Emberközeli. Bármilyen furcsának is tűnik, ez az első jelző, mely eszembe jut a Homeland kapcsán, hiába nagy a tét a sorozatban, egy USA-t fenyegető terrorcselekmény megakadályozása, a sorozat igazi értékét a kiváló jellemábrázolás adta. A Showtime-tól szokatlanul lassú, a karakterizációt előtérbe helyező, öncélúságot csak minimális mértékben tartalmazó drámát kaptunk, mely az év egyik legjobb újoncává nőtte ki magát a szememben. A kép alatt spoilerek társaságában folytatom.

Howard Gordon és Alex Gansa izraeli formátum alapján készített sorozata épp a fent említett okok miatt rendkívül nagy terhet rakott a színészekre, akik meghálálták a beléjük vetett bizalmat. Damian Lewis a poszttraumatikus sokkon áteső Brody szerepében alkotott kiemelkedőt, a nyolc éves iraki fogságból hazatérő tengerészgyalogos esetében az írók először a visszailleszkedésre és az azokból eredő problémákra helyezték a hangsúlyt, majd az évad végére a család és a küldetés szembenállását mutatták be elsőrangúan.

Lewis majdnem végig kiegyensúlyozott teljesítményt hozott, a majdnem csak azért került bele a mondatba, mert két epizód erejéig (az évad hetedik, The Weekend címre hallgató része, valamint a záró felvonás) képes volt emelni a már amúgy is magasan lévő lécen. Szerencsénkre Claire Danes sem maradt el tőle, a bipoláris zavarral küzdő CIA ügynök figurája egy komplex, jól megírt karakter, akit a színésznő energiától duzzadó, karizmatikus játékkal keltett életre. Legemlékezetesebb alakítását The Vest-ben láthattuk, ahol a betegsége miatt önuralmát vesztett Carrie (olykor zsenialitással teli) ámokfutását követhettük nyomon.

Külön ki kell térni Mandy Patinkin-re, aki a tapasztalt mentor Saul szerepében kellemes meglepetést okozott, önmagához képest visszafogott, érzékeny alakítással jelentkezett. Különböző habitusú emberekről van szó, akiket legfeljebb csak a magány köt össze, a közös jeleneteik viszont remekül működtek, mely főként a színészek közötti nagyszerű chemistry-nek köszönhető. A Homeland egyik legnagyobb erényének azt tartom, hogy a szereplőket az írók és a színészek közös kollaborációjának köszönhetően közel éreztük magunkhoz, a sorozat elején nem erre számítottam, de nagy örömömre egy tudatosan felépített, szépen kibontott karakterdrámát kaptunk.

A történetvezetést eddig látványosan hanyagoltam, szó se róla, nem voltam elégedetlen vele, sőt, az évadzáróig nagyon szépen szőtték a szálakat. Gordon-ék tökéletesen ráéreztek arra, hogy mikor kell a jellemábrázolásnak és mikor a pörgősebb, feszültséggel teli cselekménynek teret adni. A végén azonban sajnos kis porszem került a gépezetbe, sőt a nézők egy része egyenesen megalkuvónak, gyávának titulálták a fordulatokat. Véleményem szerint ezek a jelzők erős túlzásnak minősülnek, de azt el kell ismernem, hogy a nem működő bomba, a telefonhívás, vagy éppen Carrie utolsó emlékfoszlánya valóban olcsó húzásnak számítottak. Mindezek azonban megbocsájthatóak, sokkal nehezebben éltem volna meg, ha karakteridegen jegyeket vélek felfedezni... szerencsére erről szó sem volt.

Az utóbbi másfél év során többször is negatív kritikával illettem a Showtime-ot, idén viszont az újoncok tekintetében sikerült nyerőt húzniuk. Januárban a Shameless amerikai verziója kapcsán (az öncélúsága ellenére) csettinthettünk elégedetten, majd év végén érkezett tőlük ez a kényes kérdéseket feszegető, bátor próbálkozás, a Homeland ráadásul annyira jól sikerült, hogy mindössze egy évad alatt a csatorna legjobb sorozatává nőtte ki magát.

Értékelés: