Tavaly, még valamikor év közben bukkantam rá egy rovatra, melyben a HitFix kritikusa, Kristopher Tapley minden évben kiválasztja az éves filmtermés tíz legjobb snittjét. Mivel az év végén elburjánzó, még a magamfajta listabuzik számára is csömört okozó filmes toplisták között ez üdítően frissítőleg hatott, eszembe jutott, nem lenne-e érdemes átültetni a sorozatok világára, azaz elindítani egy "az év tíz legjobb sorozatos snittje" feature-t. Lopni csak a legjobbaktól, ugye.

Ezen fellelkesülve rögtön szembesültem is egy dilemmával. Míg ugyanis a filmeknél a leginkább rendező, valamint az operatőr felelősek a végleges produktumért, és amit a filmvásznon látunk, az az ő víziójukat tükrözi, addig a sorozatok világában az író a mindenható, a rendezők és az operatőr(ök) szolgai módon alárendelik magukat a forgatókönyveknek, az a dolguk, hogy ne hívják fel magukra a figyelmet, és megtartsák a sorozat egységes arculatát. Míg az auteur kifejezést a mozifilmeknél szinte kizárólag nagyformátumú rendezőzsenikre alkalmazzuk, az ő nevükre megyünk be a moziba - vagy maradunk távol -, és még az operatőrök nevét is előbb jegyezzük meg, mint a forgatókönyvírókét, addig a sorozatoknál az elnevezés azokat a showrunnereket illeti meg, akik kvázi egy személyben döntenek minden, a történetet illető kreatív, és a gyártási folyamattal kapcsolatos technikai kérdésben.

Mennyire indokolható hát egy hasonló, az operatőri munkát kiemelő lista a sorozatoknál? Fontolóra vettem, hogy az írói dominanciát figyelembe véve, mondjuk, tíz legjobb dialógust válogatok, vagy megelégszem a hagyományos "legjobb jelenetek" kategóriánál, de végül maradtam az eredeti ötletemnél.

Egyrészt, akárhogy nézzük, a sorozat is vizuális médium, és még ha a képi világ szerepe általában másodlagos is, azért érvényesülnie kell bennük a "képekben elbeszélés", a "mutasd, ne mondd" alapelvének. Másrészt, az elmúlt években (különösen a kábeles drámák felívelése óta) a sorozatok készítői egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek az egyedi, összetéveszthetetlen látványvilág kialakítására, egyre ambíciózusabbak a fényképezés terén.

Harmadrészt, mivel a showrunner kiterjedt feladatköre miatt nem mindig tud folyamatosan jelen lenni a forgatáson - gyakran más városban, sőt, más országban tartózkodik -, a rendezők pedig a főrendezőt és néhány törzsvendéget leszámítva alkalmi közreműködőkként adják egymásnak a kilincset, éppen az operatőr az, aki személyével biztosítja a folytonosságot, aki a legtöbbet tudja a sorozatról, aki eligazítja, segíti vagy terelgeti az újonnan érkezett rendezőket, aki az írókat képviseli a helyszínen - egyszóval kiemelt szerepet tölt be.

Végül a válogatás szempontjairól pár szót. Igyekeztem olyan képeket keresni, amelyek nem csak esztétikai élményt nyújtanak (bár nyilván az sem utolsó szempont), hanem jelentenek is valamit, túlmutatnak önmagukon. Van, hogy a legegyszerűbb beállítás többet mond ezer szónál is; egy-egy jól sikerült, komplex, kreatív snitt magába sűrítheti a sorozat esszenciáját, tematikus vagy narratív konnotációkat hordozhat, bepillantást nyújthat valamely karakter belső életébe, kikacsinthat a nézőkre.

A listán lesz olyan snitt, amelyik elsőre beleégett az agyamba, de olyan is, amely utólag kapaszkodott fel valahonnan a tudatalattimból. És mondanom sem kell, az alábbi tíz helyezett (illetve a poszt második részében felsorolandó, a legjobb tízről éppen csak lecsúszott jelöltek sora) teljesen szubjektív, azok a snittek szerepelnek köztük, amelyek a legnagyobb hatást gyakorolták rám.

FIGYELMEZTETÉS: a képek, de főleg a kísérőszövegeik értelemszerűen spoileresek lehetnek, szóval csak óvatosan.

A kommentekben pedig jöhetnek a ti kedvenceitek.

10.

Sherlock 2x01 - A Scandal in Belgravia
Fényképezte: Fabian Wagner

A Sherlock egyszerre követi hűen Conan Doyle klasszikus történeteit, és forgatja ki azok leghíresebb elemeit szemtelen pimaszsággal, és az benne az igazán szórakoztató, ahogyan az írók szembemennek a nézői elvárásokkal, és ironikusan átértelmezik, modernizálják azokat a tipikus sherlocki kellékeket, amelyeket még azok a nézők is felszedegettek a popkultúrából, akik életükben nem olvastak Holmes-novellát.

Talán mind közül a legnevezetesebb a híres szarvasölő sapka, melynek - szó szerinti - reflektorfénybe kerülésére a második évad premierjéig kellett várni, hogy aztán az ikonikus kép egy új eredettörténettel önironikus geggé avanzsáljon: Sherlock (Benedict Cumberbatch) a házból kifelé menet a paparazzik elleni védekezésül kapja fel a sapkát, és utóbb ki nem állhatja, hogy az emberek szemében összenőtt vele.

A vakufényben elkapott, kontextusból kiragadva heroikusnak is vehető beállítás azért különösen zseniális, mert egyszerre képes megidézni a nyomozó mitikussá nőtt, viktoriánus alakját, és a helyzetkomikumnak köszönhetően demisztifikálni azt, egyetlen snittben megragadni, miért is lett annyira népszerű és szórakoztató a sokadszorra lehúzott Sherlock-bőr.

9.

American Horror Story: Asylum 2x05 - I Am Anne Frank (Part 2)
Fényképezte: Michael Goi

Ryan Murphy és tettestársai vállaltan over-the-top ponyvájának második, Briarcliff elmegyógyintézetében játszódó évadja hihetetlenül élvezetes a maga kaotikus történetvezetésével, horrortoposzokban tobzódásával és hagymázas atmoszférájával, márpedig a hatvanas évek elfojtott félelmeit, paranoiáját tematizáló sorozat feleennyire sem lenne sikeres az impozáns díszlet, valamint annak retróhatású, fakó fényképezése nélkül.

Goi maximálisan kihasználja a gótikus környezet adta lehetőségeket, lubickol a nyirkos zárkák, a végtelenbe kanyargó csigalépcsők és sötét folyosók barokk tereiben, a kamera imbolygó mozgással, döntött perspektívával, fény-árnyék játékokkal, szokatlan látószögekkel vagy objektívekkel egy percre sem hagyja nyugodni a nézőt.

Az ötödik részből, az évad vizuális csúcspontjából jó néhány snitt között vacilláltam, de végül mindig visszatértem ahhoz a beállításhoz, ahol Briarcliff őrült tudósa, dr. Arden (James Cromwell) benyit a lobotómiára kiírt pácienshez, aki Anna Franknak vallja magát, és háborús bűnökkel vádolja a doktort. Egyszerűen imádom a doktor némafilmes Nosferatut idéző sziluettjét, és a beeső fény által szituált alakok, az áldozat és a rém tökéletesen illusztrálják a hatalom és kiszolgáltatottság dinamikájának egész évadon végighúzódó motívumát.

8.

Breaking Bad 5x07 - Say My Name
Fényképezte: Michael Slovis

Nem újdonság, hogy a Breaking Bad a jelenlegi sorozatos mezőny legszebben fényképezett darabja, Michael Slovis operatőri munkájáról itt, a blogon nem egyszer lelkendeztünk felváltva Donnie-val. Ha tavaly is csináltam volna ilyen toplistát, a "Crawl Space" zárójelenete elvitte volna a pálmát, idén pedig ez az egyetlen sorozat, amelyik kétszer is szerepel a listán.

Az évad utolsóelőtti része egy kedvenc, kulcsfontosságú karakter búcsújával zárul. Mike (Jonathan Banks), a sztoikus gyilkos archetípusa a tőle megszokott rezignáltsággal veszi tudomásul a véget: miközben a bűnözőcézárrá emelkedett Walter White (Bryan Cranston) hebegve-habogva esedezik bocsánatért önfejű és felesleges tettéért, Mike nyersen beléfojtja a szót, hogy az elé táruló gyönyörű látványba belefeledkezve lehelhesse ki a lelkét.

Az utolsó snitten vele együtt látjuk az idilli tájat, és elsőre úgy tűnik, semmi mást, Slovis azonban úgy játszik velünk, ahogy Brueghel teszi az Ikarosz bukása című képén: elrejti a két alakot a képkivágás alsó sarkában, és csak akkor hívja fel rájuk a figyelmünket, amikor a holtan eldőlő Mike megbontja a természet harmóniáját. Méltó, elégikus epilógus, egy erőszakos halál békés, ám könyörtelen végérvényességével.

7.

The Walking Dead 2x10 - 18 Miles Out
Fényképezte: Rohn Schmidt

Hosszú időbe telt, mire az AMC zombiapokalipszisa levetkőzte gyermekbetegségeit, de valahol a második évad felétől kezdve, Darabont távozása után a készítők felismerték, hogy a kevesebb több, hogy a lepusztult világhoz a párbeszédek helyett jobban illik a westernek szikár, szófukar hangvétele.

Ebből következően előtérbe került a tematikus jegyek képi megjelenítése, a feszültségkeltő kézikamerázáson és a georgiai táj napszítta ábrázolásán túl egyre markánsabbá váltak a zsánerre jellemző stilizált beállítások. A 2012-ben látott epizódokból több snittnek is helyet tudnék szorítani, de volt egy, amelyik egészen szíven ütött, és mindennél jobban érzékeltette a posztapokaliptikus világ és a szereplők küzdelmének kilátástalanságát.

Miután kis híján végeztek egymással legjobb barátjával, a seriff Rickkel, a hazafelé tartó Shane a kocsi ablakából megpillant egy magányos, öltönyös zombit a mező közepén... ugyanazt, akit odafelé, órákkal korábban is látott. A kamera a kocsiban marad, és a távoli, elsuhanó alak, a civilizációnak ez a rothadó, lélektelen, céltalan megcsúfolása ijesztőbb, mint a közelről képünkbe tolt belek és tetemek, hiszen a maga hétköznapi, szenvtelen módján leszögezi: akármennyi zombival végezzenek hőseink, ez a világ már az élőhalottaké.

6.

Mad Men 5x08 - Lady Lazarus
Fényképezte: Christopher Manley

Ha azt mondtam, a Breaking Bad fényképezése a legszebb, akkor a Mad Men büszkélkedhet a legjobb kompozíciókkal. Manley beállításai aprólékosan átgondoltak, és olyan többletjelentéssel bírnak, amelyekről bekezdéseket lehetne írni. Az ötödik évadban ez különösen szembeszökő, a burkolt utalásokat sutba dobva nyilvánvaló szimbólumokkal érzékeltetvén a hetvenes évek változó szeleit, a régi világ hanyatlását és a szereplők talajvesztését.

Gondolkoztam, hogy csak azért is egy kevésbé evidens képet választok, de nem tudtam elmenni a mellett a pillanat mellett, amikor a Tökéletes Amerikai Férfi identitását páncélként viselő Don Draper (Jon Hamm) letekint a feneketlen mélységbe. Don eddig a pontig meglepően kiegyensúlyozottnak tűnik, főleg az előző évad súlyos szétcsúszását követően, ám új felesége, Megan köré épített légvárán egyre több repedés fut végig, a legnagyobb akkor, amikor a nő felmond Drapernél, hogy színésznőként próbáljon szerencsét.

Amikor Don utoljára kikíséri Megant, és bezáródnak a liftajtók, valami végérvényesen elveszik. Don utánakapna, de már csak egy liftakna kongó, szédítő üressége fogadja, megnevezhetetlen pokoljárások nyomasztó előjele. Az egész évadon végighúzódó egzisztenciális pánik, apokaliptikus hangvétel ebben az egy beállításban tetőzött, és legalább annyira görcsbe rándította a gyomrom, mint a riadtan hátralépő Don Draperét.

(Folyt. köv.)