán, lekerekítettek, befejeződnek a 40 perc végére; a párhuzamosan futó átívelő szálak és a gondos karakterábrázolás azonban a szerializált sorozatok híveinek tesz a kedvére. A formátummal való sikeres egyensúlyozás és az intelligens forgatókönyv azt bizonyítja, hogy a konzervatív kereteknek nem kell feltétlenül megalkuvást, a jó történetmesélés sutba dobását is jelentenie.

A The Good Wife ízléssel ötvözi a szappanopera-elemeket (kezdve egy klasszikus szerelmi háromszöggel) a politikai thrillerrel, munkahelyi drámával és magánéleti, családi dilemmákkal. A készítők a második évadban különösen sok vasat tartanak egyszerre a tűzben, de egyelőre mindet izgalmasan bonyolítják: a fordulatos választási kampány mellett a cégen belül is hatalmi harcok folynak, amik rendesen felboríthatják a status quót – és ezekről az írókról elhiszem, hogy akár meg is merik lépni. Még a belső nyomozó Kalinda (Archie Panjabi) is külön mellékszálat kapott, ami teljesen más irányt vett, mint vártam volna.

Megmondjam, mi a pláne az egészben? Nem is az átívelő szálak tetszenek a legjobban, hanem pont az egyrészes ügyek. Az írók ugyanis mindig más-más aspektusára koncentrálnak a jogi folyamatnak, csavarintanak egyet valamin, amitől újszerű, érdekes és szórakoztató lesz a lerágott csont. Bedobnak egy excentrikus bírót vagy ügyészt; áthelyezik a tárgyalást egy katonai bíróságra vagy egy kórházba; a bírósági csörte helyett a tanúk előkészítésére helyezik a hangsúlyt, vagy az esküdtek szemszögéből láttatják a pert. A bírósági ügyek a legritkábban fekete-fehérek, hőseink ugyanolyan manipulatív és simlis eszközöket vetnek be, mint az ellenfeleik, és a megoldások nem ritkán az ügyvédlét és a jog árnyoldalait emelik ki.

Mindez persze nem működne ilyen jól, ha nem árnyalt szereplők vállán nyugodna a sztori. Az alkotók nem intézik el annyival a dolgot, mint a legtöbb nyomozós sorozat: legyen egy erős főhősünk, egy klasszis színész alakításában, esetleg még egy jó sidekick/női ellenpár, és akkor a többiekkel már nem is kell törődnünk.

Félreértés ne essék, Julianna Margulies piszok jó a talpraesett, határozott, de hibáktól és gyarlóságoktól sem mentes Alicia szerepében – aki nem hiszi, nézze meg a „Nine Hours” végén a telefonhívást –, és amúgy is olyan ritkák az erős női (fő)szereplők a tévében, mint a fehér holló, de a mellékalakok is kidolgozottak, és megállnak a saját lábukon. Kiemelkedik a mezőnyből a dörzsölt kampánymenedzser, Eli Gold (Alan Cumming lubickol a szerepben), de Alicia kamasz gyerekei sem a szokásos idegesítő hisztigépek, és még a Gilmore Girls-ben egy életre megutált, korlátozott színészi eszköztárral rendelkező, tenyérbemászó Matt Czuchrynek is sikerült egy meglepően szimpatikus karaktert megformálnia.

Külön tetszik, hogy a chicagói jogászvilágot benépesítő figurák (bírók, ügyészek, tanácsadók) újra meg újra felbukkannak, s egy idő után ismerősökként üdvözölhetjük őket, ami életszerűséget kölcsönöz a sorozatnak. Ezeket a visszatérő vendégszereplőket ráadásul kiváló karakterszínészek teszik emlékezetessé: a teljesség igénye nélkül az örök főgonosz Titus Welliver (Lost, Sons of Anarchy); David Paymer szeszélyes, míg Denis O’Hare (True Blood) szabadelvű bírója; az ügyvédek közül a naivát megjátszó Mamie Gummer (Meryl Streep lánya), a terhességével manipuláló Martha Plimpton (Raising Hope) vagy a Parkinson-kórjából előnyt kovácsoló Michael J. Fox. Hatalmas pacsi a castingosoknak.

Valahol ezt kéne irányadónak vennie a többi networkös sorozatnak is, ha fel akarják venni a kesztyűt az egyre inkább térhódító kábeles minőséggel szemben.

Értékelés: