Ricky Gervaisnek mostanság nincs könnyű dolga. Na nem mintha a betevő falatért kéne kéregetnie, de a sajtó már messze nem hordozza úgy a vállán, mint régen, és megfáradni látszik a humora, egyre inkább az üres polgárpukkasztásra hagyatkozik. A provokatív komikust többen támadták egy nemrégiben, a twitteren elsütött poén miatt, amiben a „mong” gúnynévvel illette a Down-szindrómásokat, tavalyi sorozatát, a Life’s Too Shortot elég csúnyán lehúzták, legutóbbi Golden Globe-os szereplése erőtlenre sikeredett. Olaj volt a tűzre tehát, amikor vadonatúj pilotjából, a Channel 4-on műsorra kerülő Derekből megjelentek a neten az első előzetesek – melyben Gervais egy értelmi fogyatékost alakít. Nem egy kritikus egyből temetni kezdte Gervais karrierjét, hogy ezzel túllépte a jóízlés határát, anélkül, hogy egy percet is láttak volna az elkészült produktumból.

A Life’s Too Short, mint korábban írtam, azért volt kiábrándító, mert attól az embertől, akinek a The Office-t és az Extrast köszönhetjük, valami váratlant, formabontót, merészet vártam, ehelyett lapos önismétlést és önsztárolást kaptam. A Derekhez jóval alacsonyabb elvárásokkal – és némiképp félve – ültem le, és bár a pilot rengeteg sebből vérzik, egyértelműen jobban sikerült a Warwick Davises sorozatnál. Érezni ugyanis, hogy Gervais újat akar mondani, mást, mint amit tőle megszoktunk, és hogy a téma személyes szívügye – kicsit mintha bizonyítani akarná, hogy még nem vesztette el Midász király érintését.

Minden régi beidegződést, teszem hozzá gyorsan, azért nem tudott levetkezni. Az áldokumentumfilmes szerkezet például megmaradt, ami nem biztos, hogy jó döntés volt, bár kétségtelenül egyszerűbb így, egyenesen a kamerába mondani az üzenetet (a kamerába beszélést itt nem ironikusan alkalmazzák, mint az Office-ban vagy a Modern Familyben). De essen néhány szó a Derek tartalmáról is. A címszereplő, a learning disabled Derek Noakes, akit Ricky Gervais alakít, egy nyugdíjas szeretetotthonban dolgozik, amolyan önkéntes szociális munkásként – lényegében az otthonban él, és társaságot nyújt az időseknek. Legjobb barátja Dougie, a helyi gondnok (Karl Pilkington), valamint Hannah, a gondozónő (Kerry Godliman). A pilotban nagyjából annyi történik, hogy Dereket követve megismerjük környezetét, mindennapjait.

Szeretném előrebocsátani, hogy az a két kifogás, amit a kritikusok Gervais fejére olvasnak, nevezetesen, hogy gúnyt űz a fogyatékkal élőkből, és hogy a sorozat nem vicces, nem állja meg a helyét. Vagyis, az igaz, hogy a Dereken nem lehet nagyokat röhögni, de nem is ez a célja, a sorozat inkább dramedy, azon belül is dráma, mintsem hagyományos, vagy akár az angoloktól megszokott kínos szitkom.

Témaválasztása olyasmi, amit ritkán látni a tévében, pedig fontos volna, hogy lássunk: a társadalom szélére szorult, elhanyagolt, kiszolgáltatott, feleslegesnek ítélt emberekről szól. A modern nyugati civilizáció az ereje teljében lévő fiatalság imádatára épül, nem tud, nem tudunk mit kezdeni az idősekkel, betegekkel, mondván, nem hasznosak a társadalom számára, érték helyett problémaként fogjuk fel őket, akiket jobb a gondolataink peremére száműzni. A fiatalokat megcélzó popkultúrában végképp hiánycikk az öregkorral komolyan foglalkozó alkotás, a fogyaték pedig sokszor csak felszínes Oscar- vagy Emmy-bait. Ezért olyan megbecsülendő, amikor nagy ritkán feltűnik a színen egy "Consider Helen" epizód, és ezért lehetne igazi gyöngyszem egy Derekhez hasonló alkotás. Derek és Hannah, és valamilyen szinten még Dougie is, magányos emberek, ám azáltal, hogy odafordulnak embertársaik felé, képesek valódi kapcsolatokat teremteni. (Ég és föld a kettő, de kicsit mint David Milch karakterei.)

Maga Derek pedig nem a sorozat céltáblája, nem rajta csattan az ostor, nem csinálnak belőle bohócot. Gervais nem akarja kifigurázni, sőt, mindent megtesz, hogy szimpátiát keltsen iránta, empatikusan ábrázolja: ha magunktól nem vennénk észre, még saját karakterével is kimondatja, mennyire kedves. Szeretetreméltó figura, akit a környezetében élők is a szívükbe zárnak. Az olcsó nevettetésért persze néha bohózatszerű szituációkba kerül, beleül a krumplipürébe, beleesik a szökőkútba, de igazán még itt sem nevetjük ki. És amit nagyon hiányoltam a Life’s Too Shortban, a főhős „Gervais-karakter” mellé mindig kell egy árnyalt, érdekes átlagember (Tim és Dawn az Office-ban, Maggie az Extrasban), és ezt a szerepet nagyszerűen tölti be Hannah. Godliman egy epizód után megvett magának, neki köszönhető a pilot egyik legmeglepőbb jelenete, ami igazi character defining  pillanat. Karl Pilkington szerepeltetése már kevésbé szerencsés választás, ugyanazt a karaktert hozza, mint a Ricky Gervais Showban vagy az An Idiot Abroadban, ami eléggé kizökkentő.

A gondok Ricky alakításánál kezdődnek. Dereknél egyelőre nehéz eldönteni, mennyire van jól megírva, de az biztos, hogy az eljátszásában messze eltúlzott. "You never go full retard", tanultuk meg a bölcs Kirk Lazarustól, Gervais pedig mindent bevet, ami a "Tippek fogyatékost játszó kezdő színészeknek" kézikönyvben szerepel. Görnyedt tartása, idétlen grimasza, motyogása-totyogása jó esetben ripacs, rossz esetben ízléstelen, az meg külön sajnálatos, hogy miután az Extras szitkom-a-szitkombanjával görbe tükröt mutatott a hülye parókákkal, bumfurdi szemüvegekkel és béna catchphrase-ekkel operáló blőd vígjátékok elé, most maga is ezekhez az eszközökhöz folyamodik. Derek a karikatúra határán táncol, bár talán még éppen nem billent át.

De még ez is beleférne, ha nem lenne olyan rémesen hatásvadász és manipulatív. Az Office azért zseniális, mert tökéletes arányban keveri a pátoszt a megaláztatással, a drámát a humorral; mostani két sorozatában Gervais mintha ezt az elegyet szétbontotta volna alkotóelemeire, és egyik végletből a másikba esik. Míg Warwick figurája a Life’s Too Shortban indokolatlanul érzéketlen, taplóságát nem ellensúlyozzák pozitív jellemvonások, David Brentnek csak a beképzelt oldalát örökölte, addig Derek maga a megtestesült jóság, kicsit olyan, mint a romantikus vadember-kép, romlatlan, nemes és ártatlan a maga „civilizálatlanságában”, és ettől elveszti hitelességét. Míg előbbi sorozat kínos volt szív nélkül, addig ebben túlcsordul a giccs, gyermeteg, naiv hatást kelt.

Gervaist jó szándék vezérli, de nagy igyekezetében átesik a ló túloldalára. Nem ismer mértéket, nélkülöz minden visszafogottságot, ahelyett, hogy finoman hatna a nézők érzelmeire, teli torokból ordítja, hogy „SZOMORÚ JELENET! MOST KELL SÍRNI!”. (Különösen idegesítő a zenei aláfestés, a létező legnegédesebb zongoradarabokkal, amit egy hasonlóan erőltetett és in your face Eminem-dalbetét szakít csak meg.) A pilot második felében az egyik idős hölgy, Joan halála valódi, megható pillanatokat ígér, Gervais bizonyítja, hogy annak idején íróként és színészként is értett a drámához, mégis sikerül agyoncsapnia a megvalósítással: amikor Derek arról mesél, hogy ha ügyetlen volt, vagy összetört valamit, Joan megsimogatta a fejét, egy pillanatra eszembe jutott Craig Ferguson megrendítő és szép megemlékezése elhunyt édesapjától, de Gervais nem tudja megállni, hogy Joan szobájában (szemérmesen kitakarva az ágyon fekvő testet) Derek ne tegye a halott kezét a fejére, és olyan mondatokat adjon a szájába, mint „a kedvesség varázslat”, mesterkélt Hallmark-momentummá silányítva a drámát.

A Life’s Too Short a csalódást keltő pilot után a borzalmas második résszel megkapta nálam a kaszát, a Derekkel kapcsolatban valamivel bizakodóbb vagyok. Talán mert Gervais ezúttal nem elégszik meg régi sikereinek felmelegítésével, többet akar markolni, és még ha nem is sikerül, még ha nincs is elég tehetsége, hogy kellő kifinomultsággal és érzékenységgel dolgozza fel a témát, az ambíciózus kudarc mindig érdekesebb a középszernél. A Channel 4 egyelőre még nem rendelte be sorozatnak, de ha Gervais esélyt kap a folytatásra, azért remélem, kalibrál majd a hangnemen. Ha már a paróka és a grimasz megmarad.

Értékelés: