Túl vagyunk a harmadik évad felén és ahogy arra számítani lehetett, egyre több darabját ismerjük meg a kirakósnak, a megfejtés azonban még igencsak messze van. Igen, néha játszanak velünk, de a KZK csapat egyszer sem esik át a ló túlsó oldalára, mindig szolgáltat elegendő mennyiségű választ, vagy adott esetben sejtetést. Mindezt elsőrangú színészi játék 'egészíti' ki, melyről a bejegyzés során, főként az eheti részhez kapcsolódóan bővebben is szót ejtek majd. A kép alatt spoileresen folytatom.

Nem panaszkodhattunk a legutóbbi két évad flashforwardjai-ra, de idén még feljebb tudtak lépni egy szinttel. A nyitó epizódban egy mesterien megkomponált jelentben szembesülhettünk Tom halálával, azonban a megdöbbentő képsorokat követően is fent tudták tartani a feszültséget. Egyik régi jó ismerősünk (Huntley) nyomozását követhetjük végig, kiegészítve Tom utolsó perceinek a bemutatásával, mi pedig ezeket próbáljuk összekapcsolni a "jelenben" zajló eseményekkel, de egyelőre csak a sötétben tapogatózunk. Bizonyos sejtéseink persze már kialakultak, de a két évadnyi tapasztalat azt mondatja velünk, hogy óvatosan kell bánni velük.

Különösen tetszik az, ahogy Patty és Ellen kapcsolatát kezelik, a második évad lezárása után felmerülő lehetőségek közül a legjobbat választották. Nem kapkodják el, fokozatosan mutatták be nekünk, ahogy Ellen szép lassan megcsömörlik a kormányzati munkától és a Glenn Close által játszott karakter közelébe kerül. Azonban nem csak Ellen igazságérzetéről van szó, jóval mélyebb és Kesslerék által rendkívül ügyesen bemutatott lelki folyamatok vannak a döntés háttérében. Többek között a Patty-vel való kétértelmű párbeszédek, a ki nem mondott féltékenység, de nagy szerepe volt a magánéletének is, épp emiatt hagyta ott a régi munkáját, 'élni' szeretett volna, végül azonban csalódnia kellett, emlékezzünk csak a balul sikerült családi látogatásra.

A Damages-re jellemző, hogy az adott rész egyik kulcsmondatát választja ki címként, a 3x07 esetében is ez történt, a You haven't replaced me Ellen szájából hangzott el, egyben betetőzve az imént ismertetett folyamatot. Rose Byrne első két évados teljesítményének értékelésekor azt emeltem ki, hogy nem tűnt másodhegedűsnek Close mellett és ez úgy gondolom önmagában is elegendő dicséretnek számít. Nem panaszkodhatunk Byrne-ra a harmadik évad során sem, a mostani epizódban nyújtott játéka pedig külön elismerést érdemel. Finom, alig észrevehető gesztusai szinte mindent elárultak a karakterben játszódó folyamatokról, elegáns, de mindezzel együtt erőteljes alakítást hozott.

A 3x07 azonban még így sem az ő, hanem Martin Short jutalomjátékának tekinthető, aki a Tobin család ügyvédjének, Leonard Winstone-nak a bőrébe bújva hoz kiemelkedő teljesítményt. Az ő karaktere kapcsán is betartották Kessler-ék a fokozatosság elvét, részről-részre ha csak kis részleteknek is köszönhetően, de jobban ismertük, míg a hétfői rész során végül lehullott a lepel. Már tudjuk, hogy miért fontos neki ennyire a Tobin család, miért tekintette apjának Louis-t, és miért lett ilyen meghasonlott személyiség, mindezt Short kiváló tolmácsolásában.

Maradva Tobin-éknál, a KZK csapat érdeme, hogy az elején látott bizonytalan, sőt általunk sajnált Joe úgy vált fokozatosan az ügy egyik központi alakjává vált, úgymond negatív szereplővé, hogy nem hoztak be karakteridegen jegyeket. Az írás mellett azonban dicsérjük meg Campbell Scott-ot, aki mindenféle sallang nélkül, magabiztosan hozza a szerepét. Tate Donovan most kapta a legnagyobb kihívást jelentő történetszálat, míg Close kapcsán nehéz bármi olyanról beszámolni, amit eddig nem mondtunk volna, minden egyes jelenetét uralja és még az ilyen elsőrangú színészgárdából is kiemelkedik.

Sajnos negatívumról is be kell számoljak, a nézettség az évadnyitó óta (sőt, igazából a sorozat kezdete óta...) gyengén alakul, az össznézettség, valamint a 0.2-es 18-49-es ratingek alapján nem sok jóra számíthatunk... Minőséget tekintve viszont remekül alakul eddig a harmadik évad és remélhetőleg a maradék hat epizód méltó lesz majd az eddigiekhez.

Értékelés: