Koromsötétben heverő, angyalszárnyas, fehér kis holttest. Egy véres, péppé vert arc. Pisztoly hullik alá az ernyedt kézből. Majd a vészjósló, vörös felirat: "Red Riding - az Úr 1974. évében". Ezekkel a komor, költői, stilizált képekkel veszi kezdetét az a nagyívű, közel tíz évet felölelő, három részes tabló, amely a hetvenes-nyolcvanas évek Angliájának éjfekete bugyraiba vezet el bennünket. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.

Az imdb-t böngészgetve sokszor szembejött velem a Red Riding cím, de sosem tudtam mire vélni. Azt is láttam, hogy rengeteg rangos brit színész fordult meg benne, de - ne kérdezzétek, milyen logika alapján - mégis elkönyveltem magamban, hogy ez biztos valami Vörös cipellők jellegű erotikus filmsorozat, ahová véletlenül tévedtek be a nagy nevek, és azóta letagadnák, ha tehetnék. (Mondom, nincs sok értelme.) Aztán nemrégiben elkaptam egy cikkben egy félmondatot, ami elég volt ahhoz, hogy rögtön beszerezzem a három filmet, és ha nem is egy ültő helyemben, de gyors egymásutánban befaljam őket.

Ez a félmondat így hangzott: "Anglia válasza James Ellroyra".

Merész kijelentés, nagy elvárásokat ébreszt. Az, hogy a sorozat végül nem tud felnőni a párhuzamhoz, még bocsánatos bűn, elvégre kevesen képesek rá. A nagyobb baj, hogy az alacsonyabbra állított lécet sem képes maradéktalanul megugrani.

A meglehetősen szövevényes történetet nehéz néhány mondatban összefoglalni, és jobb is hagyni, hogy a néző maga igazodjon el a labirintusban. A három rész Yorkshire viharos történetének három évére koncentrál: 1974-ben Eddie Dunford, a megszállott, csökönyös riporter (Andrew Garfield) ered egy beteg gyilkos nyomába; 1980-ban a belső ügyosztály nyomozója, Peter Hunter (Paddy Considine) érkezik Leeds iparvárosába, hogy felülvizsgálja a  helyi erők megfeneklett nyomozását a hírhedt Yorkshire Ripper által elkövetett sorozatgyilkosságok ügyében; végezetül elérkezünk 1983-hoz, amikor John Piggott, a lecsúszott ügyvéd (Mark Addy) és egy, a lelkiismeretével viaskodó detektív, Maurice Jobson (David Morrissey) kísérli meg felgöngyölíteni azt, amit elődeiknek nem sikerült. És ezzel még csak a felszínt kapargattam meg.

A Channel 4-on, 2009-ben vetített három rész ezer szállal kapcsolódik – aki az egyik filmben háttérszereplő, az a következőben előtérbe kerül. A válogatott hősök küldetése eleinte egyszerűnek tűnik, ám az események előrehaladtával összecsapnak a fejük felett a hullámok, magánéletük végérvényesen összefonódik a nyomozással, és minden tudásukat, elszántságukat latba kell vetniük, hogy ne húzza le őket a mélybe a perverzió, a bűn és a kiterjedt korrupció mocsara. A siker pedig minden, csak nem garantált: nem véletlenül szokás David Peace-nek a sorozat alapjául szolgáló regénytetralógiáját "Yorkshire Noir"-nak nevezni. A tiszta lelkűek bemocskolódnak, az igazság önjelölt bajnokai rendre elbuknak, az elvetemült gonosztevők átcsusszannak a szitán.

Minden adott tehát egy elsőrangú krimihez - mégis hiányérzetünk marad. Ez részben betudható annak, hogy a készítők négy könyvet igyekeztek bezsúfolni háromszor másfél órába, és emiatt egyes szereplőket, kapcsolatokat, motivációkat nem sikerül kellőképpen elmélyíteni. Különösen megsínyli a zanzásítást a második etap - amely ezzel együtt összességében a legjobb a három közül -, a flashback-szerkezettel átmentenek ugyan valamennyit az adaptációból kihagyott második könyv történetéből, de még a regények ismerete nélkül is szembeötlő, hogy mennyi minden kimaradt. (Bosszantóan vázlatos még a harmadik filmben Mark Addy figurája, illetve kihagyott ziccernek érzem Eddie Marsan alkoholista újságíróját.)

A három film logikai hibáktól, hézagoktól sem mentes. Menet közben még bíztam benne, hogy a zavaros, függőben maradt szálak az utolsó filmben majd értelmet nyernek, de közel sem kapunk mindenre választ (az első rész fináléja különösen sok kérdést felvet). Nem várom el, hogy mindent a számba rágjanak, nem baj, ha néhány szálat nyitva hagynak, ha nekem kell kitöltenem utólag az üres helyeket, de azt elvárom, hogy biztos támpontokat adjanak a továbbgondoláshoz, és a Red Riding esetében úgy éreztem, elég egy kicsit megpiszkálnom a kártyavárat, hogy azonnal összedőljön.

A korrupciós és bűnügyi szálak egymába fonódása, a barokkosan komplikált, temérdek szereplőt és nevet felvonultató saga pesszimista világnézetével, és az azon óvatosan átsütő vékony fénysugárral valóban James Ellroy LA Noir-ját (A fekete dália, A nagy sehol, Szigorúan bizalmas, White Jazz - a krimi csúcsteljesítményei) idézi, ám inkább egy oxfordi éltanuló pedáns stílusgyakorlatának tűnik, semmint tébolyult pokoljárásnak. Ellroy műveinek ereje abban rejlik, hogy saját démonai tükröződnek vissza a szereplőiben; az ő hősei bűnös, kárhozott, megkínzott alakok - öntelt pojácák, karrierista törtetők, izomagyak, sáros rohadékok. Épp ezért katartikus, megtisztító élmény, amikor összefognak, és valamiféle morális iránytű által vezérelve síkra szállnak a világ rendjének helyreállításáért, és megváltást nyernek általa. Eddie Dunford és Peter Hunter klasszikus pozitív hősök, lánglovagokként ereszkednek alá a bűn útvesztőjébe; nem véletlen, hogy a korrumpált Maurice Jobson karaktere járja be a legérdekesebb, leghatásosabb utat.

A szereplők nagy része így aztán nem lép túl az adott sztereotípiákon, amikor pedig mégis, az nagyrészt a fantasztikus színészgárdának köszönhető. Andrew Garfield vibráló, nyughatatlan riportere olyan, mint egy húr, amely bármelyik pillanatban elpattanhat, Paddy Considine, generációjának botrányosan alulértékelt színésze, és a mostanában pszichopata Kormányzóként garázdálkodó Morrissey pedig a lelke mélyén becsületes rendőr két eltérő prototípusát tölti meg élettel. A mellékszereplők kavalkádjából kettőt kell kiemelnem (a többi maradjon meglepetés): Sean Harris sokadik alkalommal hozza rám a frászt a hidegvérű, elmebeteg állat szerepében (nem értem, miért nem castingolták még a Trónok harcába), míg a Misfits sztárja, Robert Sheehan tekintetében ott tükröződik BJ, a tragikus sorsú hímringyó ellopott fiatalsága, annak minden ígéretével - ő a sorozat meglepetésszerű szíve-lelke, élő lelkiismerete.

Sajnos a Red Ridingban a színésznők a rövidebbet húzták, a női szerepek kimondottan gyengék. Már az első részben zavart, hogy - Rebecca Hall BAFTA-nyertes alakítása ide vagy oda - Paula Garland, az egyik eltűnt lány édesanyja passzív, logikátlanul cselekvő, támaszt igénylő nőalak, de ő legalább még kapott egy kerek karakterívet. A második és harmadik részben viszont már csak a labilis feleség, a megbántott szerető és a nyomozást segítő médium kap némi játékidőt, azt sem sokat - jelentéktelen, seszínű karakterek, akiknek egyedüli funkciója szerelmi szálat biztosítani a főszereplőnek, illetve előremozdítani a cselekményt. Attól, hogy egy krimi férfi dominálta világban játszódik, még nem kellene visszariadnunk az erős női karakterektől (ellenpéldának lásd, csak az idei évből: Banshee, Top of the Lake).

A megvalósítást illetően, egy kivétellel, nem lehet panaszunk. A három részt három különböző rendező rendezte (az elsőt 16 mm-es nyersanyagra, a másodikat 35 mm-es filmre, a harmadikat Red digitális kamerával forgatták), és mind profin idézik meg a hetvenes-nyolcvanas éveket, legyen szó a jelmezekről, a zenékről, a klausztrofób hangvételről vagy a fakó, kopottas képi világról (lásd még: The Americans), ahogy az iparvárosi környezetben kötelező társadalomkritika sem marad el. Julian Jarrold és James Marsh mozifilmes, magabiztos, időnként egészen invenciózus kézzel vezénylik le az első két részt, amit Anand Tucker kis híján tönkrevág a harmadikkal, a felháborítóan túlzásba vitt, ocsmány lens flare-ezéssel, a követhetetlen időkezeléssel és egy giccsbe fulladó, lassított jelenettel a film csúcspontján.

Talán jobb lett volna, ha nem Ellroy regényeivel a fejemben – és túlzott elvárások nélkül – ülök le a Red Riding elé, azzal együtt, hogy e nélkül a párhuzam nélkül valószínűleg sosem láttam volna. Mert a hiányosságaival együtt hangsúlyozom: érdemes megnézni. Kiválóan beleillik a brit sorozatgyártásból az elmúlt években (a Lutherrel, vagy a The Shadow Line-nal) különösenen nagy divatra szert tévő komor, realista képet sugalló, gyakran melodramatikus, teátrális-grandiózus krimik sorába; akiknek azok tetszettek, ebben sem fognak csalódni. Sokat markol, de amit felkotor a mélyből, az felkavaró, mocskos, és nehezen emészthető. És talán, talán egy kicsit reménykeltő is.