Következzék tehát az első – és remélhetőleg nem utolsó – snittes toplista (snittlista? eh, inkább hagyjuk) első öt helyezettje, a poszt előző része a 6-10. helyezettjével itt olvasható.

Érdekes módon, miután leszűkítettem a jelöltek számát tízre, a sorrendet viszonylag könnyen fel tudtam állítani, pedig általában rengeteget el tudok szöszölni a listaállításkor, folyton megkérdőjelezve, hogy akkor most a második helyezettnek valóban ott-e a helye, vagy inkább legyen a tizedik.

Sokkal macerásabb volt viszont kiválasztani a legjobb tízet, csomó jelölt maradt le éppenhogy a toplistáról, arról nem beszélve, hogy némelyik sorozat felháborítóan nagy választékkal nehezítette meg a helyzetemet (a Mad Mennek konkrétan ablaküveg fétise van, sportot űz abból, hogy a szereplők bezártságát hatásosabbnál hatásosabb sziluettekkel fejezze ki). A most következő honorable mentionöknél direkt azokra a sorozatokra szorítkozok, amelyek nem szerepelnek a legjobb tízben (azért így is csaltam, és besuvasztottam néhány duplázást, lásd pl. az előző zárójelet).

A Homeland második évadja sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de az első felében szép számmal akadtak emlékezetesen koreografált jelenetek; mindenképp meg kell emlékeznem Dana és az alelnök fiának Washington Monumentbeli kirándulásáról, az ablakban tükröződő testetlen arcok és a város fényei klausztrofób kontrasztot alkottak. Valahol jellemző, hogy országos sorozat nem került a listára, a legközelebb az Awake jutott, a sorozatfinálé utolsó snittje egy egyszerű kompozícióval egyszerre hoz áttörést és betonozza be Michael Britten nyomozó meghasonlott életeit.

A toplista talán érdemtelenül hanyagolja a szitkomokat (vagy nevezzük őket félórás sorozatoknak). Tudnék például érvelni a Girls pilotjának szögmérővel belőtt, fotószerű, kitartott totálja mellett, ahol Hannah ügyetlen, kínos vetkőzésének egy szobába zárt nagyvárosi dzsumbuj ad hátteret, míg a Parks and Recreation szenzációs jéghokipályás börleszkjelenetének egyik villanásnyi snittje a pawnee-i brancs összefogását és örök optimizmusát a híres Iwo Jima-i fényképpel állítja párhuzamba (kíváncsi lennék, a mikrofon és a zászló egy vonalba állítása szándékos volt-e, de igazából teljesen mindegy).

És még sorolhatnám.

5.

Treme 3x10 - Tipitina
Fényképezte: Ivan Strasburg

Ivan Strasburg és David Simon közös produkcióiban nem lehet csalódni, a veterán tévés operatőr elegáns, cseppet sem tolakodó, de evokatív képsorokkal eleveníti meg Simon hiperrealista történeteit. A The Corner és a Generation Kill után most a Tremében különösen nagy szerep hárul rá a hely szellemének, New Orleans hamisítatlan hangulatának megteremtésében és a kaleidoszkópszerű, érdemi cselekmény nélküli életképek összefűzésében.

A Treme mindegyik évadjában akadnak emlékezetes felvételek, varázslatos, vagy éppen a hétköznapokból ellesett pillanatok, de a fényképezés inkább egészében véve erős, mintsem részleteiben kiemelkedő. Olyannyira, hogy a harmadik évad egyik legbonyolultabb, filmszerű operatőri megoldása elsőre fel sem tűnt, holott Strasburg oly hatásosan fűzi össze általa a szálakat, mint Lambreaux törzsfőnök a legcsinosabb jelmezt a városban.

A LaDonna megsegítésére szervezett rendezvényen a sorozat történetében először kerül egy légtérbe a népes szereplőgárda apraja-nagyja, és amikor a kamera a tömegben utat törve végigfártol az ismerős fő- és mellékszereplőkön, az három évad gondos építkezésének felemelő, katartikus betetőzése, egy élő, lélegző közösség egyetlen, majdnem két perces, vágás nélküli snittben történő, ünnepi felölelése.

4.

Breaking Bad 5x05 - Fifty-One
Fényképezte: Michael Slovis

És íme, itt a Breaking Bad második beállítása a listán, méghozzá az évad legjobb epizódjából, a Rian Johnson rendezte „Fifty-One”-ból. Johnson és Slovis kollaborációja már a harmadik évadban is vizuálisan merész epizódot hozott, egy léggyel a középpontban, és ezúttal is a sorozat egyik főbb visszatérő helyszínét tették meg narratív fókuszpontnak, jelen esetben egy házastársi pszichodráma színpadának.

Walter White a vágyott teljhatalom kapujában, a születésnapján visszaemlékezve büszkén henceg el diadalaival a családja előtt, álságosan, képmutatón számot vetve életével, miközben felesége, Skyler (Anna Gunn) egy szörnyeteg mellett csapdába esve némán, megroppanva keresi a kiutat, s végül alámerül a feledést kínáló medencében.

A legtöbb kritikában a jelenet utolsó, vízben lebegő snittjét emelik ki – jogosan –, ám engem mégis egy korábbi ragadott torkon: az elviselhetetlenül feszült kompozíció a kép előterében beszélő, önámító Waltra fókuszál, míg a háttérben Skyler a medencénél áll – megannyi szörnyűséges esemény helyszínénél, életük vészjóslóan foszforeszkáló, horrorisztikus szimbólumánál –, és háttal neki a vízbe mártogatja a lábát. A fókusz továbbra is Walton marad, ahogy a kamera rájuk közelít, pedig a háttérben lévő, elmosódott alakra kéne koncentrálnia, akit még a ruhája színei is lehúznak a vízbe: Heisenberg számára csak saját maga fontos; mindenki más eldobható kellék csupán a hőstörténetében.

3.

Luck 1x04 - Episode Four
Fényképezte: Lukas Strebel

A sajnálatosan rövid életű lóversenyes sorozatnál nem tudom eldönteni, hogy a döbbenetesen szép, még az HBO-tól is szokatlanul mozifilmes képi világ és fényképezés mennyire az operatőrök érdeme, és mennyiben tudható be Michael Mann rendezői és produceri részvételének (gyanítom, nagy mértékben). Az viszont biztos, hogy a bőség zavarával küszködöm, ami a nagyszerű, tematikailag rezonáns beállításokat illeti.

Jobban belegondolva persze nem olyan nehéz leszűkíteni a kört: egyszerűen muszáj a lóversenyek közül választani. Lélegzetelállító technikai bravúr szinte minden egyes lóversenyjelenet, pedig epizódonként néha több is van belőlük – a kamera közvetlenül a lovak közé, a sűrűjébe visz bennünket, együtt vágtázunk a zsokékkal, az arcunkba fröcsköl a sár, a fülünkben dobog a vér.

Olyan érzelmi hatást viszont egyik sem gyakorolt rám, mint Gettin' Up Morning első futama. Kevés ehhez fogható jelenetsort láttam sorozatban: ezen belül is a célegyenes felé vágtázó, brutális izomtömegét megfeszítő, szinte természetfelettivé átlényegülő mén lassított felvétele transzcendens élmény, láttatja azt, amiért oly sok ember jár ki nap mint nap a versenypályára, összeköti, egyesíti az elszigetelt sorsokat, és lehetővé teszi, hogy egy csoda folytán felnyíljon a szemünk valami nálunk nagyobb hatalomra, amely minden David Milch sorozat alapja.

2.

Justified 3x05 - Thick as Mud
Fényképezte: Francis Kenny

A Justified fényképezését nem mondanám kiemelkedőnek, megbízható iparosmunka, hangulatosan megteremtett couleur locale-lal. Nincs is mondjuk szükség brillírozásra, a sorozatot ugyanis zseniális, ízes, Elmore Leonard-i párbeszédei és színes szereplőgárdája teszik fene élvezetessé.

A harmadik évad egyik beállítása azonban olyan tökéletesen megragadta a fajsúlyos drámák közül némiképp kilógó, könnyedebb, színtiszta szórakozást nyújtó sorozat lényegét, hogy azonnal tudtam, nemcsak hogy bérelt helye van a listán, de valószínűleg az élbolyban fog végezni.

Raylan Givens rendőrbírónak (Timothy Olyphant), miután egy illegális szervátültetéssel üzletelő nővér és segítőtársa kiütötték, majd egy kádba dugták, félkómásan sikerül ép bőrrel kikeverednie a helyzetből. A kamera ezek után felülnézetből, mintegy gúnyosan ciccegve konstatálja a felfordulást: a hullák és a gazfickó alá szorult rendőrbíró a szűkösnek ható fürdőszobában az erőszak csúcsra járatott, abszurdba hajló tablója, egy kemény világ fekete humorral oldott ábrázolása.

1.

Game of Thrones 2x03 - What Is Dead May Never Die
Fényképezte: P. J. Dillon

A Trónok harca második évadja szétfeslő történetvezetésében, a karakterek kezelésében csalódást jelentett, látvány terén viszont megtartotta, sőt, emelte az első évad szintjét. A győztes beállítás, 2012 legjobb snittje ráadásul még a remek fényképezésből is toronymagasan kiemelkedett.

A kép esztétikai élménye valószínűleg önmagában garantálná az első helyet. Csodaszép kompozíció, olyan, mint egy olajfestmény, Rembrandt egy elfeledett műve. Segít, hogy az évadban éppen Theon Greyjoy (Alfie Allen) szála a legerősebb – szinte már elismerésre méltó, hogy még ezt is sikerült elszúrni az utolsó pillanatban, de egészen odáig rendkívül komplex, fajsúlyos karakterdrámát kapunk egy korábban jelentéktelennek tűnő szereplővel, feloldhatatlan dilemmákkal, tragikus döntésekkel.

A snitt ráadásul még tematikailag is releváns. A két világ közt őrlődő, otthontalan fiatal herceg sorsa akkor pecsételődik meg végleg, amikor a vér szerinti családja iránti hűséget választja, és testi-lelki fivére elárulását visszavonhatatlanná teszi egy figyelmeztető levél elégetésével. Döntő fordulópont ez nem csak Theon, de sok más szereplő életében is, hatása végiggyűrűzik az egész sorozaton, ám az eposzi esemény mégis személyes marad, mert a kép Theon elszigeteltségét hangsúlyozza: a koromfekete sötétség szinte körbefolyja a világos alakot, és az apró láng csak ideig-óráig szabhat neki gátat.