Kis műsorváltozás: mivel Donnie bokros teendői miatt jelenleg nem tud a bloggal foglalkozni, úgy döntöttem, felelevenítem a hét összefoglalója rovatot. Aztán meglátjuk, meddig tart a lelkesedés. Szolgálati közlemény vége.

A hét legjobb epizódjai:

1. Justified (4x11 - Decoy)
Talán az első évad fináléja óta nem kaptunk ilyen tömény dózist abból, hogy a Justified egy vérbeli modern kisvárosi western. Az előző rész végén elhangzó baljós mondat ígéretét ("Csak jussunk ki élve Harlanból") maradéktalanul beváltotta Graham Yost és csapata, a sorozat történetének egyik legfeszültebb részével, melyben Raylan Givenséknek amolyan megcsavarintott 3:10 To Yuma-ként ki kell menekíteniük a körözött bűnöző Shelbyt az életére törő maffiózók harapófogójából. Élvezet nézni Raylan és Boyd macska-egér játékát, és Patton Oswalt is megmutatja, milyen fából faragták egy Tarantinós jelenetben, de a rész csúcspontja Tim és Colt telefonbeszélgetése, amely ismételten bizonyítja, hogy dialógusokban párját ritkítja a sorozat.

2. Top of the Lake (1x01-1x02)
Megrovással kezdeném: bosszant, amikor egy sorozat készítői arra sem veszik a fáradságot, hogy címet adjanak az epizódoknak. És igazából ennél többet nem is vethetek Jane Campion új Sundance-es minisorozatának szemére: a pilot még csak ígéretesnek tűnt, és gyönyörű fényképezésével, hideglelős új-zélandi tájaival keltette fel az érdeklődésem, a második epizód maradéktalanul beszippantott. A lassan csordogáló történetben Elizabeth Moss karaktere egy eltűnt kislány ügyében nyomoz egy isten háta mögötti, összetartó közösségű kisvárosban; a krimit a fojtogató atmoszféra, az életszerű karakterek és a helyenként Twin Peakst idéző bizarr momentumok teszik egyedivé, és gyanítom, nem utoljára szerepel a listán.

3. Spartacus: War of the Damned (3x08 - Separate Paths)
Ha eddig nem éreztük volna, hogy közel a finálé, ez a rész kétséget sem hagy felőle: az évad során először (érzésem szerint kissé későn) veszítünk el főszereplőt. Manu Bennett előtt le a kalappal, míg az első évadban alulról súrolta a nyolcvanas évek bikanyakú akciósztárjait, azóta szépen felnőtt a feladathoz, megbízható, markáns alakításában Crixus nem csak Spartacus seregének, hanem a sorozatnak is stabil oszlopa lett. Az évad érzésem szerint kissé mechanikus, a fáradtság jelei mutatkoznak rajta, az ismert végkifejlet felé közeledve veszít a lendületéből, sokszor nem működnek a tétek, de kedvenc gall gladiátorunk méltó búcsúban részesült. May his cock rage on in the afterlife! (Tegyük azért hozzá, ebben a részben Crassus fia megerőszakolja Julius Caesart, szóval az íróknak most sem kell a szomszédba menniük egy-egy őrült húzásért.)

4. Archer (4x10 - Un Chien Tangerine)
Az Archer immár második éve bitorolja a legjobb műsoron lévő szitkom címét. Igen, nem csak animációs kategóriában, hanem cakkumpakk. A poénok fergetegesek, a visszatérő gegek - mint pl. Archer nyelvtannácisága, Krieger pervezitásai, vagy hogy Cheryl mindent szó szerint vesz - hétről hétre megdolgozzák a rekeszizmainkat, és idén még az akciójelenetek terén is szintet lépett Adam Reed sorozata, gondoljunk csak az előző heti toronymászásra. Az e heti kémsztori kimerül egy hatalmasra nőtt fingós-hányós blöki fuvarozásában, és a mellékszereplők fájóan kevés játékidőt kapnak, de Lana és Archer kettőse továbbra is parádés, és ha Pamet tényleg kiküldik a terepre, akkor nagy jóságoknak nézhetünk elébe. Mert duh.

5. Girls (2x10 - Together)
Lena Dunham nagy vitákat kiváltó sorozatának második évadja éppoly hullámzó, kaotikus és furcsa véget ért, mint amilyennek az egész évad bizonyult: annak ellenére, hogy egyes epizódok (lényegében az It's a Shame About Raytől a Boysig terjedő szakasz) sokkal erősebbre sikeredtek, mint bármi az első évadban, az mégis konzisztensebb, kerekebb élményt nyújtott. A fináléban betetőzik a derült égből bedobott, átívelő szálként kirívó OCD-s sztori, és látszólag mindenki révbe ér (kivéve szegény Rayt), Adam még egy romantikus hazafutást is produkál, hogy megmentse hölgyét. Bár a kísérletezés híve vagyok, a harmadik évadra ráférne majd, hogy koherensebb, átgondoltabban felépített képet mutasson - én mindenesetre ott leszek.

Távirati stílusban: A Community viszonylag korrekt részt produkált ugyan, de mostanra teljesen belefáradtam, az írók nem tudnak megnevettetni, nem kötnek le a karakterek - hiába nincs már sok hátra, lehet, hogy idő előtt búcsút veszek a sorozattól. Hasonlóan csalódást kelt a The Walking Dead idei fele, az egy szem Clear kivételével: vontatott, sok az időhúzás, egy helyben toporgás, Mazzaráék nem tudnak 16 részt kitölteni. A Prey ráadásul a legfrusztrálóbb karakterre, Andreára épít - a Woodbury-szálnak nem lehet elég hamar vége. A Bates Motel, az A&E új Psycho-prequelje (ami közben napjainkban játszódik... nem, én sem értem) korrekt pilottal indított, de nem értem, mi szükség rá, ráadásul a rész közepi fordulat, amely mozgásba lendíti a cselekményt, öncélú és motiválatlan. Passzolom. De hogy pozitív hangnemben zárjam az összefoglalót: a History Channel meglepően erős újonca, a Vikings a 3. részben is tartja a színvonalat, külön piros pont, hogy az epizód végi feszült konfliktus a nyelvi akadályokra és kommunikációs nehézségekre épül. Sajnos a The Good Wife-fal néhány epizódos elmaradásban vagyok, pedig az élbolyban volna a helye, amióta a Nick-Kalinda szál kisöprésével ismét magára talált.

A hét karaktere:

Nem is kérdés: Tim Gutterson, avagy a mesterlövész rendőrbíró. Nem elég, hogy kiszúrta a konvojnak állított csapdát, és hideg fejjel - valamint némi MacGyver-technikával - kihúzta a csapatát a kulimászból, még néhány szarkasztikus egysorost is elsütött a saját kárára. És most komolyan, kinek jutna eszébe felhívni mobilon azt az embert, akiről tudja, hogy lesből rajta akar ütni? Graham Yost évek óta ígérgeti, hogy jobban előtérbe helyezi a statisztaszerepbe kényszerülő rendőrbírókat, és most végre állja is a szavát.

A hét idézete:

I would like a young Gérard Depardieu to play me in the movie. (Justified 4x11 - a valóban Depardieu-sre hízott Ron Eldard)