Az elmúlt bő egy évben szokatlan dologra lettem figyelmes az újonc sorozatok, azon belül is a drámák kapcsán (a cikkben csak drámákról lesz szó). A patinás csatornák, akiknek a sorozatait nagy izgalommal vártam, legyen az régi motoros, mint az HBO és az FX, vagy új jószág a vályúnál, mint a Netflix, rendre csalódást keltettek új nagy dobásaikkal. Ezzel szemben több olyan B-kategóriás sorozat, amitől nem vártam szinte semmit, nagyon kellemes meglepetést okozott. Azon vettem észre magam, hogy a prestige drámákat kötelességből nézem, majd egyenként el is kaszálom, míg a B-sorozatokat a "nagyoknak" kijáró lelkesedéssel, izgatottan várom hétről hétre.

Két dolog, mielőtt folytatnám. Egyrészt a szóban forgó B-sorozatok, nevesítve: a Banshee, a Vikings, az American Horror Story (kicsit csalok, de vehetjük újnak a második évadot) és az Orphan Black - ezek mind kábeles szériák, az tehát nem változott, hogy egy ideje néhány országos fehér holló kivételével kábelen találom meg a számításomat. Másrészt, ezzel nem azt akarom állítani, hogy az új "elit" sorozatok minőségével komoly gond lenne: legrosszabb esetben is korrekt, színvonalas produktumok, amiket a kritikusok is hol többé, hol kevésbé, de a vállukra emeltek.

Az viszont tény, hogy ha visszatekintek, mondjuk 2010 vagy 2011 újoncfelhozatalára, a kedvenceim nagy része onnan az elitbe sorolható - persze olyat is tudnék mondani, nem is egyet, amelyek nem nyerték el a tetszésem, helló, Boardwalk Empire -, és csak egy-kettő akad, ami alulról tört fel - mint például a Spartacus -, idén pedig megfordult az arány, és messze nagyobb százalékban jöttek be a B-kategóriások.

Nyilván nagy szerepet játszottak ebben a saját elvárásaim. Egyik oldalon ott volt a magas mérce, a renomé, az HBO, Showtime, FX vagy AMC (na jó, utóbbi egyre kevésbé) kiérdemelt annyi bizalmat az évek alatt, hogy az újoncaiktól sokat várjak. A magas mércét pedig mindig nehezebb megugrani, mint a meglepetés erejével hatni egy underdog sorozatnak, amiből az ember legfeljebb könnyen fogyasztható, agyatlan szórakozást néz ki. A fenti négy sorozatot elsőre eszembe sem jutott bepróbálni - az AHS-nek még az első évadjával megégettem magam, és azért szándékoztam messziről elkerülni -, és főleg a szokatlanul pozitív kezdeti vélemények láttán gondoltam meg magam.

Ha megnézem a 2012-2013-as évad elit kábeles újoncait, elvileg megvan bennük minden adalék, ami egy zseniális prestige sorozathoz kell. Nagy nevek, izgalmas alapötletek, minőségi megvalósítás. Ám mindháromnál túl nagyot markoltak a készítők, és nem sikerült beváltani az ígéretüket. A House of Cards tagadhatatlanul addiktív, de heti szórásban pár hétig bírtam volna csak: túl cinikus, mechanikusan, igazi hozzáadott érték nélkül követi az antihős-trendet, élettelen és felszínes - semmi újat nem mond az elmúlt 30+ év politikai thrillereihez képest. A The Americans egy érdekes szituációjú házaspár klausztrofób drámáját házasítja össze a hidegháború utolsó nagy hullámával és a kétpólusú világrend összeomlásával, de a szűkösség, a zárt világ visszaüt, a széria monoton, nem elég dinamikus, éppoly fakó, mint a képi világa. A The Newsroom meg a klasszikus sorkinizmusokat próbálta újra életre kelteni, de az író arrogáns, idegesítő oldalát hozta ki, és idejétmúltnak bizonyult.

A négy B-sorozat ezzel szemben nem vállalja túl magát. Tudják, mi a műfajuk, és nem is akarnak elérhetetlen magasságokba törni. Nem veszik túl komolyan magukat, de a nézőt sem nézik butának. Ha ponyva, hát legyen ponyva; ha kalandtörténet, legyen kalandtörténet. A kereteiken belül azonban kihozzák a maximumot. Remekül fel van építve a cselekményük, a karaktereik nem Walter White-szinten komplikáltak, de kellően markánsak, a világuk sokrétűen kidolgozott. Intelligens sorozatok. És mernek szórakoztatni: nem szenvtelen, hideg, sötét mélylélektani vájkálások, hanem eleven, vérbő, energikus sorozatok, amelyek élvezettel aknázzák ki a nem egyszer valóságtól elrugaszkodott, nonszensz alapszituácókat.

