Vannak sitcomok amiket azért szeretünk mert intelligensek és kifinomultak (Arrested Development); vannak, amiket azért mert bevállalnak olyan dolgokat, amiket más sorozatok nem mernek (Community); és vannak amik elé azért ülünk le hétről hétre, mert veszettül szórakoztatóak és mert a karakterek hozzánk nőttek annyira, hogy érdekeljen hogyan alakul az életük (ezek a kitételek persze igazak az előbb említett vígjátékokra is, még mielőtt…). Ebbe a kategóriába tartozik a kritika tárgyát képező New Girl is: szerethető, feelgood, tökéletes kikapcsolódást nyújt húsz percre bármikor. És az értelmesebb oldalunktól sem kell búcsút mondanunk, hogy élvezhessük. Lehet ennyi alapján nem nyilvánvaló, szóval most azzá teszem: míg legutóbb a kedvenc sitcomom negyedik évadát veséztem ki, ezúttal az idei év – számomra – legkiegyensúlyozottabb és legtöbb remek részét szállító húszperceséről emlékezem meg.

“- We could break into a zoo, steal a bear, then we shoot that bear full of Hep C, and then we release that bear in the restaurant right when they order dessert. 
- Winston, you're terrible at pranks. You don't think just a bear alone in a restaurant is enough?”

Bevallom, rengeteg ajánlás ide vagy oda, vonakodtam attól, hogy belekezdjek. Ennek egyik fő oka Zoey Deschanel volt, akivel az égvilágon semmi bajom, de nem tudtam elképzelni, hogy köze lehet egy olyan sorozathoz, ami passzolna az én ízlésvilágomhoz. Már az első rész megnézése után rá kellett jönnöm, hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna: amellett hogy Jess karakterét nagyon gyorsan meg lehet szeretni (vagy szerelmesnek lenni belé), rögtön feltűnt, hogy a széria három férfi tagja közt remek a kémia, konkrétan ők szállították a poénok 90%-át. Épp ezért ütött szíven, mikor a trió általam nagyon is szimpatizált tagját, Coachot lecserélték a második részre (Damon Wayanst kötötte a Happy Endings-es szerződése), és behozták a Lamorne Morris-t, aki Winston karakterét személyesíti meg a showban. Igazából hozzá kötődnek a legkellemetlenebb emlékeim az első évaddal kapcsolatban: sokáig nem igazán tudtak mit kezdeni az ő karakterével, míg a többiek már akkor is sziporkáztak.

Ami a poénok mellett a New Girl-t a többi hasonló kaliberű alkotás felé emelte, hogy bár érezni lehetett valamilyen fokú szexuális feszültséget a karakterek között, a készítők nagyon okosan nem aknázták ki idejekorán az ebben rejlő lehetőséget, ténylegesen egy baráti társaság életképeibe nyerhettünk bepillantást. Aztán az első évad vége felé már rezegni kezdett a léc, de szerencsére nem siettek el semmit, nem ugrottak cápát. Ami egy hihetetlenül jól sikerült második évadhoz vezetett, aminek lendülete csupán az utolsó részekre bicsaklott meg valamelyest, ironikus módon pont a fent vázolt szituáció nem-elkerülése miatt.

A sikerszéria egészen pontosan a “Cooler” névre hallgató darab után tört meg, mikor is ráléptek Nick és Jess összeboronálásának rögös útjára. Ugyan a rákövetkező 17. Illetve 19. epizód az évad legnagyobb pillanatait szállították, valami egyértelműen elveszett az addigi sajátos zsenialitásból. Méghozzá a következő: a női karakterek bár iszonyatosan kedvelhetőek, a New Girl akkor pörög maximumon, mikor Nick, Schmidt és Winston (aki mostanra az egyik legjobbá lépett elő) vállán nyugszik a történet. Tehát akkor funkcionál minden igazán, mikor a hagyományos buddy comedy elemekhez nyúlnak, és a romantikát hanyagolják. Persze érthető, mikor a gyengédebb érzelmeket helyezik előtérbe, mégis kevésbé működik a dolog. Ezt észrevehették a készítők is, ugyanis Winston már huzamosabb ideje kap külön kis B vagy C sztorikat, annak ellenére, hogy neki is van valakije – ám nála tényleg a komédiára és nem az emocionális vonalra helyezik a hangsúlyt, ezért kitűnően balance-olja ki a Nick-Jess és Schmidt-Cece macska-egér játékot. 

Persze az évad tobzódott az olyan emlékezetes pillanatokban, mint a True American új szintre emelése, a Schmidtek közti vetélkedés és a rengeteg tökéletes karaktermomentum, amelyeket a színészek teljes átéléssel prezentálnak. Amit még érdemesnek tartok kiemelni: manapság felfigyeltem, hogy sok sorozatnál (értem ezalatt a drámákat is) a készítők következetlenek hőseik bizonyos jellemvonásait tekintve. Na, ilyennel itt nem igazán találkozhatunk: egy-egy véletlenszerűen bedobott utalás vagy történés bizonyítja, hogy mennyire is konzisztens a New Girl, ami megint csak egy újabb pozitív tényező a mérleg megfelelő oldalán. 

A fináléból és az évadból azt hiszem a készítők kihozták a maximumot, amire kíváncsi leszek, hogy mit tudnak tető alá hozni majd az elkövetkezendőekben, anélkül, hogy az egész túl sematikus és tipikus lenne – ugye a rosszul kezelt párkapcsolatok bármilyen műfajban a produktum minőségromlásához is vezethetnek. Tőlem mindenesetre megkapja a bizalmat Elizabeth Meriwether és csapata, elvégre minden adott, hogy ha nem is megugrani, de tartani tudják a magasra feltornázott színvonalat. Hogy a véleményemet pontokban realizáljam: 8/10-et ez a 25 rész mindenképp megérdemel.