Ha azt mondom bűnügyi dráma, valószínűleg csak nagyon kevesen kapják fel a fejüket, az utóbbi években a műfaj szinte egyet jelentett a procedurális krimi fogalmával és sablonokkal teli, kiszámítható történetvezetés jellemezte. Amennyiben viszont hozzáteszem, hogy ezúttal az AMC próbálkozott meg egy ilyen tematikájú sorozattal, akkor egyből felkapjuk a fejünket. A csatorna páratlan sikersztorit tudhat magáénak, alig valamivel több, mint három év alatt egy tudatosan felépített koncepciónak köszönhetően napjaink egyik legnagyobb elismerésnek örvendő csatornájává váltak. Erre az állításra a legújabb produkciójuk, a vasárnap elstartolt The Killing is ékes bizonyítékként szolgál.

A The Killing egy dán sorozaton (Forbrydelsen) alapul, a címből könnyen kitalálható módon egy gyilkosság és azt követő nyomozás áll a középpontban. Az áldozat a 17 éves Rosie Larsen, a történet során a detektívek munkája mellett a gyászoló családdal, a gyanúsítottakkal és az ügybe belekeveredő helyi politikussal is megismerkedhetünk. Amennyiben leírnám az első két rész történetét, az olvasó azt mondhatná, hogy ebben semmi újdonság nincs, látott már ehhez hasonló sztorival bíró alkotást. A The Killing esetében azonban, amellett persze, hogy a későbbiekben még minden bizonnyal jó pár váratlan fordulattal szolgálnak az írók, a megvalósítást kell elsőként kiemelnünk.

Egyedülálló, a nézőt egyből behúzó atmoszférával bír a sorozat, szinte ránk telepszik a jelenetekből áradó nyomasztó hangulat. Ez több tényező együtthatásának köszönhető, elsőként a tökéletesen eltalált zenei aláfestést kell kiemelnem. A dicséret a dán születésű zeneszerző Frans Bak-ot illeti, a nemzetiségéből könnyen kitalálható, hogy az eredeti széria dallamai is az ő nevéhez fűződnek. A The Killing mindemellett pazar látványvilággal bír, az erős képi világ egyébként az AMC sorozatainál szinte kötelezőnek mondható. A komor hangulatot segítik elő a borús, rengeteg esővel tarkított képsorok is, természetesen utóbbi összefüggésbe hozható a sorozat színhelyéül szolgáló Seattle városának éghajlatával, de a készítők fő célja ezzel a nyomozáshoz illő atmoszféra megteremtés volt.

A The Killing azonban nem csak ezen jellegzetességei miatt volt rám nagy hatással. Egy mindenféle sallangot nélkülöző, emberközeli drámáról van szó, Veena Sud (Cold case) showrunner és az írógárda közel hozza a nézőhöz karaktereket, osztozunk a család fájdalmában, a nyomozóink lélegző, hús-vér figurák, de ugyanez elmondható a titokzatos múlttal rendelkező képviselőről is. Megrázó jeleneteknek lehettünk szemtanúi, Rosie holttestének megtalálásakor a detektívek döbbent arca, az apa elkeseredése, valamint az anya reakciója a telefonból kiszűrődő hangokra és a gyermekeinek ábrázata valószínűleg jó ideig az emlékezetembe vésődött.

Az AMC-től megszokott lassú tempó jellemzi a The Killing-et, de a csatorna többi szériájához hasonlóan ez pozitívumként jelentkezik, egyrészt ez felel meg leginkább a történetmesélés módjának, másrészt mindennél többet elmond az, hogy az utolsó másodpercig lebilincselő volt a mostani közel másfél óra. A szereplőgárda is sokat hozzátesz a végeredményhez, a legerőteljesebb alakítást a szülőket megformáló Brent Sexton-től és Michelle Forbes-tól láthattuk. A nyomozást vezető detektív, Sarah Linden bőrébe bújó Mireille Enos teljesítményével szintén elégedettek lehettünk, míg a társát játszó Joel Kinnaman a bizonytalannak tűnő kezdés után magára talált és a második rész során már meggyőző volt. A polgármester jelöltünk a karizmatikus Billy Campbell alakításában tűnt fel.

Az AMC a minőség mellett az sorozat kezdő nézettségével is elégedett lehet, a 2.7 milliós össznézettség és a 18-49-es korosztályban elért 1.5 milliós eredmény a The Walking Dead utáni második legjobb premier eredménye a csatornának. Kérdés, hogy mennyien maradnak majd a következő részre, bízom benne, hogy nem ismétlődik meg a Rubicon-nál látott gyors nézővesztés.

Értékelés: