Ha három résszel az évad vége előtt kellett volna kritikát írnom, igencsak bajban lennék... kis túlzással csak magamat tudnám ismételni, legyen szó a blogon található eddigi írásokról, vagy éppen a vendégkritika formájában a sorozatjunkie-n megtalálható ismertetőről.

Pedig nem volt minőségbeli visszaesés, a Mad Men az elmúlt két évadhoz hasonlóan most is ugyanaz a lassú, de érdekes karakterizációjú, korhű társadalomrajzot bemutató sorozat maradt, egyszerűen csak a cselekmény minimálisra vétele miatt kevés újdonságot tudtam volna hozzáfűzni az eddig elmondottakhoz. Az utolsó néhány rész azonban nem kevés változást hozott, de erről már spoileresen a kép alatt.

Szükség volt a status quo megbontására és ezt Weiner-ék is érezték. Persze akár úgy is értelmezhetjük, - és ebben is van igazság - hogy három évad aprólékosan felépített jellemrajza ért most be, szereplőink eljutottak arra a pontra, ahonnan már nem volt visszaút. Ugyan Don-nak az évad elején még volt egy futó kapcsolata, de önmagához képest, talán épp várandós felesége miatt visszafogottabb volt. Sőt, a római kiruccanás idején úgy tűnt, hogy boldogabbak, mint valaha, ez azonban nem tartott sokáig. Don, lánya tanárnőjével való kapcsolatára ugyan nem derült fény, de bőven volt helyette más: a kettejük közötti egyre szembetűnőbb elidegenedés, Betty kapcsolata a szenátor emberével, és természetesen Don múltja, amelyet ezúttal a felesége is megismert.

Az utóbbi - Betty szembesíti Don-t a régi életével - talán a sorozat történetének egyik legerősebb jelenetsora volt. Ennek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy bár számtalanszor dicsértük a sorozat jellemrajzát, a szereplőket mégsem tudtuk igazán közel érezni magunkhoz, Weiner-ék valószínűleg készakarva nehézzé tették az egyes szereplőkkel való azonosulást. A fentebb említett jelenet a ritka kivételek egyike, itt a főhőseink valóban megnyíltak és végre őszinték voltak egymással. Hamm parádés alakítást hozott, egyúttal bizonyítva, hogy nem csak a kimért, sokszor arrogánsnak tűnő szerepet tudja tökéletesen hozni. January Jones-nak szintén kijár a dicséret, hitelesen mutatta be a háziasszonyi teendőkbe szépen lassan beleunó, érzelmi vívódásoktól sem mentes karaktert.

Don-nak nem csak a magánéletében, de hivatása kapcsán is komoly változásokkal kellett szembesülnie. Mire nagyjából hozzászoktak volna az új tulajdonoshoz és az emiatt kialakult helyzethez kiderül, ismét el akarják őket adni. Végül a Draper, Sterling, Cooper hármasnak, persze kiegészülve angol barátunkkal nem kevés machináció segítségével sikerül új ügynökséget alapítani. Élmény volt nézni mindegy egyes olyan jelenetet, melyben a régi-új kollégákat keresték fel, melyek adott esetben a kissé ironikus humort sem nélkülözték. Ami azonban ezeket a párbeszédeket/tárgyalásokat igazán érdekessé tette számomra, az a sérelmek felemlegetése, a szereplők közötti kapcsolat és érzelmi vetület megjelenése.

Ne feledkezzünk meg a többi karakterről sem, kissé szubjektív módon Joan-nel kezdeném a sort. Ha az utóbbi két évadhoz viszonyítjuk, játékperceinek tekintetében ezúttal sem történt érdemi változás, ennek ellenére mégis kiemeltebb szerephez jutott és sikerült jobban megismernünk őt. A céltudatos és férje mellett végig kitartó Joan egyike a sorozat legérdekesebb karaktereinek, és ez nagyban köszönhető Christine Hendricks játékának. Kétségtelen, hogy már a megjelenésével is... fogalmazzunk úgy, hogy felhívja magára a figyelmet, de a hanghordozása, az arcjátéka, és úgy összességében a stílusa az, ami igazán ellenállhatatlanná teszi őt. Kifejezetten tetszett, ahogy Roger-rel való kapcsolatát ábrázolták, legtöbbször csak telefonon keresztül tartották a kapcsolatot, de ezen beszélgetéseikből is egyértelműen kiderült, hogy az íróknak még vannak terveik kettejükkel kapcsolatban.

John Slattery-t ismét remek munkát végzett a munka elől házasságba menekülő, régi barátjával is összetűzésbe keveredő Roger Sterling alakításakor. Végül azonban ő is beadta a derekát és szerepet vállalt az új cég létrehozásában és úgy tűnt, hogy Don-nal való kapcsolata is rendeződni látszik. A második évad kapcsán dicsértem Peggy-t, illetve az ő történetszálát, sajnos ez ezúttal elmarad.

Voltak ugyan kifejezetten jól sikerült jelenetei, mint például az esti füvezés a kollégákkal, vagy az utolsó részben a Don-nal való párbeszéd, de végig úgy éreztem, hogy az írók sem tudják pontosan, hogy merre induljanak el a karakterrel, mintha egy kicsit céltalanok lettek volna vele kapcsolatban. Pete viszont évről-évre jobb, mind a feleségével való finoman szólva is hullámzó kapcsolatát, mind a munkájához való hozzáállását ügyesen ábrázolták. Az évad talán legtragikusabb sorsú szereplője Salvatore volt, bár ki tudja, talán az új cégben neki is lesz majd hely.

A Mad Men-ben már jó pár történelmi kitekintéssel találkozhattunk, ezúttal a Kennedy-gyilkosság volt a középpontban. Szokás szerint a szereplők szemszögéből láthattuk az eseményt, valamint azt, hogy ők miképp élik meg ezt a helyzetet. A tragédia árnyékában pedig Don és Betty házassága is egre inkább a végéhez közeledett. Az évadról összességében az mondható el, hogy pont akkor sikerült valami váratlant hoznia, mikor a legnagyobb szükség volt rá és annak ellenére, hogy nem volt komolyabb cliffhanger, kifejezetten várom a negyedik évad premierjét.

Értékelés: