Legutóbb májusban jelentkezett a power rankings rovat, most pedig a 2011/12-es tévés évad előtt néhány nappal eljött az idő a visszatérésre. Ahogy az lenni szokott egy heti sorozatadagot, jelen esetben az augusztus 29. és szeptember 4-e között bemutatott alkotásokat veszem górcső alá és állítok fel közöttük egy szubjektív sorrendet.

Ha grafikonon kellene ábrázolnunk a negyedik évad minőségét, akkor talán a harmadik részt leszámítva egy folyamatosan felfelé ívelő vonalat látnánk, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a történet előrehaladtával kifizetődik a rendkívül tudatos sztori/karakterépítés. Továbbra is az önutálattal küzdő, reményvesztett Jesse története van rám a legnagyobb hatással, Gilligan-ék elsőrangúan ábrázolják a gyilkosság utáni útkeresését, melyet Aaron Paul lehengerlő alakítása tesz teljessé. A terápiás csoport előtti beszéde legalább olyan erőteljes volt, mint a múlt heti Cranston által előadott "I'am the danger' monológ. Feszültséggel teli, kiváló epizódot kaptunk, ami egyben arra is rávilágított, hogy nagyon komoly potenciál van az évad második felében (Gus és a közelgő bandaháború, Jesse-nek választania kell a két fél között, Walt személyiségében történő további változások, a Hank-féle nyomozás etc.)

Az elején még két-három részre szükségem volt ahhoz, hogy el tudjam fogadni a sorozat abszurditását, de miután ez megtörtént, hátradőlve élvezem ezt a különleges utazást. Remélem a Showtime-nál bőszen jegyzetelnek, ugyanis az FX a Wilfred-del megmutatta, hogy igenis lehet egy komoly kérdéseket feszegető, erős drámai szállal bíró, ugyanakkor a humoros pillanatok sokaságát kínáló dramedy-t készíteni. Az évad utolsóelőtti felvonásában Ryan fontos döntés előtt áll, kivételesen csak magára gondol és Olaszországba utazik egy gyönyörű nővel, vagy pedig feláldozza az önös érdekeit és megpróbál Jenna-nak segíteni. A végkimenetel nem lehetett kérdés, inkább az odáig vezető úton volt a hangsúly, melyből kiemelendő a még a sorozat szintjén is szürreálisnak mondható bírósági tárgyalás.

A nyár legkellemesebb meglepetése, bár első látásra a kiinduló sztori és a szerelmi háromszög alapján ráhúzhatnánk a tinisablon jelzőt, de nagyot tévednénk vele... Az Awkward okos és nem mellesleg humoros párbeszédeket, szerethető karaktereket, valamint hiteles történetet kínál, az első két-három rész alapján még guilty pleasure-nek tituláltam, de mára bőven kinőtt ebből és a maga kategóriájában remek kis sorozattá érett. A héten Jenna nem kívánatos feladatot kap, végül azonban csak ráveszi magát 'Dead Stacy' eljátszására, a nem éppen hagyományos előadás pedig váratlan sikert arat.

Míg a múlt héten a főszállal foglalkoztunk, addig ezúttal egy standalone epizódban lehetett részünk, melyet Steven Moffat állandó munkatársa, a legutób a Sherlock-on dolgozó Mark Gatiss vetett papírra. Nem kellett csalódnunk Gatiss-ban, a kuncogó babákat és hatalmas rózsaszín ollót felvonultató rész az ígéreteknek megfelelően valóban félelmetesre sikerült, főként a George-féle házban játszódó jelenetek sikerültek emlékezetesre. Mindemellett a gyereknevelés nehézségeivel is szembesülhettünk, ez ugyan kissé szentimentálisra sikeredett, de az összképet tekintve nem lehet okunk panaszra.

A héten az írók a karakterizációt helyezték előtérbe, mely egyúttal azt is jelentette, hogy a vállalati ügyek háttérbe voltak szorítva. Mike továbbra is két nő között őrlődik, amit egyelőre jól kezelnek az írók, míg Harvey kapcsán a múlt, konkrétan a korábbi munkahelye és az abból adódó problémák, valamint illegális ügyletek kerültek előtérbe. A rész önmagában is megállta a helyét, de egyúttal felvezetésként is funkcionált a jövő heti évadzáróhoz, amikor is Harvey egy ártatlanul elítélt ember kiszabadításáért küzd, Mike pedig a magánéletét próbálja egyenesbe hozni.

Hol van már a korai Rescue Me évadok minősége, amikor is egymás után kaptuk az erős és nem utolsósorban hiteles drámai szállal rendelkező, illetve azokat a megfelelő időben poénokkal feloldó epizódokat. Ezekkel az összetevőkkel már csak elvétve találkozhatunk, így például az esküvőn volt néhány jól sikerült dialóg, de az unalmas melodráma, lásd Sheila kitörései, felesleges és nem utolsósorban idegesítő volt. Az epizód végi tűzeset, valamint a hatásos cliffhanger azért javított az összképen, kíváncsian várom a jövő hetet, amikor is végleg búcsút intünk Tommy Gavin-nek és kompániájának.

Az I Just Want My Pants Back csak 2012 januárjában kezdődik, az MTV viszont úgy döntött, hogy már most betekintést enged a sorozatba, így a vasárnapi Video Music Awards után levetítette a pilotot. Úgy tűnik bíznak a széria kedvező fogadtatásában és az azt követő jó szájhagyományban. A 20-as éveiben járó srác, illetve az ő baráti társaságának útkeresését bemutató sorozat főként a pörgő, pop-kulturális utalásokkal teli párbeszédekre épít és azt kell mondjam, hogy az esetek többségében célt is érnek vele. A valamivel kevesebb, mint fél év múlva bemutatásra kerülő második epizódnál is ott leszek.

Eddig hatalmas csalódás az Entourage záró évada, feleslegesen, vagy éppen rossz időben behozott történetszálak, karakteridegen jegyek és a megszokott atmoszféra teljes hiánya jellemzik a nyolcadik etapot. Szinte egy történetszál sem tudja lekötni a figyelmemet, legyen szó Ari házassági problémájáról, E és Sloan kapcsolatáról, Drama sztrájkjáról, vagy éppen Turtle üzleti törekvéséről. Ennek pedig az az oka, hogy Vince sztoriját leszámítva erőltetett, izzadságszagú írói húzásoknak érzem őket, amik csak problémák kreálására és a hátralevő idő kitöltésére jók. A végén persze jó eséllyel happy end-et kapunk majd, a kérdés csak az, hogy mindez mennyire lesz életszerű...

Az e heti power rankings harmadik és egyben leggyengébb MTV-s sorozata. A horror komédiában a San Fernando völgyet ellepő zombik, vérfarkasok és vámpírok ellen küzdő rendőrök, valamint az őket követő filmes stáb vannak a középpontban. Az előzetesek alapján könnyed szórakozásnak tűnt a sorozat, de nem váltotta be a hozzá fűzött (nem túlságosan magas) reményeket, a potenciál megvan a sorozatban, de az erőltetett poénok és a gyenge karakterizáció miatt ezt a pilotban nem sikerült kiaknázni.