Nem egyszer előfordult, hogy egy általam elkaszált sorozatot a későbbiek folyamán ismét elővettem, arra viszont eddig nem volt példa, hogy valaminek két alkalommal is búcsút intek, majd mégis visszatérek hozzá. A Dollhouse-t először a gyenge pilotot követően dobtam, aztán a biztató vélemények miatt adtam neki még egy esélyt - nem bántam meg, lassan beindult a dolog és az Epitaph One-t követően kifejezetten vártam a következő évadot.

Ismét csalódnom kellett azonban, sőt az első három rész után a soha többet babaház mondattal búcsúztam el tőle... most mégis a második évad kritikáját írom, a magyarázat pedig a fentihez hasonló - szerencsére rávettek arra, hogy még egyszer nekifussak.

A második évad felétől pazar iramot diktált Whedon, szinte végig a főszálra koncentrált, remek történetszálak, Joss-ra jellemző pörgős, adott esetben humorral átszőtt párbeszédek és feszült, a tragédia előszeléhez tökéletesen passzoló hangulat jellemezte a sorozatot. A kérdés az, mit csinált Whedon az első négy részben és úgy általánosságban, miért szúrta el ennyire az évadok elejét? Kézenfekvő válasz lenne a Fox, és természetesen nagy szerepük volt az egy eset egy rész séma erőltetésében, de Joss is ludas a dologban.

A standalone részeket is meg lehetett volna jól írni, valamint a babaház ötletének megszületésekor minden bizonnyal nem két évadban gondolkozott, tisztában volt vele, hogy a Fox noszogatásától függetlenül is bele kell majd vinnie néhány a főszálhoz nem kapcsolódó epizódot. Az igazság kedvééért azért azt tegyük hozzá, hogy ezek gyengeségében nem csak a kiszámítható, öltettelen forgatókönyvek, hanem Dushku harmatos teljesítménye is szerepet játszott. Nagyjából az ötödik résztől kezdődően azonban, a széria high concept oldal előtérbe helyezését követően már egy másik sorozatot láthattunk.

A karakterek végre kiteljesedhettek és Joss olyan okosan felépített, fordulatos sztorit tárt elénk, amelyet már az elejétől vártunk volna a mestertől. Az utolsó négy részben pedig még rátett egy lapáttal - elsőként az Attic-et borzonghattuk végig, amely amellett, hogy több felmerülő kérdésünkre is választ adott, olyan egyedi hangulattal bírt, amilyennel az Epitaph One óta nem találkoztunk. A Getting Closer talán a sorozat legjobb epizódja, a meghökkentő jelenetek sokasága - Claire, mint alvó ügynök, Bennette halála, Boyd szerepe a kirakósban - mellett egy a tavalyit alaposan felülmúló Coraline Caroline flashback-et is kaptunk. 

A háttértörténetnek a karakter megismerésén kívül az epizód logikai felépítésében is nagy szerepe volt -  Boyd, mint a Rossum vezetője és mindezt úgy, hogy egyértelmű volt, ez nem egy random módon behozott történetszál, Whedon jó eséllyel már a sztori kiötlésekor ebben gondolkodhatott. "...you'll learn to trust me." Két rész maradt hátra, a The Hollow Man a Rossum elleni leszámolásról szólt, mely nem meglepő módon, főleg az utolsó rész címének tudatában, nem járt sikerrel. Az utolsó előtti epizódban volt talán a legszembetűnőbb, de azért az egész évadra is igaz, az akciójeleneteket gyenge kivitelezése, sajnos ebben a tekintetben a sorozat nem igazán tudta kinőni gyermekbetegségeit...

A sorozatzáró Epitaph Two: Return során ismételten bebizonyosodott, hogy Whedon igencsak elemében van, ha poszt apokaliptikus hangulatot kell átadnia. A rendelkezésre álló pénzből a maximumot hozta ki, és a látványvilág mellett magabiztos kézzel varrta el a különböző történet/karakterszálakat is. Jól felépített, néhol szentimentális, adott helyzetekben viszont meglepő fordulatokkal operáló befejezést láthattunk, melynek végén - ki gondolta volna ezt pár hete - azt kell mondanom, hogy hiányozni fog a babaház... a színészek közül elsősorban Enver Gjokaj-ra igaz ez, minden egyes beprogramozott" szereppel megbirkózott, legyen szó kemény katonáról, a főnöknő kis szexuális játékszeréről vagy éppen geek tudósról.

Nagy kihívással járt a baba szerep, de ő ellentétben Dushku-val és Dichen Lachman-nal (Sierra) a maximálisat hozta ki belőle. Az Epitaph One egyik legnagyobb felfedezettje Franz Kanz volt, aki a második évad során, köszönhetően többek között komplexebb karakterének is remekelt, zárásként bemutatott produkciója pedig szintén önmagáért beszélt. Ne feledkezzünk meg azonban Olivia Williams-ről sem, mint ahogy Harry Lenix, vagy a nem állandó szereplők közül Summer Glau, Amy Acker, valamint Alan Tudyk teljesítménye is elismerésre méltó. A másik oldalt a már említett két "baba" mellett Tahmoh Pinokett képviselte, akinek kapcsán újfent bizonyítást nyert, hogy ő volt anno anno a BSG stáb leggyengébb tagja.

A Dollhouse szerencsére nem csak a bevezetőben említett nem mindennapos hullámvasút miatt lett emlékezetes, Whedon az évad második felében bizonyította a tehetségét és ki tudta aknázni a sztoriban rejlő lehetőségeket. Végezetül az értékeléshez még annyit, hogy az évad elején látott bizonytalanságokat (és finonam fogalmaztam) is bele kellett vennem, így összességében ennél több pontot/csillagot nem tudtam neki adni.

Értékelés: