A Men of a Certain Age szinopszisa - három, ötvenes éveihez közeledő barát mindennapjainak bemutatása, valamint a sorozatnak otthont adó csatorna (TNT) hallatán vélhetően sokan legyintettek és még csak esélyt sem adtak anno a pilotnak. Az amerikai kritikusok elismerő szavai és Gaines kollégának köszönhetően szerencsére én nem ezt az utat választottam. A dicséretek igaznak bizonyultak, a pilotról itt írtam bővebben, ráadásul az azóta eltelt időben (még két rész van hátra az évadból) a sorozat további fejlődésen ment keresztül.

Ray Romano és Mike Royce, akik legutóbb az egy sitcomhoz képest csak mérsékelten vicces, viszont kifejezetten sikeresnek bizonyuló Everybody Loves Raymond-on dolgoztak együtt, voltak az ötletgazdák és egyben a forgatókönyvek többségét szintén ők jegyzik. Legutóbbi projektjükhöz képest komoly előrelépést jelent a Men of a Certain Age, ugyan a címben az évad meglepetéseként aposztrofáltam, de akár nyugodtan használhattam volna rá az (eddigi) legjobb újonc kifejezést is. Nézzük meg, mivel érdemelhette ki ezt a titulust: Romano-ék egy emberközeli, hiteles sorozatot tettek le elénk, mely mentes a hatásvadász elemektől és el tudták érni, hogy a kor és bizonyos szociológiai különbségek ellenére minden percben együtt tudjunk érezni a karakterekkel.

Hőseink mindennapi problémákkal szembesülnek, de köszönhetően annak, hogy ezeket a bejáratott formulákat életszerűen tudják elénk tárni, végig lekötik a figyelmünket és közel tudják hozni még a legkisebb gondjaikat is. Nagy szerepe van ebben a kiváló forgatókönyveknek, illetve ezen belül külön említést érdemelnek az életszerűen megírt dialógusok. Romano-ék a drámai jegyek mellett a humort is belecsempészte a sorozatba, az arányokat nézve pedig a MoCA-t nyugodtan besorolhatjuk a dramedy-k közé. A két műfaj keveredését egy pillanatra sem érezzük erőltetettnek, a különböző drámai, vagy éppen humoros történetszálak, vagy akár csak apró momentumok az adott helyzetekben természetesnek hatnak.

A sorozat különleges atmoszférával bír, melyet részben már a főcím alatt át tudunk érezni - a főszereplők fiatalkorából összevágott képsorok, valamint az alatta hallható When I Grow Up (To Be a Man) tökéletes választásnak bizonyultak. A sikerrecept összetevői közül még egy valamiről nem esett szó: a színészgárdáról, melynek kapcsán az első reakció Braugher, de Bakula kapcsán is egy elégedett csettintés volt, míg Ray Romano esetében egy képzeletbeli kérdőjel. Amennyire szkeptikus voltam, olyan nagy meglepetést okozott az alakítása, bravúrosan hozza a kissé bogaras, és nem kevés gátlással megáldott Joe-t. A válófélben lévő karakter a kínos helyzetek nagy mestere, de Romano a drámai pillanatokban is végig uralja a figurát.

Konkrét példákat említve: gyermekeivel való beszélgetései, lánya udvarlójának elmondott monológja jut elsőként eszembe, vagy szinte teljes egészében a hatodik rész, amelyben a különleges randiját követhetjük végig. Ahhoz képest, hogy mennyire bizalmatlan voltam Romano-val szemben, mostanra odáig jutottam, hogy élmény nézni a játékát. Owen-t, az apja árnyékából kilépni igyekvő nagycsaládos ember figuráját Andre Braugher kapta, aki a tőle már megszokott erőteljes alakítást hozza. Ugyan kétségtelen, hogy nagy a merítési lehetőség, de a legemlékezetesebb jelenetének talán az ötödik rész végén elmondott beszédét mondhatjuk, melyet stílusosan a Gonna Fly Now zárt le.

A pilot után azt írtam, hogy a Scott Bakula által játszott Terry léha, nőcsábász karaktere elsőre ugyan egydimenziósnak tűnik, de remélhetőleg sikerül majd elmélyíteni a figurát. Így is történt, egy lassan, de annál okosabban felépített jellemrajzot kaptunk, elsősorban az életmódjával, valamint a család hiányával szembenéző jeleneteknek köszönhetően. Ugyan utóbbiak kapcsán könnyű lett volna belefutni néhány buktatóba is, de ezeket ügyesen elkerülték, és a már korábban is használt jelzőt használva, életszerűen megírt történetszálakat kaptunk.

A középpontban a három gyermekkori barát élete áll, de a sorozat erőssége, hogy szinte kivétel nélkül mindegyik mellékszereplő érdekes színfoltja a sorozatnak. Így például Joe gyerekei, a kis mindenes boltjának dolgozói, vagy éppen a bukija, Owen esetében elsősorban a kimért apa és az odaadó feleség - igen, leírás alapján valóban klisé, de amíg működik, ezt senkit nem érdekel, míg Terry-nél a hozzá képest fiatal pincérnőt említhetném meg. Utóbbit Carla Gallo alakítja (Carnivále, Californication), de többek között feltűnik még Penelope Ann Miller (Carlito újta, Oviszaru), vagy éppen az általam ilyen szépnek még nem látott Sarah Clarke is (24).

A sorozat nézettsége szerencsére jól alakult, így nem ért meglepetésként, hogy január közepén a TNT berendelte a második évadot. Egy illúziómentes, teljes mértékben hiteles közeget látunk, és minden reményünk megvan arra, hogy a maradék két részt is ez jellemzi majd.

Értékelés: