A hét legjobb epizódjai:

1. Vikings (1x07 - A King's Ransom)
Pro: Az epizód elején befut egy hajó, a végén pedig vitorlát bont. A kettő az újonc sorozat eddigi legjobb epizódját foglalja keretbe, egy komplett hadjáratot fordulatos hadicselekkel, véres összecsapásokkal és két kultúra találkozásának lebilincselő ábrázolásával. A rész bizonyos pontokon ravaszul átvált a "civilizált" keresztények nézőpontjára, akik elvileg a modern európai kultúra értékrendjét képviselik; az ő szemszögükből mosdatlan barbárnak tűnnek azok, akikről közben tudjuk, hogy nagyon is intelligensek, és legalább olyan összetett társadalomban élnek, mint a szigetországiak. De mégis idegenek. A vikingek még hat epizód után is kiismerhetetlenek. Sosem tudom, mi rejlik Ragnar csibészes mosolya mögött, mit forgat éppen a fejében a társaival. Ettől olyan izgalmasak.
Kontra: A negatív szereplők változatlanul megrekednek a gyengébb Bond-villainek szintjén, ezen idővel nem ártana változtatni. Az angolszász jelmezeknél csökkent először a szememben a production value, a király koronáját és a lovagok páncéljait mintha egy középkori tematikájú McDonaldsos születésnapi buli leselejtezett jelmezeiből turkálták volna össze.
A döntő érv: Rollo megkeresztelése. Vicces, feszült, valamiért nagy horderejűnek tűnő jelenet, ahol minden szereplő álláspontja világos, mégis sokféleképpen értelmezhető.

2. Hannibal (1x03 - Potage)
Pro: A sorozatgyilkosos thrillerek az esetek 99 százalékában vagy az elkövetővel, vagy a bűnüldözővel foglalkoznak. Az egyenlet harmadik eleme, az áldozat szinte csak mellékesen kerül a képbe, legfeljebb addig érdekes, amíg üldözik, motiváció a nyomozónak, semmi több. Erre jön Bryan Fuller, és a harmadik epizódot a pilotban történt bűncselekmény túlélőjének szenteli. Aki egy csapásra a sorozat legérdekesebb szereplőjévé lép elő. Nem csak egy kellék Lecter és Graham szellemi párharcában. Hús-vér személy, akit komolyan féltek, és akitől kissé bizony félek.
Kontra: Időnként becsúszik egy-két mesterkélt párbeszéd, mint a két lányé a pataknál, de a faszkorbács ezúttal az NBC-t illeti, akik a bostoni robbantás miatt úgy döntöttek, nemes egyszerűséggel nem vetítik le a negyedik részt, merthogy az túl erőszakos, és kegyeletsértő volna. Nem tudom, vajon látták-e az eddigi részeket? Mert nehezen hinném, hogy az adásba kerülő 5. epizód rózsaszín leányálom volna. És csendben megjegyzem, biztos csak véletlen egybeesés, hogy pont a 4. részt annak idején a kritikusoknak sem küldték ki.
A döntő érv: A heti aztakurva pillanat: Hannibal akcióba lép, és ezzel kezdetét veszi egy borzongató mentor-tanítvány kapcsolat. A heti para: a díszpárna szétbontása. Rosszat fogok álmodni.

3. Parks and Recreation (5x19-20 - Article Two; Jerry's Retirement)
Pro: Bobó uborkás szendvicsekre vonatkozó nézetét idézve, a Parks and Rec epizódnál csak egy jobb dolog van, mégpedig a Parks and Rec duplaepizód. Annyi jóságot suvasztottak bele ebbe a kétszer húsz percbe, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Önmagában elég lett volna a vajat köpülő Leslie, Pawnee válogatottan idióta törvényei, Ted tóba hajítása (és a csattanó Andyvel), April Keyser Soze-t megszégyenítő masterplanje, a gofrisütő-háború és Filo Pilo. Így együtt: tökéletes.
Kontra: Nagyon haragszom az írókra, amiért egy teljes epizódot elvesztegetnek egy olyan szereplőre, akivel eddig soha nem találkoztunk (nem szeretem az ilyen retconokat, ahol utólag beillesztenek egy szereplőt, és úgy tesznek, mintha mindig is szerepelt volna). A nyugdíjba vonuló Barry értékes játékidőt vett el a kedvenceinktől, ami még az ötödik évadban is elfogadhatatlan. Remélem, egyszeri alkalom volt, és nem látjuk többet Harryt.
A döntő érv: Dalocska a reggeli mellé. Nem tudtam, hogy röhögjek-e, vagy eltakarjam a szemem.

4. Top of the Lake (1x06-07)
Pro: A minisorozat kerek lezárást ígért, és állta a szavát. Ez nem csak a központi rejtélyre igaz, hanem az összes emocionális ívre. Ami persze nem jelenti azt, hogy mindenki révbe ért, és fényes jövő elé nézhet: a sorozat végén bekövetkező események tükrében az életben maradt szereplőknek komoly traumákat kell feldolgozniuk, és kétséges, hogy bármit is sikerült megváltoztatniuk. A patriarchális társadalom egyik rákfenéjét elpusztították, mégsincs megnyugtató feloldás.
Kontra: Soknak éreztem a melodrámát, főleg ami Robin magánéletét illeti, és a szürreális elemek sem működtek mind (bár amennyire nem tudtam mit kezdeni eleinte a Paradise-szállal, annyire a szívemhez nőtt a végére). A nagy csavart mérföldekről látni lehetett, Robinnak olyan későn esett le a tantusz, hogy előtte nem egyszer ostobábbnak és naivabbnak tűnt a kelleténél.
A döntő érv: Az utolsóelőtti részben minden, ami Tuival volt kapcsolatos. A rögtönzött táborozás tele volt életből ellesett, természetes, megrendítően ártatlan pillanatokkal, tökéletesen megalapozva a katarzist, ahol szabályosan felkiáltottam, és levegő után kapkodtam. Az év jelenete.

5. Southland (5x10 - Reckoning)
Pro: Ha kaszát kap a sorozat, akkor a Southland minden idők legsötétebb sorozatfináléjával vonulhat be a sorozattörténelembe. Megalkuvásmentes, komor lezárást kapnak a járőrök, akik nap mint nap az életük kockáztatják az utcákon, és cserébe legfeljebb abban reménykedhetnek, hogy ha letelik az utolsó műszak, lesz kihez hazatérniük. John Cooperen láthattuk, mekkora fizikai és lelki árat kellett fizetnie pusztán azért, mert becsülettel próbálta végezni a munkáját; egyszer még a rendíthetetlen kősziklák is összeomlanak.
Kontra: Ha kaszát kap a sorozat. Szó se róla, az ötödik évad méltó befejezés lenne, és a Southland a csúcson tenné le a szolgálati fegyverét, de attól még érdekel, milyen hullámokat ver Sherman és Sammy partnerségének felrobbanása, végleg Vic Mackeyvé válik-e Sherman, és persze, mi lesz John Cooper sorsa. (Plusz, Sherman idegbeteg exe borzalmas karakter lett a végére.)
A döntő érv: A legutolsó jelenet. Mi más.

Távirati stílusban: A Trónok harcának ennyi (mutattom az ujjaimmal: *ennyi*) hiányzott ahhoz, hogy kitörjön a távirati gettóból, és felkerüljön a nagyok közé. Mondhatni, a lehetőség karnyújtásnyira volt. A kezük ügyében. De mit csináljak, ha a zseniális nyitó- és zárójelenetek között ott éktelenkedik egy olyan kolosszális baklövés, mint Podrick fingós komédiába illő szextúrája. Általában nem szoktam túlságosan belelovalni magam abba, hogy előre kitalálom, mi történjen egy sorozatban, inkább hagyom, hogy a készítők vezessenek, de most nagyon drukkolok, hogy a The Good Wife a két hét múlva esedékes fináléban felrobbantsa a status quót. Nagyon erősen utalgatnak egy új felállásra, ami rengeteg potenciált rejt magában. Idén egyelőre nem találom a közös hangot a Mad Mennel. Talán azért, mert Don visszaesése messze nem olyan érdekes, mint a tavalyi erőfeszítései Megannel. Teljesen életszerű, hogy az emberek képtelenek megváltozni, de hat évad után könnyű megcsömörleni benne, és apatikussá válni. A munkahelyi szálak azért még tartják bennem a lelket. Kezdett a Veep második évadja, hozta a minimálisan elvárható szórakoztatást, de nem harap annyira, mint a készítők előző művei. És említést érdemel még egy új bemutatkozó, a Defiance, amely biztos kézzel szedegette össze a rendelkezésre álló sablonokat (sármos kalandor, színes-szagos idegenek, western környezet, Rómeó és Júlia, nyomozás, titkos összeesküvés), hogy aztán semmit ne kezdjen velük, és unalomba fullassza az egész koncepciót.

A hét karaktere:

Beszélik, a szakáll nem válogat. Pedig nagyon is körültekintő. Hosszan lesben áll. Kifigyeli leendő áldozatát. Kiszemeli az arra érdemest. Az éj leple alatt odalopódzik hozzá, és rátapad az arcára; szőrszálait a bőrébe fúrja, és ki tudja, meddig nem engedi. Akárkit képes transzformálni. Teátrális, hevesen gesztikuláló színészekből visszafogott, apró rezdülésekkel operáló bölcs karaktert csal elő. Csinos, jellegtelen szépfiúkból vagány kardforgatót farag. Kiscserkészből motoron száguldó loboncos medvét.
Ennek persze ára van.
A szakáll, ez a parazita maga mögé utasítja az embert, béklyóba zárja, a rabszolgájává teszi, s minden babért learat helyette. Persze, dicsérik majd a színész alakítását. Elhalmozzák majd díjakkal. De ne legyenek illúzióitok. Az álomgyárban mindenki tisztában lesz vele, minek köszönheti a sikert. Mindig ott fog kísérteni a félmondat: "... és az a szakáll!" Az animgifek és a tumblr blogok Neki fognak szólni. A gazdatest választhat. Hírnév és örök másodhegedűs szerep, vagy a csupasz, rideg valóság. Rettentő választás.
Az élősködőt utoljára Stan Rizzón látták. Az meg kicsoda, kérdezhetitek. Eddig talán észre sem vettétek a Mad Men cigarettafüstös irodáiban. Bezzeg most alig várjátok, hogy megint feltűnjön a képernyőn. Hirtelen azon kapjátok magatokat, hogy az ezüstsörényű róka után őt tartjátok a legviccesebb szereplőnek.
Ó, igen.
A szakáll hatalma.
Hódoljatok előtte.

A hét idézete:
Patton Oswalt teljes, vágatlan, adásba nem került monológja (Parks and Recreation 5x19 - Garth Blundin)