"I did it for me. I was good at it. And I was really... I was alive." (Walt)

A vallomás, amit egy biztos halál tudatában lévő, mindenét elvesztő ember tesz és amely tökéletesen összefoglalja jellemének esszenciáját. Walter White azzal áltatta magát, hogy minden cselekedetét a családja érdekében teszi, miközben tönkretette a környezetében élőket, emocionálisan, anyagi értelemben vagy éppen a halálba küldve ellenségeit és a hozzá közel állókat. Önámításának felismerése azonban már későn jött, nem nyert megváltást a tévés történelem egyik legjobban megírt antihőse, aki csak az életútja végén döbbent rá, hogy milyennek látják őt: önző, a céljai elérése érdekében mindenre hajlandó, hataloméhes szörnynek, aki rendkívüli magasságokba emelkedik, majd onnan óriásit zuhan és végül semmije sem marad.

Ritka az, amikor egy sorozat készítő úgy dönt, hogy a finálé előtt két résszel ellövi puskaporának nagy részét, Vince Gilligan azonban, mint ahogy azt korábban több ízben megtapasztaltuk, nem híve a konvencióknak. Az Ozymandias minden tekintetben kiemelkedő epizód, nehéz volt nézni és még nehezebb megemészteni, elborzasztottak minket a látottak, de egyúttal megemeltük a nem létező kalapunkat és felsőfokú jelzők tömkelegét szórtuk Moira Walley-Beckett írói, Cranston színészi, valamint Rian Johnson rendezői munkájára. Emlékezetes jelenetsorban búcsúztuk el Hanktől, Walt pedig kafkai átváltozásának utolsó fázisába ért, melynek csúcspontja a Skylerrel folytatott kíméletlenül őszinte, gyűlölet átitatott telefonbeszélgetés volt. Minden benne volt az epizódban, amely miatt a Breaking Badet a jelenkor legnagyobb drámái között szoktuk emlegetni, katartikus élmény, mely olyan magasra állította a lécet, hogy képtelenség lett volna átugrani.

A Granite State ezt nagyon helyesen nem is kísérelte meg, helyette elsőrangúan kivitelezett karakterdámát kaptunk, amiben a bujdosni kényszerülő, világtól elzártan élő Walt önmarcangolását követhettük figyelemmel, miközben egykori barátai és családja az általa elkövetett bűnök következményei miatt szenvedtek. Egy halálra készülő, sorsába beletörődő ember tárult a szemünk elé, akinek magányosságát tökéletesen illusztrálta a pénzen megvett kártyaparti. Passzivitásából a fiával folytatott beszélgetés, majd a tévében látott riport – melynek szereplői a keretbe zárt életútját jelképezték – zökkentette ki, ami cselekvésre ösztökélte őt.

Következett a finálé, Gilliganék megpróbáltak minden szálat elvarrni és egy a sorozathoz méltó befejezést kreálni. A ’felvezetés’ adott volt, nem véletlen az idézőjel, hiszen két olyan, eltérő intenzitású, de hasonló minőséget képviselő epizódot kaptunk, melyek pillanatok alatt a sorozat legjobbjai közé emelkedtek. Nem csoda, hogy ezek után nem tudott maradéktalanul megfelelni az elvárásaimnak és felemás érzéseim alakultak a zárással kapcsolatban.

Kiszámíthatóság, a jelző, mely valószínűleg az utolsók között jut eszünkbe a Breaking Bad kapcsán, a zárás során azonban meglepő módon több ízben jellemző volt rá, míg a korábban megszokott érzelmi többlet részben elveszett. Olyan érzésem volt, mintha Gilligan célja az lett volna, hogy elkerülje a rajongókat megosztó finálét, ez a visszhangokat alapján sikerült neki, a sorozat viszont így – legalábbis önmagához képest – biztonsági játékot játszott. Fájó pont, hogy nem mindenkire jutott elegendő idő, Marie esetében ez kevésbé, Jessenél viszont annál inkább zavart, utóbbi ugyanannyi játékpercet kapott, mint Lydia vagy éppen Todd.

A finálé a korábban említett hiányosságok ellenére bővelkedett kiemelkedő jelenetekben, a sorozat a Walt és egykori barátai/munkatársai (Gretchen, Elliot) közötti párbeszéd során utoljára megmutatta, hogy kiválóan tud feszültséget teremteni, míg a leghatásosabbnak a Skyler konyhájában lefolytatott, kiemelkedő színészi játékot hozó jelenetet tekinthetjük. Elégedettséggel tölthet el minket a karakterek által bejárt életút, ami Walt esetében a tetteivel való szembenézés, egy utolsó zseniális terv kiötlése és sikeres végrehajtása, valamint a szimbolistának ható, meth laborban bekövetkező halált, Jesse esetében pedig a láncoktól – testi és lelki egyaránt – való megszabadulást jelenti.

A The Shieldhez hasonlatos tökéletes zárás ugyan nem sikerült, de a sorozat hagyatéka egy pillanatra sem kérdőjelezhető meg. Egy hosszú, hat éves utazás végére értünk, mely alatt Vince Gilligannek és stábjának a sorozattörténelem egyik alapkövét sikerült leraknia, olyan hivatkozási alapot teremtett, melyhez évek, sőt évtizedek múlva is vissza fognak nyúlni. Nincs még egy olyan kis képernyős alkotás, mely ilyen egyedülálló vizualitással bírt volna, rendkívül ambiciózus, komplex karakterekkel dolgozó történetet láthattunk, amit páratlan színészi alakítások tettek teljessé és sokáig emlékezetessé.

"Guess I got what I deserve
Kept you waiting there, too long my love
All that time, without a word
Didn't know you'd think, that I'd forget, or I'd regret
The special love I have for you
My baby blue"

(Badfinger's "Baby Blue")