Két olyan sorozatra akartam felhívni a figyelmet, amelyek a gyenge bemutatkozást követően komoly fejlődésen mentek keresztül, és remek sorozattá váltak (vagy válhatnak), ezért azoknak is érdemes tenni velük még egy próbát, akik az elején kiszálltak. Eredetileg egy cikkben terveztem megírni, de aztán – minő meglepetés – a terjedelemmanó keresztülhúzta a számításaimat, úgyhogy kettébontva fognak kikerülni a blogra.

Amikor még valamikor tavasszal kijött az első trailer az HBO új sorozatáról, az Enlightenedről, egyből az jutott eszembe, amit Donnie meg is fogalmazott a pilotkritikájában Showtime-recept, problémás dramedykoncepció, Laura Dern garantált jelölése Golden Globe-ra és/vagy Emmyre. Az első egy-két rész nem is oszlatta el a félelmeimet, inkább megerősítette őket. Valamiért mégis néztem tovább. Úgy éreztem, a látottak mögött megbújik egy sokkal jobb, az HBO-hoz méltó sorozat a magányról, arról, lehetséges-e új életet kezdeni, belső békére lelni, megváltozni, vagy megváltoztatni akár csak a legszűkebb környezetünket, ha az nem vevő rá.

Megbújik, csak nem tud feltörni, több okból is – vagyis nem tudott, egészen a negyedik részig.

A készítő, Mike White mintha maga sem tudná eldönteni, mi legyen az Enlightened műfaja, egyszerre többféle stílust próbál összeházasítani, de nehezen férnek meg egymás mellett, ezért a sorozat nem lesz egységes: a bogaras munkahelyi szitkom túl élesen vált át az élet értelméről való filozofálásba, vagy épp magánéleti drámába. Az is lehet, hogy a félórás időkorlát dolgozik White ellen, aki a Jóravaló feleségben sikerrel ötvözte a melankolikus hangvételt a különc humorral: a heti harminc perc kevés a dráma kibontásához, vígjátéknak viszont nem elég vicces.

A főhősnő ráadásul már-már elviselhetetlen. Laura Dern jó színésznő (bár így kapásból, a Jurassic Parkot leszámítva, nem tudnám megmondani, miben tűnt ki, és hát abban sem ő volt az igazán emlékezetes), de Amy túlbuzgó igyekezetét, ostobasággal határos naivitását, téves önértékelését és nárcisztikus személyiségét nehéz tolerálni. Nem könnyű együttérezni vele, amikor ennyire torz szemüvegen át látja a világot, a kínos helyzetek miatt, amikbe kerül, már mi, nézők szégyelljük magunkat, és nem egyszer kinyílik a bicska a zsebemben a viselkedésétől. Nyilván ilyennek is szánták, de azért nem bánnám, ha szerethetőbb lenne.*

*Amy problémája kicsit emlékeztet a Parks and Recreation első évadjában látott Leslie Knope-ra, akit a körülötte lévők szinte egyöntetűen lenéztek, bohócot csináltak belőle, ő meg észre sem vette, és boldogan asszisztált hozzá. Rajta nevettünk, és nem vele. Áldom Mike Schurékat, hogy erre ők is rájöttek.

Elsősorban a rendezés marasztalt. Képileg és hangvételében az Enlightened indie-filmes hatást kelt, a fényképezése gyönyörű, apró momentumokat villant fel; a narráció helyenként a modorosság pengeélén táncol (mint ez a félmondat), de általában még az innenső oldalon marad, és hangulatos montázsokkal párosul. A mellékalakok között is akadnak érdekes fazonok (Mike White színészként is feltűnik, igazából minden filmjében ugyanazt a karaktert hozza, de azt nagyon jól), és a céltalan, mozaikus cselekményszövést sem bánom, amennyiben nem felszínes.

Aztán jött, látott és győzött a negyedik rész, melyben Amy elrángatja exférjét kajakozni, ugyanoda, ahol ifjúkorukban jártak egyszer. Klasszikus karakterárnyaló road trip megoldás, amely kiragad egy-két főszereplőt a megszokott környezetből, hogy koncentráltan csak velük foglalkozzon – bevett trükk, várható volt, hogy működni fog, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy ilyen erős érzelmi húrokat pendít meg bennem.

Amy a nyomasztó jelenből vissza akar repülni egy boldogabb, gondtalanabb múltba, csakhogy a nosztalgia sosem lehet tartós. Tudjuk, hogy úgyis balul fog elsülni a próbálkozás, de ettől még fájdalmas nézni, ahogy a kezdeti idillbe visszaszüremlik a komor valóság. A motelszobai jelenet mély veszteségérzete mellbevágó, Dernnek szavak nélkül szakad meg a szíve, Luke Wilson pedig, akit eddig szürke, jellegtelen színésznek tartottam, a rezignált, megtört, sodródó Leviként igazi felfedezés. Ha ez az epizód egy másfél órás film volna, nagy valószínűséggel rajonganék érte.

A nagy kérdés persze az, hogy mi lesz, amikor visszatérünk a normális keretek közé. Fogalmam sincs, megmarad-e ez a minőség. Nem tudom, sikerül-e megtalálni az egyensúlyt az abszurd munkahelyi szituációk és az egzisztencialista dilemmák között. Lehet, hogy az árnyalt jellemábrázolás és az érzékeny nüanszok visszabújnak a felszín alá. De nagyon remélem, hogy a „The Weekend” nem pusztán kakukktojás, hanem valami különleges kezdete.