Az FX ezúttal mellényúlt. Aki rendszeres olvasója a blognak, tisztában van vele, hogy közel áll a szívemhez a kábelcsatorna, 2002, vagyis a The Shield premierje óta folyamatosan szállítják a kiváló drámákat és az utóbbi időben egyre több minőségi sitcommal is megörvendeztetnek minket. A Lights Out azonban nem volt képes megfelelni a magas elvárásoknak, a bokszdráma a biztató kezdés után visszaesett és főként a sablonos történetvezetése miatt nem volt képes a nagy elődök, vagy éppen a jelenlegi FX drámák (Sons of Anarchy, Justified és Rescue Me) szintjét elérni.

A sorozat Patrick "Lights" Leary egykori nehézsúlyú bokszvilágbajnokot állítja a középpontba, aki egy vitatható döntés miatt elveszített mérkőzés után úgy dönt, hogy visszavonul. Mi öt évvel később kapcsolódunk bele a történésekbe, Leary egy gyönyörű házban él feleségével és három lányával, a húgának vendéglőt, édesapjának edzőtermet ajándékozott, míg az öccsét gazdasági egyetemre íratta be. Mindenkiről gondoskodott, a pénz azonban egy idő után elfogy és a bajnokunknak egyre több gonddal kell szembenéznie. Leary megpróbálja feléleszteni a bokszoló karrierjét, pénzügyi és presztízs okokból is létfontosságú neki a 'Death Raw' Reynolds elleni visszavágó mérkőzés. Az odáig vezető azonban igencsak rögösnek ígérkezik...

A sorozatot végig egyfajta egyfajta kettősség jellemezte. A Lights Out egyik legszembetűnőbb hibája a kiszámíthatóság volt, minden egyes fordulat után megfogalmazódott bennem az 'ezt már láttuk valahol' gondolat, legyen szó az alvilági kapcsolatokról, a véletlen balesetekről, a rég nem látott anyuka megjelenéséről, vagy éppen a sportban megjelenő korrupcióról. A sztori azon része, mely a címmeccsig vezetett, a mesterkéltség miatt jóindulattal is csak közepesnek mondható. Ezzel szemben a Leary és családjának kapcsolatát bemutató történetszál végig hitelesnek tűnt, kiváltképp a feleségével és a lányaival, illetve az apjával való közös jeleneteket lehet dicsérni.

Warren Leight (In Treatment) alkotásában nem csak a sztorit, hanem a jellemábrázolást tekintve is vegyes érzés maradt meg bennem. Főként a feleség, Theresa kapcsán van hiányérzetem, a potenciál meglett volna egy erős karakterhez, azonban az írók egy passzív, egydimenziós figurát kreáltak belőle. Az alakításokkal viszont elégedettek lehetünk, Holt McCallany eddigi pályafutása legnehezebb feladatát kapta, de boldogult a 40 éves ökölvívó szerepével és sikerült megjelenítenie a karakterben lejátszódó belső folyamatokat. Mellette még az edző/édesapát játszó Stacy Keach dicsérhető, illetve a Don King-féle figurát hozó Reg E. Cathey játékát lehet kiemelni.

A Lights Out legerősebb pontja a vendégszereplők voltak, Eamonn Walker-től egy erőtől duzzadó, kiváló alakítást láthattunk, az általa megformált Ed Romeo két epizódban tűnt fel, melyek egyben a sorozat legjobbjainak is tekinthetők. Hasonló jelzőkkel lehet illetni David Morse teljesítményét is, aki egy alzheimer-kórban szenvedő bokszolót jelenített meg egy rész erejéig.

Végül szót kell ejtenem a fináléról, mely komoly csalódást okozott. Egyrészt a nagy összecsapás prezentálása - olyan sablon megoldás mint a lefizetett bíró, illetve maga a bokszmérkőzés bemutatása, másrészt a rész végén látott, abszolút nem odaillő (az előzmények ismeretében sem) fordulat miatt. A Lights Out pályafutása véget is ért a mostani 13 résszel, a rendkívül gyenge nézettségi adatok miatt a csatorna nem kérte be a második évadot. Azon kevés FX sorozat közé fog tartozni, melynek nem fájt különösebben a kaszája.

Értékelés: