Nehéz lenne úgy bármit is írnom a Friday Night Lights legutóbbi részéről, hogy ne csapjon át dicshimnuszba, és ez főleg annak tükrében lehetetlen vállalkozás, hogy még mindig a hatása alatt vagyok, minden egyes jelenet, valamint alakítás a helyén volt, igazi, emberi drámát láthattunk. A The Son című epizód pedig nem csak az egyébként kiváló negyedik évad, de összességében is a sorozat egyik legjobbjának tekinthető.

Zach Gilford jutalomjátéka...ugyan már a második évad végén is megvillantott valamit a tehetségéből de a benne lévő potenciált csak most tudta igazán a felszínre hozni. Az apját elvesztő és a gyász mellett a kapcsolatukat is feldogozni próbáló Matt szerepében tökéletesen adja vissza a karakterben lejátszódó folyamatokat. Ellentmondásba kerül magával, az apja elvesztését követően a fájdalom és a harag érzései keverednek benne, mivel az apja soha nem volt ott, mikor szüksége volt rá, nem is tudta igazán megismerni őt.

Látszik rajta, hogy szinte üvölteni szeretne...nem tudja kihez forduljon, ráadásul a fokozódó nyomás, a másoknak való megfelelés miatt ez egyre nehezebbé válik. Aztán egyszer csak nem tudja többé visszafojtani, a temetés előtti este, mikor a futballpályán a régi haverokkal beszélgetnek kitör belőle... nem lepődünk meg mikor ezt követően a tulajdonképpeni második családja, a Taylor-ok jelentik a vigaszt neki. Mikor szüksége volt egy támaszra, mindig ott voltak neki, egyszer sem hagyták cserben. Az a jelenet pedig, amikor a coach-al sétál haza... de ezt látni kell, nem hiszem, hogy ezt bármiféle jelzővel át lehetne adni.

Gilford-ot nem lehet eléggé dicsérni, de Katims-ék odafigyeltek arra is, hogy a többiek miként élik meg ezt a helyzetet. Jules együtt gyászol Matt-el, de tehetetlennek érzi magát, miközben, talán épp Saracen egyik rosszul sikerült mondata után az apjával való kapcsolata is előtérbe kerül. Szinte tökéletes az időzítés, más körülmények között talán giccsesnek hatna, de az adott szituációban rendkívül életszerű volt ez az apa-lánya jelenet. Ne hagyjuk ki a sorból Riggins-t sem, akinek Becky-vel való beszélgetése során elejtett, tehetetlen voltam kezdetű mondata önmagáért beszél.

Ha valaki nem nézi a sorozatot, talán azt mondja, hogy már unalomig ismételt helyzeteket hoztak be és sablonosnak titulálja. Az benne a szép, hogy ezzel kapcsolatban nem is tévedne, de mint mindig, a lényeg a megvalósításon van. Ugyan ezeket a szituációkat már több filmben, sorozatban is láthattuk már, de a Friday Night Lights ezt mindennél jobban életszerűvé tudja tenni, közel hozza a karaktereket és a néző pillanatok alatt azonosulni tud velük. Hogy ezt miképp tudják elérni? - nehéz rá egyértelmű választ adni, talán a dokumentarista stílus, a nagyszerű, összetartó stáb, a különleges forgatási metódus és az improvizáción alapuló színészi munka, de még hosszasan sorolhatnánk az összetevőket.

Visszatérve a részhez, kifejezetten tetszett, hogy közben olyan apróságokra is odafigyeltek, mint például Smash felemlegetése. Taylor edző a kislányával játszik, fél szemmel pedig egy egyetemi meccset követ, mi pedig majdnem csak háttérzajként halljuk, amint a riporter Smash-t dicséri. Ugyan csak egy rövid kitekintő, de mégis jó tudni, hogy az egyébként kiválóan bemutatott búcsújukat követően sem felejtkeztek el a régiekről.

Street és Brian történetszálának lezárását követően most már lassan Matt is távozik, mint, ahogy ez a temetésen feltűnő Lyla-ra is igaz, akinek leginkább Riggins-el való kapcsolatára koncentrálnak majd. Mindeközben építik be az új szereplőket, fokozatosan ismerkedünk meg velük, eddig talán Vince és Luke karakterét kapták el a legjobban. Az értékelés pedig nem is lehet kérdéses, azon kevés sorozatepizódok egyike, amikre nyugodtan használhatjuk a tökéletes jelzőt.

Értékelés: