Nem vagyok híve a korszakolásnak, így megkímélem az olvasókat az utóbbi időben amúgy is túl gyakran hangoztatott arany és ezüstkorszak jelzőktől, viszont az egyértelműen kijelenthető, hogy jelenleg nagyon jó helyzetben van a sorozatipar. Az idei évben 48 csatorna (az Egyesült Államokban) készített szkriptelt sorozatot, egyre kiélezettebb a verseny, mely nagyobb merítési lehetőséget és több kiemelkedő sorozatot eredményez. Korábban még soha nem volt ilyen nehéz dolgom az éves lista összeállításakor, bízom benne, hogy ezt a mondatot jövőre megismételhetem, ami azt jelentené, hogy az idei kimagasló felhozatalt is sikerül majd felülmúlni.

Honorable mentions:

Arrow: egy év alatt a guilty pleasure kategóriából a mezőny legjobb képregényadaptációjává nőtte ki magát.

Game of Thrones: bár továbbra sem működik minden történetszál, összességében sikerült kijavítani a második felvonás hibáit és egy jól összerakott, emlékezetes jelenetekkel tarkított évadot kaptunk.

Veep: a tévézés jelenlegi legjobb komédiája, mely a második évadára, köszönhetően többek között az ügyesen kezelt főszálnak, megtalálta a saját hangját.

Broadchurch: az idei kisvárosi gyilkosságot feldolgozó krimik és az angol sorozatok között is a legjobbnak találtatott, főként annak köszönhetően, hogy nem a gyilkos személye, hanem a karakterek voltak fókuszban.

Sons of Anarchy: felemás évadot kaptunk, a gyenge kezdést követően magára talált Sutter sorozata, mely aztán a végén alaposan földbe döngölte a nézőt.

Banshee: a tesztoszteronbomba, mely az év egyik legkellemesebb meglepetését okozta. Ügyes történetszövés, életszerű akciójelenetek és gyors tempó jellemezte.

10. Masters of Sex (Showtime): egészen szeptemberig rendkívül gyászos volt a Showtime idei dráma felhozatala, a Shameless az eddig leggyengébb szezonját futotta, a The Borgias korai és a rajongókat igencsak megosztó befejezést kapott, a Dexter záró etapja közröhej tárgyává vált, a Homeland pedig soha nem látott mélységekbe zuhant. Az utolsó dobásuk azonban, Michelle Ashford 1950-es évek végén játszódó, az emberi szexualitás kutatása köré felépített alkotása, telitalálatnak bizonyult. Lassú, aprólékosan kidolgozott jellemrajzot és ennek köszönhetően komplex karaktereket kaptunk, remek alakításokkal fűszerezve, melyek közül külön említést érdemel Lizzy Caplan alakítása a gyermekeit egyedül nevelő, céltudatos Virginia szerepében. Az újonc egyik nagy erénye, hogy végig konstans teljesítményt tudott hozni, de emellett dicséret illeti a remekül kezelt mellékszálak kapcsán is.

9. Mad Men (AMC): nihilista reklámszakembereink tavaly még elsők voltak az évösszegző listán, idén azonban meg kellett elégedniük az utolsó előtti hellyel. Ennek az oka elsősorban abban keresendő, hogy az elmúlt két szezonhoz képest nem tudtak, avagy nem akartak újítani Weinerék, az önismétlés leginkább Don Draper ’a hűséget hírből sem ismerem” viselkedése kapcsán vált feltűnővé. Az elmúlt évtized egyik legjelentősebb drámájának azonban így is helyet szorítottam az idei mezőnyben, és ezt nem a múltbéli érdemei elismeréseként, hanem főként a továbbra is kiváló, a drámai és humor elemeket ügyesen vegyítő írás és a korszellem hibátlan megidézése miatt kapta. Az évadzáró fordulata ráadásul sok mindent átértékelt, aminek köszönhetően a két részre bontott záró évad nagy potenciállal fog bírni.

8. Hannibal (NBC): az első két-három epizód alapján talán procedurális nyomozós sorozatnak tűnt, de ez csak az előétel volt, Bryan Fuller részről-részre mélyebbre kalauzolt minket az emberi psziché legmélyebb rétegeibe, az aprólékosan felépített történetszálak pedig idővel szépen összeértek. Tónusában és vizualitásában is merész alkotással van dolgunk, mely többször feszegette az országos tévézés határait, amik mellőzték az öncélúságot és fontos szerepet töltöttek be az egyes karakterek, főként a Will-ben lezajlott változások szemléltetésében. A sakkjátszma két főszereplőjét Mads Mikkelsen és Hugh Dancy keltette életre, utóbbi kapcsán az évad előtt voltak kételyeim, ezek azonban szerencsére alaptalanok voltak, méltó partnere tudott lenni napjaink egyik legkarizmatikusabb európai színészének.

7. House of Cards (Netflix): a Hannibal után ismét a sakktábla jelzőhöz kell folyamodnom, de amíg Fuller sorozata kapcsán ezt lélektani értelemben kell használni, addig a Netflix újoncánál a politikai vetület érvényesül. Az angol minisorozat alapján készült dráma előtt – a többek között a David Fincher, Beau Willimon, Kevin Spacey, Robin Wright és Kate Mara nevekből álló alkotó és színészgárda okán –  magasra lett rakva a léc, melynek sikerült megfelelnie. Mindezt a hatalmi harcok ügyes, feszültséggel teli bemutatásával (az antipatikus szereplők ellenére végig lekötött a történet), a negyedik fal leomlásával, az utóbbi évek egyik legjobban megírt házastársi kapcsolatával (Francis és Claire Underwood) és kiváló színészi alakítások segítségével sikerült elérnie. Spacey és Wright hozta a kötelezőt – ami náluk elég magas színvonalat jelent, a legnagyobb meglepetést azonban Corey Stoll okozta, az alkohol és drog problémákkal küzdő, önmagával viaskodó Peter Russo szerepében hozott teljesítménye kapcsán csak felsőfokban lehet beszélni.


6. Vikings (History Channel): az elsősorban ismeretterjesztő műsorairól ismert csatorna idén mutatta be az első saját gyártású sorozatát – a minisorozatokat nem számítva; és egyből a közvetlen élmezőnyben találták magukat. Michael Hirst alkotása tökéletes elegyét adta egy érzelmeinkre ható, csatákat, meglepő fordulatokat és főként az intrikákat kiválóan alkalmazó sorozatnak, közben pedig a kultúrák bemutatása is legalább ekkora hangsúllyal bírt. Önmagában már a remekül megírt forgatókönyv és a karakterek közötti interakciók elegendőnek bizonyultak volna a listán való szerepléshez, de a sorozat a vallási kérdések és különböző rítusok, a keresztény és viking világ értékrendjének objektív ábrázolása miatt került került ilyen előkelő pozícióba.

5. Justified (FX): az éves összesítők során gyakran elfeledkeznek a január-február során képernyőre kerülő alkotásokról, illetve a már megkopott élmény miatt hátrébb sorolják őket, én részben ezzel magyarázom (naiv módon?) a Justified hiányát a legtöbb külföldi kritikus listájáról. Úgy vélem, hogy egy pillanatig sem lehet kérdés a szerepeltetése, az átgondoltan felépített történetszálak, a humor és a dráma közötti tökéletes egyensúlyozás és a jelenlegi mezőny legstílusosabb dialógjai önmagukért beszélnek. Bejött Graham Yost elképzelése, miszerint a negyedik felvonásnak nem lesz központi főgonosza, ennek ellenére tudott egy koherens, összefüggő történetet alkotni, amely az eddig etalonnak tartott második etaphoz hasonlatos színvonalat hozott. Az évadzáró feltette az i-re a pontot, a Raylan és Boyd sorsa közötti párhuzam érzékeltetése, a siker és a magány furcsa kettősségének bemutatása sokáig emlékezetes záró jelenetet eredményezett.

