Bár tavaly is elmondhattuk, hogy a tévés felhozatal minősége az egekben járt, de úgy érzem a kifutni készülő évnek sincs szégyenkeznivalója. Igen, akadnak kisebb szépséghibák, mint a Dexter Gaines által is említett csalódást keltő záróévadja, illetve a Homeland és a New Girl szinte példátlan minőségromlása, vagy hogy a listámon egyelten egy országos dráma sem képviselteti magát (a Good Wife számomra még pótlásra vár), de összeségében a mérleg pozitív nyelén nyugszik nagyobb súly, és ennek mi, nézők vagyunk a legnagyobb nyertesei.

Honorable Mentions, vagyis akik jók voltak, de nem eléggé:

Justified (FX) – még mindig szinte tarantino-i magasságokban járó párbeszédek és remek, utánozhatatlan hangulat jellemzi a sorozatot, ám ez számomra kevés volt az üdvösséghez; hiába talált magára a sorozat az utolsó öt részében, de a döcögő évadkezdést sajnos ez sem írta felül.

Community (NBC) – Harmon távázosával kétségtelenül nagy teher szakadt a két, őt követő showrunner – Moses Port és David Guarascio – nyakába, akik, ha nem is tudtak felérni elődjük zsenialitásához, de nem is tették végleg tönkre a sorozat renoméját, illetve következetes munkát végeztek a karakterekkel is, amiért jár nekik a főhajtás.

The Walking Dead (AMC) – a 3. évad bravúros első felét egy jóval megosztóbb, és sokkal kevésbé konzisztens második követte. Eleinte úgy tűnt, a negyedik évad képes lesz elődjei fölé nőni, ám az etap utolsó hányadában rossz karakterre csúszott a fókusz, s a félévadfinálé, bár katarzist okozott, de messze nem akkorát, mint amekkorára a képregény alapján számítani lehetett.

És akkor következzék az tényleges lista:

10. Shameless (Showtime) – Gallagherék kálváriája folytatódott, ugyanazzal az intenzitással, elborultsággal, és sokszor fájdalmas őszinteséggel, ahogy azt a sorozattól megszokhattuk. Az írók kevés kivétellel mindig rátaláltak a helyes útra, amit be kellett járatniuk hőseikkel, így adva az évadnak egy gyönyörű ívet, a színészeknek pedig – különösképp William H. Macy-nek és Emmy Rossumnak – több tucatnyi emlékezetes jelenetet, melyekben megcsillogtathatták képességeiket. Külön ki kell emelnem a finálét, amely a szériától meglepő módon visszafogottra, ám ennek ellenére igencsak szívszorítóta sikerült. Az pedig csak hab a tortán, hogy a gyerek karakterek nagy része még mindig kedvelhető. 

9. Wilfred (FX) – habár a második évad szinte hihetetlenül magas színvonalát idén nem sikerült tartani, a készítők ezúttal is kezeskedtek róla, hogy meglegyen az éves mindfuck adagunk, elég csak a Ryan fejében tett kirándulásokra, a kutya-ember interakcióból fakadó bizarr szkeccsekre, vagy éppen a legszebb Lost-időket idéző záróképsorokra gondolni. Elijah Wood a hobbit-skatulyából kitörve még mindig hitelesen alakítja az labilis idegállapotú, önmagával meghasonlott férfit, míg Jason Gann szó szerint lubickol a megalomán kutya szerepében – jól teszi, már csak egy évadon keresztül ökörködhet felhőtlenül a jelmezében, ugyanis a csatorna a 4. évaddal sajnálatos módon véget vet eme zseniális agymenésnek. 

8. Spartacus (Starz) – a sorozatnak otthont adó Starz anyagi, presztizs, de még kreatív okokból sem teljesen érthető döntésének (nevezetesen, hogy a 3. évaddal véget vet a sikerszériának) hozadékaként, ez évben elkészült a War of the Damned alcímre hallgató, 10 epizódból álló etap, ami ha nem is hozta vissza az első évad varázsát, de vitán felül stílusosan búcsúztatta el az ókori rabszolgavezér történetének CGI-vel és művérrel zsúfolt feldolgozását. Liam McIntyre a végére szépen ráérzett Spartacus szerepére, de az egész színészgárdát dícséret illeti, ha szemet húnyunk egy-két botlás felett, kijelenthető, szinte mindannyian hoztak egy – magukhoz képest – igen magas szintet. Számomra a legkellemesebb meglepetés azonban az eddig viszonylag ismeretlen Simon Merrells volt, aki brillírozott a zsarnok Crassus bőrében. Mindezen pozitívumok legnagyobbika pedig maga a záró rész, amely tévés keretek között látványosra és epikusra sikeredett. A megható végefőcím pedig csak feltette az egész éves teljesítményre a koronát, ahogy valamivel lejjebb erről előttem már megemlékeztek.

7. Eastbound and Down (HBO) – azt hiszem az antihős sorozatok műfaja eljutott arra a szintre, hogy nem feltétlen az főhős által megölt emberek számától függ annak megítélése. Könnyen lehet, hogy téves a hipotézisem, de Kenny Powers puszta létezése engem igazol; amerika legbunkóbb ex-baseball játékosa talán még egy legyet sem ütött agyon a 4 évad alatt, de olyan hatékonyan küldött el szinte mindenkit melegebb éghajlatokra, nemi identitástól és bőrszíntől függetlenül, hogy olyanra kisképernyős keretek közt még nem igen volt példa. A záró nyolc részben nem a stadionokat, hanem a televíziózást akarta magává tenni Danny McBride egocentrikus karaktere, és ehhez az ambíciózus tervhez Jody Hillék egészen elképesztő ötlet-arzenálja társult. A finálé elvarrt minden fontosabb szálat, nem nyújtott semmi kiemelkedeőt... aztán jött a minden józan észt meghazudtoló utolsó öt perc, ami mindent megváltoztatott, hogy aztán kiderüljön, valójában semmit. Victory is its own reward.