• Az American Horror Story második, elmegyógyintézetes évadja őrült hullámvasútja szédítő sikerrel egyensúlyozott paródia és gótikus horror határán, és hogy nem zuhant a mélybe, azt a rendkívül szerethető (vagy épp élvezettel gyűlölhető) szereplőinek köszönheti, akikért (vagy akik vesztéért) őszintén lehetett szurkolni. Az első évaddal ellentétben az íróknak most volt is mit mondaniuk a horrortoposzokkal - szexualitásról, traumákkal való megbirkózásról, a továbblépés és megbocsátás szerepéről, bűnbánatról, katolicizmusról és szexualitásról. (Hab a tortán, hogy mindezt démon által megszállt apácákkal és sorozatgyilkos télapókkal tette.)
• A Vikings megadta azt, amit a címe sugall, fosztogatásokat, csatákat, nyers erőt és intrikákat, de egyúttal szembement az elvárásokkal, és meglepően összetetten ábrázolt vallási kérdéseket, kultúrák érintkezését, hiedelmek és mítoszok, szokások és rítusok szerepét, családi és rokoni kapcsolatokat. Megismertetett velünk egy idegen világot, és közben sosem felejtette el érzékeltetni a meg-nem-ismerhetőségét, többek közt Travis Fimmel remek alakítása révén. Teljesen kiszámíthatatlan, akárcsak a történet, sosem tudni, merre kanyarodik tovább.
• A Banshee vérbeli noir-ponyva, kőkemény, tesztoszteronszagú, agresszíven macsó. Pont olyan, mint a főhőse, előbb üt, és aztán sem kérdez, megy a feje után, mint egy faltörő kos. A magányos, lakonikus seriffel a westerneket idézi, az egymásnak ugrasztott bűnszervezetekkel és a bűn fertőjéül szolgáló kisvárossal Dashiell Hammett Véres aratását, brutális verekedései pedig párjukat ritkítják, hasonlót keresve sem találni tévében, de még moziban sem nagyon. A cselekményét ráadásul olyan átgondoltan szövi, hogy kalapot emelek előtte, megágyaz a későbbi konfliktusoknak és fordulatoknak, anticipál és lecsapja a labdákat.
• Az Orphan Black a legfiatalabb fecske; elsőre azt hittem, ez is egy lesz a SyFy-os jellegű, rém unalmas, generikus kanadai nyomozós koprodukcióknak, de sokkal inkább az Alias legszebb éveit idézi. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire belenyúltak a tutiba a főszereplő Tatiana Maslanyval - elméletileg a sorozatnak két főszereplője van, pár mellékalakkal, gyakorlatilag viszont minimum négy, akik közül hármat ugyanaz alakít. Tudjátok, mihez tudnám hasonlítani? A Kemény zsarukhoz. Shawn Ryan módszere volt, hogy halmozta a megoldandó kríziseket, és nézte, hogyan próbálnak kimászni alóluk a hősei; az OB írói hasonlóan kéjesen, és hozzáteszem, humorosan helyezik csávába Sarahékat.

Nem véletlen, hogy szinte mindenhol kiemeltem a cselekményalakítás terén nyújtott teljesítményt. Andy Greenwald, a Grantland kritikusa vetette fel nemrég, hogy a Showtime bombasikere, a Homeland egy új kábeles ezüstkor nyitányát jelzi, és egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy a B-sorozataim hamarabb vettek példát róla, mint a "nagyok". Konkrétan arról, amit mondjuk "The Weekend-effektusnak" lehetne nevezni (vagy expresszvonat stratégiának; vagy anti-rétestésztának). A fenti négy sorozat - és idevehető még az Arrow is, amivel a felénél leálltam, de addig kifejezetten tetszett - nem a megszokott tempóban adagolja a nagy fordulatokat, nem húzza-halasztja a konfliktusokat. Amit lehet, előre hoznak, olyan gyorsan égetik el a sztorit, amennyire csak lehet, sokkal hamarabb fednek fel rejtélyeket, lepleznek le előttünk vagy más szereplők előtt titkokat, mint számítanánk rá. A netes spoilerkultúrában, a tévés forradalom után tíz évvel, amikor egy főbb szereplő halála már nem sokk, hanem elvárás, ezzel még igazi meglepetéseket lehet okozni. Kérdés persze, meddig tartható a nyaktörő tempó mellett az egyenletes színvonal (lásd, Homeland 2. évad), vagy tartják-e magukat végig a készítők a merész húzásokhoz (lásd, Banshee finálé).

A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy a 2012-2013-as évad (és ide venném részben a 2012-es év első felét is) kisebbfajta pangást hozott az elit kábeles újoncok mezőnyében. Pont egybeesett több csatornánál is egy olyan időszak, amikor valamiért a kiszemelt projektjeik nem láttak napvilágot, és alig jöttek ki új sorozattal. Az AMC a 2011-es bake-offjáról nem rendelt be semmit, és kezdhette elölről a teljes procedúrát, az FX két kiemelt projektje közül a Powers ki tudja, hanyadik verzióban próbál kimászni a development hellből, az Outlaw Country pedig csak egy külön filmként levetített unaired pilotig jutott; a HBO befürdött a balsikerű Luckkal, és inkább a félórás sorozataival vert visszhangot. (A második vonalbeli kábelcsatornák - TNT, A&E, USA, SyFy - futószalagjáról folyamatosan gördül le a vérfrissítés, de az ő sorozataik szinte soha nem találkoznak az ízlésemmel.)

A nagy csatornáknál tehát sok volt az útkeresés, kisebb-nagyobb kudarcok, ennek az eredményét, vagyis inkább hiányát láttuk tavaly. Az AMC feladta az egyéni látásmódú, vizionárius készítők szerelemprojektjeinek pátyolgatását, és a kiszervezős módszert választotta, az FX falakba ütközött, bár ez az AMC-vel ellentétben nem a vezetőség tétovaságát jelzi, hanem épp ellenkezőleg, lásd az új FX-csatornák és programszerkezetük agresszív kampányát, az HBO meg elkezdte vadul keresni azokat az adaptációkat, amikből a Trónok harcával felérő sikert lehetne kovácsolni.

A Netflixszel együtt közben több új műsorszolgáltató is berobbant a piacra saját gyártású sorozatokkal, streamelő oldalaktól kezdve az Amazonon át a Sundance-ig. A friss csatornák pedig értelemszerűen mindig ütős, csattanós bemutatkozással szeretnék letenni a kétfillérüket az asztalra, és egyben meghatározni, mi lesz az általuk képviselt arculat, amely lehetőség szerint sehol máshol nem található meg. A Vikings a History Channel legelső sorozata; az Orphan Black a második (koprodukciós) sorozat a BBC Americán; és a Banshee otthona, a Cinemax is nemrég nyergelt át sorozatkészítésre.

Ez részben magyarázza azt, miért kaptunk olyan kevés prestige sorozatot az idei évadban, de csak részben, és túl sokat nem is érdemes mögé látni - az új bemutatkozók között rögtön ott a Sundance, amelyet a Jane Campion-féle Top of the Lake-kel és a Ray McKinnon-féle Rectifyjal minden további nélkül párhuzamba lehet állítani az AMC vagy akár az HBO debütálásával. Meglepő módon az idei évad egyik legütősebb prestige sorozatát egy országos csatorna szállítja, a Hannibal az előbb említett kábelcsatornák kínálatából sem lógna ki. És az új B-sorozatok között akadnak bőven közepes, vagy akár gyalázatosan rossz darabok is, legyen szó az érdektelen Bates Motelről, a nevetségesen zavaros Hemlock Grove-ról, vagy a Starz kínos kaland-sherlockiádájáról, a Da Vinci's Demonsról.

A cikkben felhozott összevetésekkel tehát nem általános tendenciákat próbáltam megállapítani, véletlenül sem akarok drámai jóslatokat tenni a jövőre nézve. Főleg most, hogy olyan brutális mértékben megnőtt a sorozatos kontent, hogy ember legyen a talpán, aki lépést tud tartani vele. Biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy jönnek majd újra elegáns, sikkes kábeles drámák, amiket a panteonba emelhetünk. Lesznek trendkövetők, és lesznek újítók. Nem gondolom, hogy mostantól a nagy csatornák csak szépreményű csalódásokkal fognak előrukkolni; ahogy azt sem, hogy minden alulra célzó sorozatban több fog rejleni, mint ami elsőre látszik. Minden The Killingre jut majd egy Justified, minden Spartacusra egy Defiance.

Az viszont biztos, hogy az idei évad után jobban oda fogok figyelni a B-kategóriásnak ígérkező sorozatokra. Mert néha finomabb csemegék, mint az ötcsillagos ínyencfogások.