4. Orange is the New Black (Netflix): az idén bemutatott négy Netflix sorozatból előzetesen a Jenji Kohan által készített börtön dramedy körül volt a legkisebb felhajtás, amely azonban a bemutatót követően alaposan megváltozott. A szakma és a nézők egyaránt dicshimnuszokat zengtek a drámai és vígjátéki elemeket egyaránt remekül kezelő sorozat kapcsán, melynek legnagyobb erénye a megalkuvás mentes történetvezetésben és a karakterek elmélyítésében volt. Egy mikrovilágba nyerhetünk betekintést, amelynek szereplői a sajátos szabályrendszer miatt folyamatos változáson esnek át, akár szeretnék, akár nem, szembe kell nézniük magukkal és a döntéseik következményeivel. A történet számos klisét rejtett magában, de ezeket szinte kivétel nélkül elkerülték, illetve váratlan, de a sztoriba jól illeszkedő megoldással álltak elő. A flashbackek használatárt egyértelműen piros pont jár, ezek segítségével sikerült közelebb hozniuk az íróknak a rendkívül sokszínű és egytől-egyig érdekes karaktereket.

3. Breaking Bad (AMC): hatalmas várakozás és már-már túlzásba vitt hype, minden előrejelzést felülmúló kimagasló nézettség, szinte egyöntetű kritikusi hozsanna, a felsoroltak alapján nyugodtan kijelenthető, hogy Vince Gilligan elégedett lehetett kultsorozata záró fejezetének fogadtatásával. A Breaking Bad szállította az év két legjobb epizódját, az Ozymandiast nehéz volt nézni és még nehezebb megemészteni, a Granite State során pedig elsőrangúan kivitelezett karakterdámát kaptunk, amiben a bujdosni kényszerülő, világtól elzártan élő Walt önmarcangolásával szembesültünk. Gilligan alkotása azonban mégsem állhatott fel a dobogó legfelső fokára, ez pedig az évadzárónak tudható be, amely ugyan kerek lezárást biztosított és minden téren korrektnek tekinthető, de a kiszámíthatósága miatt nem tudott megfelelni a saját maga által igencsak magasra tett lécnek. A búcsú mindezzel együtt szépre sikeredett, az egyik legnagyobbtól kellett elköszönnünk.

2. The Good Wife (CBS): bármennyire is helytálló, már-már unalmas volt, hogy a The Good Wife kapcsán az utóbbi években mindig ’a legjobb országos dráma’ jelző került elő. Milyen szerencse, hogy ez az idei évtől már nyugodtan elhagyható. A King házaspár jogi drámája ugyanis szintet lépett és már a legnagyobb becsben tartott kábeles sorozatok többségét is felülmúlja, melyet egy négy éve fennálló status quo megbontásával sikerült elérnie. Ehhez nem is bátorság szükségeltetett, de a készítők tisztában voltak vele, hogy az elsőrangú karakterizációval olyan alapot raktak le korábban, hogy az új helyzet nem a nézők elvesztését, hanem pont ezzel ellentétben a még nagyobb elköteleződést váltja majd ki. Élmény nézni minden percét, intelligens, de nem sznob, feszült, valamint izgalmas, de odafigyel a realitásokra, érzelmes, de nem szentimentális, drámai, de a megfelelő pillanatban humorral oldja fel az egyes szituációkat. Emellett pedig iskolapéldája annak, hogy miként kell ötvözni egy sorozaton belül az egy részes eseteket és az átívelő szálakat.

1. Rectify (Sundance Channel): nem túlzás azt állítani, hogy minden idők legjobb újoncfelhozatalát kaptuk 2013-ban, melynek ékes bizonyítéka, hogy a listán is ezek a sorozatok vannak többségben és az első helyezett is közülük került ki. A Sundance Channel első saját gyártású sorozataként a nevéhez méltóan egy független filmre hajazó alkotást szállított nekünk, mely az emberi viselkedés és szocializáció legalapvetőbb kérdéseit teszi fel, mindezt úgy, hogy egyszer sem érezzük sablonosnak vagy éppen fontoskodónak. Nem könnyű darab, ez már az alapsztoriból nyilvánvaló, hiszen a 19 éve a halálsoron sínylődő Daniel kiszabadulását és a családba, valamint a társadalomba való visszailleszkedését követhetjük figyelemmel. Megéri azonban az utazás, a sorozat a felgyorsult és információfüggő világunk antitézisét adja, az élet apró, de az értékét tekintve mégis fontos élményeivel ismertet meg, melyet a gyönyörű fényképezés és a kiváló alakítások tesznek igazán átérezhetővé.