Egy biztos, a Starz nem vádolható azzal, hogy egysíkú lenne a kínálatuk, korábban nekik köszönhetően volt már részünk egyedi hangvételű dramedy-ben (Party Down), történelmi sorozatokban (Spartacus, The Pillars of the Earth, Camelot), sci-fi-ben (Torchwood: Miracle Day), jövőre érkezni fog egy 1960-as évek világába elkalauzoló széria (Magic City), valamint egy japán anime adaptációja (Noir), míg jelen kritika tárgya egy jelenkorban játszódó politikai dráma.  

Chris Albrecht, a csatorna elnöke tartja magát ahhoz a szokásához, hogy pilot nélkül, egyből sorozatberendelést ad a neki megtetsző projekteknek. Így történt ez a Boss esetében is, sőt a Starz-nál annyira bíznak a Chicago-ban játszódó sorozatban, hogy már a bemutatót megelőzően megadták neki a második évados berendelést. Nagy tehát a bizalom a Boss irányába, a kép alatt pedig kiderül, hogy vajon rászolgált-e erre.

Kelsey Grammer élete első drámai szerepében - legalábbis, ami a televíziózást illeti, Chicago polgármesterét alakítja, akinél egy idővel egyre rosszabbá váló mentális betegséget diagnosztizálnak. Mindez a sorozat egyik átívelő szálát adja, az Apocalypto szkriptjét jegyző Farhad Safinia emellett politikai machinációkat, a hatalomért folytatott harcot és egyéni drámákat mutat be nekünk. Ambíciós sorozatról van szó, melyet jól mutat az, hogy Safinia-t Shakespeare Lear Király című tragédiája inspirálta a forgatókönyv megírásakor. 

Nem húzom az időt, gyorsan megválaszolom a bekezdés során feltett kérdést: igen, a Boss rászolgált a bizalomra, a politikai vonulat miatt ugyan lesz, akit hidegen hagy majd, de az egy pillanatra sem lehet kérdés, hogy minőségi munkáról van szó, mely könnyen kenterbe veri bármelyik őszi országos újoncot. Ebben nagy szerepe volt Gus Van Sant-nek, a kétszeres Oscar-jelölt direktor az év egyik legjobb tévés rendezését tette le az asztalra, a tavalyi (Marc Webb által jegyzett) Lone Star-t juttatta eszembe, mintha csak egy független filmet néztem volna. Van Sant számos alkalommal használt közeli felvételeket, mely ugyan hatásos, az adott szereplő reakcióit tökéletesen leképező megoldás, de egyúttal veszélyes fegyver is, hiszen ezáltal a rendező a szokásosnál is jobban ki van szolgáltatva a színészeinek.

Természetesen ez azzal járt, hogy tökéletesen meg kellett bennük bíznia, és ez szerencsére kifizetődött, a színészgárda nagyszerűen megoldotta a feladatát. Közülük is kiemelkedett Kelsey Grammer, aki a kíméletlen, céljai elérése érdekében szinte bármire hajlandó, de egyúttal magányos polgármester bőrébe bújva lehengerlő alakítással jelentkezett. Már a pilotot megelőzően is optimista voltam Grammer teljesítményét illetően, hiszen korábban több példát is láttunk arra, hogy egykori komikusok a komolyabb, drámai szerepekben is megállják a helyüket, de ilyen karizmatikus, mindent elsöprő játékra nem számítottam, Grammer valóban eggyé vált a karakterrel.

A többiekre sem panaszkodhatunk, a kimért feleség szerepében Connie Nielsen, illetve a kormányzói posztra pályázó, törtető politikust megformáló Jeff Hephner szintén dicséretet érdemel. A politikai csatározások elnyerték a tetszésemet, a forgatókönyv kapcsán pedig a remekül megírt nagymonológokat kell kiemelni. Azért nem minden szép és jó, a polgármester hatalmának éreztetésekor kissé túlzásba estek az írók, valamint első látásra a lányához fűződő kapcsolata is sablonosnak tűnt. Fizetős kábelcsatorna lévén az öncélú szexjelenet sem maradhatott ki (Kathleen Robertson-nal a középpontban), de a felsorolt negatívumok szerencsére nem rondítottak bele jelentősen az összképbe. A Boss ígéretes kezdést produkált, remélhetőleg a nyolc részes első évad során végig sikerül tartani, adott esetben még növelni is a színvonalat.

Értékelés: