Véget ért a Luck első, és egyben utolsó évadja, a kilencedik rész pontot tett egy olyan történetre, aminek a való élet tragédiái hozták előre a befejezését. Az okokba, a váratlan, furcsa és szomorú kasza körülményeibe nem akarok belemenni, Donnie körüljárta bejegyzésében, nagyrészt egyetértek az ott leírtakkal: a készítők nemigen tehettek mást ebben a helyzetben, ám ettől még nem fáj kevésbé a sorozat elvesztése. És attól tartok, a Luck nem az a sorozat lesz, amit évről évre fedeznek majd fel az emberek, ami szép lassan kultstátuszba lép, mint a Firefly vagy a Freaks and Geeks. Félek, hogy tíz év múlva már csak úgy fognak rá emlékezni: "a sorozat, aminek a forgatásán elpusztultak azok a lovak", ahogy A holló is csak az a film, aminek a forgatásán meghalt Brandon Lee. Az ilyen bélyeget pedig nehéz lemosni, akármi van is alatta.

De most ne erről beszéljünk.

Beszéljünk inkább a lovakról, ahogy a Luckban láttuk őket. Mert a sorozat világában, a szereplők élete ezen állatok, csodálatos, fenséges, néha már természetfeletti élőlények körül forgott – és ha valami, akkor a lovak rajongásig fokozott szeretete sütött a sorozat minden jelenetéből. Láttuk őket az istállóban, vagy a farmon, végtelenül törékeny jószágokként, akikből valami mélységes nyugalom és szépség árad, és akik mellett, ideig-óráig, boldog lehet még a legbizalmatlanabb ember is. És láttuk őket a pályán, bősz fenevadként, erejük teljében, úgy, ahogyan filmen még sosem: minden héten azt hittem, hogy már nem tudnak újat mutatni, és minden héten megcáfoltak egy újabb lélegzetelállító, libabőrt keltő, karfamarkoló versennyel.

A megismert versenylovak pedig maguk is önálló karakterek lettek, egyenrangúak az emberi szereplőkkel. Amikor az utolsó nagy futamon fej fej mellett vágtatott Pint of Plain és Gettin’ Up Morning, ugyanolyan bajban voltam, mint a Warrior végén a két testvér eposzi mérkőzésén, mert nem tudtam, kiért izguljak jobban.

Vagy beszéljünk azokról, akiket nap mint nap mágnesként vonz magához a pálya. A jelentéktelen kisembereket és a világ tetején álló férfiakat, csupa magányos, zárkózott, reményekkel teli vagy reményeiben csalódott embert, akik oldottabban érzik magukat a lovak mellett, mint embertársaikkal. Így vált sorstárssá, egymás tükörképévé Ace Bernstein és Walter Smith, a befolyásos és veszélyes üzletember/maffiózó és a múlt tragédiáinak súlya alatt roskadozó tréner, anélkül, hogy közös jelenetben szerepeltek volna; így kedvelhette meg a paranoiás Turo Escalante a négy degenerált jómadarat, akikre egyszer ragyogott le életükben a szerencse, de nem mernek hinni benne, hogy jobbra fordulhat az életük. És ezek az emberek, a társadalom számkivetettjei, akik soha életükben nem találkoztak volna, ha nincs a lóverseny, tán maguk sem tudják, miért, lassan kezdtek családdá, közösséggé formálódni, úgy, ahogy azt csak David Milch képes megmutatni.

Nem túlzás, hogy aki csak feltűnik a sorozatban, szinte kivétel nélkül élete alakítását nyújtja. Dustin Hoffman, akinek a neve minden plakáton ott díszelgett, és aki ehhez képest az első néhány részben alig szerepelt, az évad végére, különösen az utolsó két részben bebizonyította, miért is övé a főszerep, sötét és melankolikus, démonoktól űzött, s közben elveszett személyiséget hozott létre néhány apró rezdüléssel, valakit, aki sosem lehet igazán részese annak a világnak, amelyikbe vágyik, Dennis Farinával pedig olyan imádnivaló párost alkottak, mintha Walter Matthauval és Jack Lemmonnal forgatták volna újra A keresztapát.

