Az évad egyik kellemes meglepetését hozta a Bored to Death, azzal együtt , hogy a benne rejlő potenciált már a promók is mutatták, vagy legalábbis azt mindenképp, hogy egyedi hangvételű lesz. A noir-otic comedy-ként hirdetett sorozat pilotjáról itt írtam, majd a második részt követően is jelentkeztem egy pozitív hangvételű bejegyzéssel. Egyetlen bánatunk csak a még kábeles szinten is kevésnek számít nyolc rész lehet, de az okosan megírt, remek karaktereket felvonultató Bored to Death-el szerencsére jövőre is találkozhatunk majd.

Történetünk kiindulópontja szerint az alkotói válságban szenvedő, barátnőjét éppen elvesztő főhősünk úgy dönt magánnyomozónak csap fel. Ezt követően majd mindegyik részre jut nekünk egy kis nyomozás, melynek kapcsán leginkább a furcsa és a komolytalan jelzőket használhatjuk, és sokkal inkább a főszereplő szerencsétlenkedéséről, valamint vicces helyzetszituációkról szólnak, mint az eset felderítésének módjáról. A hangsúly leginkább a karaktereken, a köztük lévő interakciókon és bravúros párbeszédeken van, hozzátéve, hogy a sorozat egyedi atmoszférájához a New York-i látképek is sokat hozzátesznek.

A készítő, Jonathan Ames éveken keresztül egy újságnál dolgozott, majd regényírásra adta a fejét. A televíziózás világa teljesen új volt számára, de sikeresen megbirkózott a nem kevés felelősséggel járó shworunner-i poszttal. Személyét abból az aspektusból is érdemes megvizsgálni, hogy vajon miért saját nevét adta főszereplőjének. Jonathan Ames sorozata Jonathan Ames-ről? - tehetjük fel jogosan a kérdést. Kétségtelenül több hasonlóság is felfedezhető a készítő és a főszereplő életében, így a fent már említett  karrier - újság, valamint regényíró, a város - New York, vagy éppen magának a boxnak a szeretete (utolsó epizód), de találhatunk olyan egyezést is, amely más karakternél mutatkozott meg - képregényírás. Azt viszont már már nehezebb megállíptani, hogy egyéb magánéleti, illetve jellembeli párhuzam megfigyelhető-e közöttük.

Továbbfűzve ezt, nem csak a showrunner és a főszereplő között találunk egymásra utalást, hanem a sorozatbeli Ames is reflektál önmagára, legalábbis az utolsó rész alapján úgy tűnik, hogy könyvének főhőse saját maga lesz, témaként pedig a bemutatott kalandok szolgálnak majd. A hasonlóságok sorát végül egy Paul Auster regénnyel zárom, akinek Tükörváros című később képregény formátumban is megjelent művével számos párhuzamot tudunk felfedezni. Néhány történeti egyezés - író, magánnyomozó, noir jegyek -  mellett a szerző és főhős többszöri egymásra utalásának motívuma is megjelenik. Ezt bizonyítja azt is, hogy a sorozatban meg is említik Auster nevét és Ames karaktere elismerő szavakkal illeti őt. A Magyarországon is megjelent művet pedig, akár regény, akár képregény formátumról beszélünk, csak ajánlani tudom.

Elképesztő színészgárdát hoztak össze a sorozathoz: Ames-t Jason Schwartzman alakítja, akire tökéletesen illik ez az életunt, sajátos humorral rendelkező figura. Tipikusan az a karakter, akit vagy egyből megutálsz és könnyen lehet, hogy magát a sorozatot is kaszálod ebből kifolyólag, vagy bejön ez az általa képviselt érdekes stílus és megkedveled őt. Az eddig elmondottak alapján nem meglepő módn n az utóbbi táborba tartozik, de ahhoz, hogy Ames kiteljesedjen szükség volta a két ütődött barátra is. A laptulajdonos playboy-t régi jó ismerősünk Ted Danson, míg a vele szemben csontszegény képregényrajzolót Zach Galifianakis-t alakítja.

Érdekes módon ők ketten sokáig nem is találkoztak, aztán amikor összeeresztették őket és a nagy hármas együtt nyomozott talán az évad legjobb részét kaptuk meg. Természetesen a sorozat egyik fő motívumának számító füvezés ebben is központi szerepet játszott. Ugyan nem szerettem volna senkit sem külön kiemelni, mert valóban mindhárman megérdemlik a dicséretet, de Danson barátunknak azért még kijár egy külön pacsi. A pályafutása kései időszakára kiváló alakítások sorát hozó színésznek ebben az írók is a segítségére voltak, idézhető monológok sorát kapta meg. Hármójuk mellett még az Ames ex-barátnője, vagy éppen képregényrajzolónk felesége is remekül beleillettek a sorozat egyedi világába, valamint ne feledkezzünk meg az olyan vendégszereplőkről sem, mint Jim Jarmusch, vagy Oliver Platt.

A cím ugyan remek táptalaja volt a sorozattal szemben negatív kritikát megfogalmazó kritikusoknak, illetve nézőknek, nálam az unalom volt az utolsó szó, ami a eszembe jutott nézése közben. Minden percét élveztem és a színvonal nem, hogy csökkent, inkább növekedett a részek előrehaladtával. A nézettség finoman szólva sem alakult fényesen, ennek ellenére az HBO, ahogy a bevezetőben már említettem berendelte a második évadot. Amíg pedig az megérkezik, legalább egyszer mindenképp újranézős lesz ez a nyolc rész.

Értékelés: