Közel fél éves szünetet követően új poszttal jelentkezem... bizony hosszú volt a kihagyás, mely főként időhiányra volt visszavezethető. Ne bolygassuk azonban a múltat, nézzük inkább azt, hogy miről is lesz szó a visszatérés utáni első bejegyzésben. A nagy hiátus okán egy összefoglaló poszttal jelentkezem, melyben az idei sorozatokat veszem górcső alá. Ezúttal csak azon alkotások kerültek be az összeállításba, melyeknek a teljes évadját tudom értékelni, vagyis idén már évadzáró részt produkáltak, a pilot, vagy szezon közben elkaszáltakra nem térek ki.

Csalódások:

Kezdjük a Breaking Bad-del, mely ugyan továbbra is ott van napjaink top sorozatai között, de Vince Gilligan és csapata idén nem tudott megfelelni a rendkívül magasra rakott elvárásoknak. Fontos hozzátenni, hogy mindez egy, és ez egyáltalán nem túlzó jelző, zseniális negyedik évadot követően történt, tehát volt honnan visszaesnie az amerikai kritikusok nagy kedvencének. A legfőbb probléma a túl gyors tempó volt (ezúton is köszönjük a gyártó Sony TV-nek a 2x8 részre bontott záró évadot...) és ebből következően a karakterekben gyorsan és megalapozatlanul végbemenő változások, külön kiemelve ebből a szempontból Walt-ot. Egy-két esetet leszámítva (pl.: 5x05, vagyis a vonatrablás vége) idén nem tudtak különösebben meglepni az írók, az évzáró cliffhanger pedig részemről erősen no comment kategória. Reméljük a jövő nyáron esedékes utolsó nyolc rész helyreállítja a sorozat kissé megtépázott renoméját.

Következzen az HBO nagyágyúja, a Game of Thrones, melynek első évadja után csak úgy szórtam a dicsérő jelzőket, ez azonban sajnos idén elmaradt. A Benioff-Weiss kettős nem tudott megbírkózni a tavalyinál is nagyobb létszámú szereplőgárdával, széttagoltság jellemezte az évadot, a készítőknek nyári házi feladatként a kevesebb, néha több elv elsajátítását ajánlom.Természetesen voltak ezúttal is kiemelkedő jelenetek - elsősorban a Tyrion, Arya kettősnek köszönhetően, de a rengeteg történetszál nem alkotott egészet és kissé mesterkélt érzést hagyott hátra a második szezon. Ahogy a Breaking Bad kapcsán, úgy a Game of Thrones esetében is el lehet mondani, hogy több van a sorozatban.

A szintén az HBO-tól érkező Veep kiválóan indult, az első két-három epizód után egy sokszínű karakterekkel teletűzdelt, előre ki nem számítható, változatos poénokkal felvértezett politikai szatírát kaptunk. Aztán egyszer csak elfogyott a szufla és a sorozat önismétlésbe kezdett, mintha csak egy negyedik-ötödik szezonjában járó dramedyt láttunk volna, ahol az írók már korábban felhasznált poénokhoz és unalomig ismert karakterjegyekhez nyúlnak. Mindennek talán az az oka, hogy a készítő Armando Iannucci az Angliában végzett munkássága miatt rövidebb évadokhoz volt szokva....Maradok a sorozattal, de ha jövőre az első évad második felében tapasztalt színvonal köszön vissza, akkor gyors kasza lesz belőle.

A csalódások közé kell sorolnom a Spartacus (Vengeance alcímre hallgató) második évadját is, melynek két fő oka van: az első néhány epizód során Liam McIntyre rendkívül gyenge produktummal állt elő, és csak az évad második felében mondhattuk azt, hogy hiteles Spartacus szerepében. Ennél is nagyobb probléma volt, hogy nem, vagy legalábbis csak erőltetett módon tudták kellően összekötni a két nagy történetszálat, a rabszolgafelkelés és a Capua-ban lévő hatalmi játszma résztvevőit. Érdekes, hogy ezt az álláspontot képviseli Chris Albrecht, a Starz elnöke is, aki erre hivatkozva úgy döntött, hogy a januárban bemutatandó War of the Damned lesz a sorozat záró etapja.

A Southland kapcsán nem igazán tudok beszámolni negatívumokról, továbbra is egy realista megközelítésű, egyedi látványvilággal megáldott, minőségi rendőrdráma, melyben a heti ügyek és az átívelő szál mellett a karakterizációra nagy hangsúlyt fektetnek. Ennek ellenére a negyedik évad végén elbúcsúztam John Wells alkotásától, azon egyszerű oknál fogva, hogy számomra egyszerűen 'elfogytak' a karakterek, ennélfogva nem érdekel a további sorsuk.

Hozták a kötelezőt:

Kezdésnek jöjjön a Cinemax első saját gyártású (teljes igazság kedvéért: félig importált) sorozata, a Strike Back. Félreértés ne essék, a a csalódások között szereplő Breaking Bad, Game of Thrones kettős bőven előrébb jár a most tárgyalandó sorozatnál, viszont míg utóbbi kettő önmagához képest gyengébben teljesített, addig a Strike Back hozta azt, amit várunk tőle: egy igazi adrenalin bomba, az esetek többségében jól levezényelt akciókkal és a két főszereplő közötti remek chemistry-vel. 

Hullámzó teljesítménnyel rukkolt elő második évadja során a The Walking Dead, de a Frank Darabont kirúgását követő időszakba mutatott teljesítménye alapján megérdemli, hogy ezen a listán kapjon helyet. Glen Mazzara irányításával kevésbé volt tetten érhető a korábban jellemző sablonos történetvezetés és egy nagyobb fordulatszámon pörgő, élvezetes sorozatot kaptunk, mely végre kezdte beváltani a hozzá fűzött reményeket. Bőven van még hova fejlődni, de már azt is komoly eredménynek könyvelhetjük el, hogy jó úton halad a sorozat.

Az általam nézett NBC-s sitcomok, a Community és a Parks and Recreation közül előbbinek volt bizonytalan a helye, nem sok kellett volna ugyanis, hogy a csalódások között kössön ki. Hullámzó volt az évad, a megszokottnál több közepes/korrekt részt kaptunk, viszont a többi epizód - kiemelve közülük is a Remedial Chaos Theory-t, Documentary Filmmaking: Redux-ot, vagy éppen Pillows and Blankets-et, olyan minőséget és a sorozattól megszokott, jó értelemben vett abszurdságot és sitcomtól szokatlan mélységet tett le az asztalra, hogy végül ide került. Térjünk rá Pawnee gyakran közröhej tárgyává váló köztisztviselőire, akik hozták a tőlük megszokott magas színvonalat, még az általam évad közben kritizált politikai vonalat is szépen végigvitték. Michael Schur sorozatának tán legnagyobb erőssége, hogy Ann kivételével az összes karakter kimeríthetetlen poénok forrása, nem túlzás azt állítani, hogy bármelyikükkel megnéznék egy spinoffot.

Következő páciensünk Graham Yost modern korba ültetett westernje, a Justified, melynek ugyan nem sikerült túlszárnyalnia a második etapot, de ezzel együtt is újabb kiváló évadon van túl. Kiváló karakterrajz, a jelenlegi mezőny (Archer mellett) legjobban idézhető párbeszédei, valamint elsőrangú alakítások jellemezték a harmadik felvonást, Olyphant és Goggins  mellett az idei rosszfiúkat megformáló Neal McDonough, Mykelti Williamson kettős is igencsak kitett magáért. A hogyan tehetjük még jobbá a sorozatunkat kérdésre pedig a következő, mindössze egy nevet tartalmazó választ adhatjuk: Ian McShane.

Egy pillanatig sem kérdéses, hogy jelenleg a The Good Wife a legjobb országos dráma és ezt a pozícióját már három éve stabilan őrzi. Az utóbbi fél évtizedben gyakran szóba került az országos drámák minőségének erőteljes visszaesése, sajnos teljes joggal... viszont itt a példa, hogy még mindig lehet országoson is kiemelkedőt alkotni, ha a tehetség, kitartás és kreatív szabadság hármas érvényesül. Halkan hozzáteszem, amennyiben a díjkiosztókon nem szerepelne ily jól a jogi dráma, a CBS már réges-rég beleszólt volna a készítők munkájába és unalmas procedural vált volna a sorozatból. Szerencsére azonban a ha-val kezdődő mondatoknak nincs létjogosultsága.

Kellemes meglepetés:

Ha valaki nekem tavaly azt mondja, hogy egy év múlva az egy kaptafára készülő sorozatokkal operáló USA Network jogi sorozatát fogom az év legkellemesebb meglepetéseként említeni, akkor kinevetem az illetőt. Már pedig most ez történt, a Suits egy korrektül sikerült első évadot követően szintet lépett, kiválóan kezdett a második felvonás, a lendület pedig a félévad befejezéséig kitartott. Nagyobb tétek, végig feszültséggel megtöltött átívelő szál, ügyesen végigvitt karakterizáció, remek beszólások - pop-kulturális utalások tömkelegével, nem csoda, hogy alig várom már a januárban esedékes folytatást.

Kiemelkedően teljesítettek:

Sajnos a címmel - Luck, ellentétben közel sem volt szerencsés David Milch lóversenysportot körüljáró, fantasztikus szereplőgárdát felvonultató drámája, a forgatáson elpusztult lovak miatt az HBO a második évad forgatása közben kénytelen volt elkaszálni a sorozatot. Azt az alkotást, mely egyértelműen ott van az év legjobbjai között, többek között lehengerlő alakítások sora, külön kiemelve a Dustin Hoffman-Nick Nolte kettőst, utánozhatatlan nyelvezet és egyedülálló atmoszféra jellemezték. Hiányozni fog.

Van egy szint, amit már szinte lehetetlen felülmúlni, írtam az AMC két zászlóshajója, a Breaking Bad és a Mad Men negyedik évadja után. Előbbinek, mint arról korábban már volt szó, nem is sikerült, az 1960-as évek reklámszakembereinek életbe bepillantást engedő korábbi Emmy-kedvenc viszont, ha túl nem is szárnyalta, de képes volt megismételni az előző évad minőségét. Matthew Weiner mintha csak kísérletezett volna, meglepő húzások sorát produkálta, amelyek szinte kivétel nélkül bejöttek, abszurd, vicces, megható és katartikus - az érzelmi skála szinte minden pontját bejártuk a segítségével, a végeredményt tekintve pedig egy újabb fantasztikus évadot kaptunk.

A végére hagytam az önimádó, arrogáns, de egyúttal rendkívül vicces Sterling Archer-t, aki évről-évre egyre feljebb rakja azt a bizonyos képzeletbeli lécet. Azt hiszem mindent elmond az animációs sorozat minőségéről, hogy a harmadik évad epizódjait kivétel nélkül egyből újraindítottam, amint befejeződtek, a rekeszizmok megdolgozására jelenleg nincs jobb módszer.