A hét legjobb epizódjai:

1. Southland (5x09 - Chaos)
Toronymagas győztes a héten a TNT méltatlanul hanyagolt zsarusorozata. Az epizód írója, Zack Whedon olyan sablonhoz nyúlt, amelyet előbb-utóbb minden rendőrös, nyomozós és orvosos sorozat előhúz a tarsolyából - a főszereplők túszdrámába csöppennek! -, ez azonban ritkán eredményez ennyire letaglózó, lélegzetelállítóan feszült részt. Ijesztő volt látni, ahogy Cooper és Lucero kezéből egy végzetes hiba folytán egy szempillantás alatt kicsúszik az irányítás, és két piti drogos kénye-kedvének kiszolgáltatva, a Breaking Bad "Peekaboo" című epizódjára emlékeztető kaotikus rémálomban találják magukat. Hiába vártuk a felmentő sereget, hiába számítottunk arra, hogy a hollywoodi dramaturgia szabályai szerint a túszul ejtett rendőrök majd valahogy túljárnak elrablóik eszén, és kivágják magukat szorult helyzetükből. A Southland nem kínál fel ilyen könnyű megoldást. Itt nincsenek hősök, csak szerencsés túlélők. (Michael Cudlitz Emmyt érdemel. Pont.)

2. Parks and Recreation (5x18 - Animal Control)
A kifáradás jelei mutatkoznak az ötödik évadját taposó szitkomon? Meglehet. Önismétlővé váltak a karakterek és a komikus szituációk? Azzá hát. Nincsenek érdemi konfliktusok, elfogytak az átívelő szálak, hiányzik a narratív hajtóerő? Mind igaz a Parks and Recreationre. És hogy akkor miért szerepel mégis a lista második helyén? Mert hétről hétre felhőtlen szórakozást nyújt. Mert a szereplői mostanra családtagok. Mert nincs még egy olyan életteli, sokszínű, a legutolsó szegletéig kidolgozott város a tévében, mint Pawnee, megannyi idióta figurával, akiket bármikor elő lehet húzni a kalapból (és a végtelenségig bővíthetőek, lásd, a két szétszívott agyú füvest). Mert a hasfalszaggató poénok közé mindig sikerül becsempészni egy-két szívmelengető pillanatot. Az ég szerelmére, ez a sorozat még Jerry Gergich ballasztját is elbírja. Soroljam még az indokokat? (Ha igen, tessék: Ron Swanson megpróbál megenni egy banánt.)

3. Spartacus: War of the Damned (3x10 - Victory)
Mondhatjuk, hogy könnyű dolga volt Steven DeKnightnak és csapatának: a történelem tálcán kínálta a grandiózus befejezést, a hősi halálokat és a könnycsatornákat megindító, tragikus fordulatokat. Az viszont már a készítők érdeme, hogy mindezt parádés körítéssel tálalták. Sorozatzáró epizódot készíteni irgalmatlanul nehéz feladat, minden jól sikerült példára jut tíz elbaltázott - a Spartacus pedig megugrotta a lécet. Visszakanyarodott a kezdetekhez, felidézte a múltat, Spartacus és Gannicus beszélgetésében, valamint Spartacus beszédében még egyszer lefektette a sorozat legfőbb üzenetét, majd egy eposzi végső ütközettel ajándékozta meg a hűséges nézőket, A rettenthetetlent idéző stratégiai cselekkel, hegytetőn vívott bossfighttal, dicső vereséggel. És még a cím sem ironikus: Spartacus győzelme az életben maradt, felszabadított rabszolgák optimista záróképében érhető tetten. (Jó tanács: várjátok meg a végefőcím levégét.)

4. Archer (4x12-13 - Sea Tunt)
Először az oroszok. Aztán a világűr. Most meg az óceán fenekén létesített kutatóbázis. Nagyon remélem, hogy jövőre Archer és a kémkedésre tökéletesen alkalmatlan kompánia legalábbis időutazni fog a fináléban. A nagy világmegmentő küldetés persze hamar atomjaira hullott, az első blikkre hidrogénbombával fenyegetőző, fanatikus környezetvédőről kiderült, hogy valójában csak bekattant a magánytól, és ettől kezdve a mintakémek - jó szokásuk szerint - magukat sodorták életveszélybe. A reflektorfényből azért mindenkinek kijutott: Pam újra bizonyságát adta, hogy elpusztíthatatlan, Cheryl őrülete odáig fokozódott, hogy ledöntötte a negyedik falat, Cyrilt megint felszarvazták, és a slusszpoénban ismét Ray húzta a rövidebbet. A duplarészes fináléra egy kiszámítható, de sok jóval kecsegtető csavar tette fel a pontot. (Kérdés: ti felismertétek Murphy kapitány szinkronhangját? Nekem gyanús volt, de aztán elhessegettem, hogy biztos úgysem.)

5. Mad Men (6x01-02 - The Doorway)
A tavalyi év egyik legjobb sorozata az ötödik helyen debütál a listán? Hát milyen dolog ez? Az évad- és sorozatfinálék most az ötödik helyre szorították Don Drapert, de hozzá kell tenni, a Mad Men szezonnyitói mindig szolidabb, alapozó részek, amiben megtudjuk, mely ponton vesszük fel a fonalat, és később jön majd csak a java. Mindenesetre hiányzott már a Mad Men a lassú sodrásával, meditatív, melankolikus-nosztalgikus hangulatával, potens szimbolizmusával, változásra képtelen, egy helyben toporgó őskövületeivel és fiatal, feltörekvő nemzedékével, valamint a végtelenül bonyolult Draperrel. Ha valamitől tartok, akkor az az, hogy a premierben az égvilágon minden a halál körül forog, ami már a tavalyi évadot is belengte: az egész világ rohad, Betty New York-i kalandját látva azon sem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a Mad Men a The Walking Dead előzménysorozata. Kicsit aggódok, nehogy belefulladjunk a nagy nihilizmusba és kilátástalanságba, mielőtt felderengne a fény. (Közben tombol a hippikorszak, mindenki fazonigazításon esett át. Nekem Stan impozáns szakálla és Peggy barátjának Frank Zappa-kinézete a kedvencem. Nektek?)

Távirati stílusban: Ne kerülgessük a forró kását, a Hannibal a múlt heti első helyét követően lecsúszott a listáról, de ez csak a rendkívül erős mezőnynek köszönhető: Bryan Fuller sorozata egyértelműen az évad legjobb országos újonca, nem csak ijesztget, hanem valóban ijesztő is, és helyesen a borzalmak Will Grahamre gyakorolt pszichológiai hatását helyezi a középpontba. A Vikings egy kicsit lejjebb szorult az elmúlt két hétben, amiért főleg a félrecastingolt és gyatrán megírt Haraldson jarl karaktere a ludas, de a sorozat továbbra is elismerésre méltó magabiztossággal, nyaktörő tempóban bonyolítja a cselekményét - nincs időhúzás. Ha már a Mad Mennél alapozó részekről beszéltem, a Game of Thrones még mindig az építkezésnél tart, újabb szálak és új szereplők sokasága került elő, korrekt, de még nem ragadott torkon. A végére maradt a héten a Top of the Lake, a Johnno-féle szerelmi szál sajnos meglepően melodramatikus mélységekbe zuhant (pucérkodás az erdő lágy ölén a nyomozás közben? bár végülis...), de a Robin édesanyjával történtek és a fizikailag fájdalmas, durva kihallgatási jelenet a rendőrfőnökkel kárpótolt a megbicsaklásért.

A hét karaktere:

A Trónok harcában láttunk már talpig becsületes hősöket, akiket élve felfaltak a keselyűk, zöldfülű ifjoncokat, akik a szerencse és tehetségük folytán kétes sikereket érnek el, körmönfont cselszövőket, akik mindent és mindenkit kijátszanak egymás ellen, de az egy szem Tyrionon kívül még nem találkoztunk olyan karakterrel, aki egyfelől ügyes intrikus, másfelől nem akarjuk kikaparni a szemét vagy ráküldeni a Vérebet, hogy addig gyalulja egy buzogánnyal, amíg mozog. Margaery Tyrell üdítő változatosságot jelent Királyvár udvarában, okosan lavírozik a Lannister kígyófészekben, modern szóhasználattal élve remek PR-munkát végez, és finom manipulációval még Joffreyt is behálózza. Más kérdés, hogy az együttérző királyné mennyire csak felvett szerep, és hogy szegény Sansa mennyire bízhat meg benne, hiszen tudjuk, Margaery elsősorban hatalmat szeretne, de mindenképpen örömteli, hogy Cersei Lannisternek kellően fifikás és ravasz ellenfele akadt. Team Margaery, count me in.

A hét idézete:

Retro-Jammed (Parks and Recreation 5x18 - Councilman Jamm)