6. Game of Thrones (HBO) – manapság bevett trenddé vált, hogy amit csak két részre lehet szedni, azt a stúdiók szétszedik. Az indok szinte mindig ugyanaz: minél jobban szeretnék visszaadni az adott film/sorozat alapjául szolgáló könyv szellemiségét, ezzel minden rajongót egyformán kielégítve. Felüdülés volt látni, hogy valamit tényleg e eszme szellemiségében visznek véghez. Benioff és Weiss látomásának 3. felvonása George R. R. Martin Westerosáról minden tekintetben felülmúlta a másodikat, és nagyon közel járt ahhoz, hogy hozza az első tíz epizód minőségét és frisseségét. Most sokkal ügyesebben lavíroztak a rengeteg történetszál között, s ha némely esetben bizonyos karakterek kisebb szerephez is jutottak, az azért volt így, mert a történet így kívánta meg. Az évadot magát pedig 2013 egyik legnagyobb hatású WTF momentuma tette teljessé.

5. Archer (FX) – korunk legjobb animációs sorozata, és egyik legjobb vígjátéka a negyedik évadban sem veszített semmit zsenialitásából. Popkult utalások, izgalmas esetek, lehengerlő akciók, és hatalmas beszólások jellemezték ezt a felvonást, ahogy azt megszokhattuk. Egyedüli negatívumkét azt tudnám kiemeleni, hogy bár a főszál sosem volt hangsúlyos az Archerben, ám idén különösen szűken mérték azt. Sok kritika érte az évadot, amiért érezhetően az FX megpróbálta Emmy-kategóriássá faragni az ISIS kémügynökség mindennapjait elmesélő szériát, ám szerintem ezt cseppet sem volt rossz döntés, tekintve, hogy a folyamatos hasizom-edzés mellett, elvétve még az érzéseinkre is sikerült hatniuk a készítőknek. 

4. Parks and Recreation (NBC) – túl snassz lenne, ha azt mondanám, hogy az ötödik évad második fele újabb szintre emelte a sorozatot, a hatodik évad eddig leadott részei pedig csak tovább fokozták a minőséget. Pedig pontosan erről van szó. A még ma is gyakran The Office kistesójaként emlegett széria azonban vitathatatlanul kinőtte magát a jelenlegi kínálat legviccesebb komédiájává, köszönhetően a remek írásnak, vagy a mára már olyan kultstátuszba emelkedő karaktereknek mint Ron Swanson, April Ludgate, vagy éppen Andy Dwyer... pardon, Bert Macklin.

3. Breaking Bad (AMC) – az elmúlt öt év messze legelismertebb sorozata, amely sokak szerint még a Drót-tól is elvitatja a „valaha volt legjobb címet”, idén nyáron befejezte hat éves, öt évados pályafutását. A lélegzetelállító premiert követően valamelyest visszavettek a tempóból Gilliganék, de csak azért, hogy aztán teljessé tegyék ezt a modernkori amerikai tragédiát. Az út csúcspontja minden kétséget kizáróan az évad tizennegyedik, a sorozat egészét nézve hatvanadik, Ozymandias címre hallgató epizódja volt, aminek szintjét a következő két résznek, beleértve a finálénak sem sikerült megugrania, de nem is ez volt a cél. A színészekről nem lehet megfelelő szuperlatívuszokban beszélni, még annál is többet hoztak amit elvárhattunk tőlük, ezzel téve Walter White felemelkedését és bukását korunk Keresztapájává, aminél nagyobb dícséretet nem hiszem, hogy mozgókép kaphatna. 

2. Sons of Anarchy (FX) – Kurt Sutter, a sorozat atyja megtette a lehetetlent, és sokak ámulatára, megint mások elborzasztására még tovább fokozta az előző évek erőszak hullámát és brutalitását, ezzel olyan éjfekete tónust adva motorosai kálváriájának utolsó előtti nekifutásának, hogy az joggal fekhette meg rengeteg néző gyomrát. Az évadot sok kritika érte egyre ponyvásabb/szappanosabb történetvezetése miatt, ám véleményem szerint idén ért be igazán az eddig gondosan felépített történet, a készítők pedig tudván, hogy közel a vég, egy kicsit sem fogták vissza magukat, olyan dolgokat húztak meg idén, amelyekről joggal hihettük, hogy vagy soha, vagy csak a sorozatzáró utolsó perceiben kerülhet majd sor. És akkor a remekbeszabott zenés montázsokról még nem is beszéltem. 

1. Utopia (Channel 4) - teljesítményét nézve nem csak az év, de talán eddigi sorozat-addikt pályafutásom legkiegyensúlyozottab darabja az Utopia. Abszurd, kissé beteges történet, fantasztikus zeneválasztás, Breaking Bad-del vetekedő fényképezés és beállítások, sokkoló jelenetek tömkelege. És rengeteg rejtély, amelyeket mind megválaszoltak nekünk a készítők, roppant eredeti módon. A színészi játékokat pedig itt sem tudom eléggé piedesztálra emelni. Egyedüli félelmem egyben legnagyobb örömöm is: 2014-ben érkezik a második évad, amiről el nem tudom képzelni, hogy hogyan lesz képes megugrani, vagy akár megtartani ezt a hihetetlenül magas színvonalat... Dennis Kelly és csapata remélem hamarosan eloszlatja minden kételyemet, és ismét megmutatják milyen az, mikor Anglia tényleg lecsap.