Nick Nolte ha nem kap minimum Nobel-díjat a negyedik részben nyújtott alakításáért, akkor nincs igazság a földön, Kerry Condon Rosie-jába pedig nem lehetett nem beleszeretni, kettejük amolyan apa-lánya kapcsolata a sorozat egyik örök fénypontja volt. De akárkit említhetnék, nem volt gyenge láncszem.

Vagy beszéljünk azokról, akiknek mindezt köszönhetjük. David Milch és Michael Mann, a két óriás együttműködése könnyen végződhetett volna teljes katasztrófával, ám sikerült olyan munkamegosztást találniuk (Milch teljhatalmat kapott a forgatókönyvek felett, a forgatással kapcsolatos kérdésekben azonban Mann döntött), ami mindkettejükből a legjobbat hozta ki. Nincs jelenleg olyan tévés író, aki úgy bánna a nyelvvel, mint Milch, szövegének utánozhatatlan ritmusa, egyszerre emelkedett és profán mondatai Mann – és az ő vezényszavát követő rendezők – erős vizuális stílusjegyeivel, képi világával, filmes megközelítésével párosulva megteremtettek egy számomra idegen világot, amely percek alatt beszippantott. Korábban el nem tudtam volna képzelni, hogy mi lehet érdekes a lóversenyekben; most, ha a metróról meglátom az ügetőt, ott akarok szurkolni a lelátón a többi degenerálttal.

És beszélhetünk magáról a szerencséről. Arról a láthatatlan erőről, ami fenekestül felforgathatja az életed, amit nem irányíthatsz, ám rajtad múlik, mit kezdesz vele. A Luck ezekről a külső hatásokról, belső döntésekről szólt, meg arról, ahogy a véletlenek és a döntéseink közelebb hoznak minket egymáshoz. David Milch sorozataiban mindig jelen van egy ezoterikus, transzcendens sík, az isteni és az emberi találkozása, pátosszal, de giccs nélkül (Tim Kring példát vehetne róla): mint a Santa Anitát és környékét megrázó földrengés, ami megmenti egy szereplő életét, míg másoknak csupán egy bosszantó közjáték, vagy Gettin’ Up Morning első versenye, ami arra sarkallja Marcust, hogy kimentse barátját kínai nemezise karmai közül. (Michael Gambon vérfagyasztó gonosztevőt keltett életre, nekem mégis Leo maradt a kedvenc villainem.)

A tényleges cselekmény másodlagos ezekhez a lazán kapcsolódó emberi pillanatképekhez képest, mégis botorság azt állítani, hogy a Luckban nem történik semmi, a felszín alatt nagyobb horderejű változások mennek végbe, mint azt a látszat mutatja. Emiatt a Luckot, akárcsak a Tremét, sokan unalmasnak találhatják, engem viszont ez a fajta sorozat legalább annyira lebilincsel, és még jobban megérint, mint a feszesen felépített, Breaking Badhez vagy Justifiedhoz hasonló történetek.

Sok mindenről beszélhetnénk még, technikai részletekről, zeneválasztásról, arról, mi nem működött a sorozatban (na jó, erre azért kitérek: kevés volt a jó női karakter, illetve Ace bosszúszála túlságosan absztrakt volt, hogy beleélhessük magunkat), és mennyi lehetőség maradt kihasználatlan a kasza miatt. A Luck azért így is lezárult, kerek egész lett, minden szál, ha meg nem is oldódott, legalább nyugvópontra jutott, a sorozatfinálé minden tekintetben fantasztikus epizód, de meggyőződésem, hogy ez mind csak előjáték volt egy olyan második évadhoz, amit az örök klasszikusok között emlegettünk volna, és nagyon sajnálom, hogy sosem fogom látni. De ez a kilenc rész mindig ott lesz, hogy levegyük a polcról. Ami engem illet, nem fog sokáig porosodni.

Értékelés:

Whatever complications, this is where we are, what we have to make our lives with. The hands are dealt, we get to see how we play them. You feeling lucky, kid?