Vince Gilligan és csapata alaposan feladta magának a leckét az idei évaddal, melyet nem lesz könnyű túlszárnyalniuk. 2010. 06. 24. Jelentem megtették, egy elsőrangúan felépített, komplex karakterekkel, lélegzetelállító képi világgal és nem mellesleg fojtogató atmoszférával bíró negyedik évadban lehetett részünk, mely során a sorozat stábja a feszültségteremtés magasiskoláját mutatta be. Ezzel a páratlan szériával a Breaking Bad belépett azon kevés sorozatot tömörítő társaságba, melyek évadról-évadra magasabbra rakják azt a bizonyos képzeletbeli lécet. 

Lassan indult az évad, de ez nem jelenthetett meglepetést, a Breaking Bad-et a korábbi szezonok alkalmával is a fokozatos építkezés jellemezte, mely során felvezetik a főbb történetszálakat és részletesen bemutatják a karakterekben lezajló változásokat. Az idő előrehaladtával pedig kifizetődik ez a tudatos munka, legyen szó a sokáig önutálattal küzdő, reményvesztett Jesse-ről, a tisztességes családapából az erkölcsi normákat félredobó, gátlástalan emberré váló Walt-ról, vagy éppen a tökéletes bűnöző mintaképének tekinthető Gus-ról, akinek idén ismerhettük meg a múltját és ezáltal a későbbi tetteinek indítékaira is magyarázatot kaptunk.

Említhetném Hank-et is, az évad elején sok időt töltöttünk a sérülése után depresszióval küzdő DEA ügynökkel, minderre azonban szükség volt, hiszen a későbbi döntései, például a Gus ellen indított nyomozása így vált hitelessé. Az évad közepétől Gilligan-ék ritmust váltottak és egymás után tették le a zseniális és hosszú ideig emlékezetünkbe vésődő jelenetekkel tarkított epizódokat, melyek közben sokszor lélegzetvisszafojtva figyeltük az eseményeket. Gondoljunk csak Hermanos-ban látott, az évad egyik csúcspontjaként értékelhető flashback-es jelenetre, mely Don Winslow 'The Power of the Dog' (Drogháború) című nagyszabású, és nyomasztóan realista regényét idézte fel, de a két résszel későbbi leszámolás során is hasonló élményben lehetett részünk.

Azt fontos kiemelni, hogy nem elsősorban a meglepetés ereje, vagy a váratlan fordulatok miatt kell őket kiemelni, sokkal inkább a megvalósítást, a kivitelezést kell dicsérnünk. Mindez magában foglalja a már többször méltatott, Michael Slovis által tökélyre fejlesztett operatőri munkát, ami az elsőrangú forgatókönyv, színészi teljesítmény és remekül kiválasztott zenei motívumok segítségével a Hitchock-i suspense legjobb pillanatait idézte fel bennem. A Salud azonban nem csak a leszámolás miatt vált emlékezetessé, Walt fiának tett vallomása a sorozat történetének talán legbensőségesebb jelenete volt, előbbi itt nézett szembe az utóbbi két-három év során elkövetett hibás döntéseivel, de, mint ahogy arra az évadzáró rámutatott, már nem volt számára visszaút...

Nem volt időnk azonban pihenésre, a Crawl Space vészterhes jövőt vázolt fel, Gus és Walt sivatagban történő beszélgetése, valamint az azt követő záró tíz perc során talán még pislogni is elfelejtettünk, a részre pedig az elsőrangúan megszerkesztett utolsó képsor tette fel a koronát, Walt ironikus nevetését nehéz feledni... Az utolsó előtti epizód volt tulajdonképpen a vihar előtti csend, míg a Face Off címre hallgató finálé egy hosszú út végét jelentette, Gus meghalt, Walt átváltozása pedig, melyet Gilligan-ék az elmúlt négy év alatt precízen felépítettek, teljessé vált.

A sorozat kezdetén még egy középiskolai kémia tanárt láttunk, aki a rákbetegsége után a családja megsegítése miatt szállt be a drog üzletbe és kezdett meth főzésbe, most viszont már egy önző, hatalomvágytól fűtött, a céljai eléréséért mindenre képes személy állt előttünk. Gilligan egy pozitív szereplőből antihőst faragott, nem sok mindenkinek lett volna meg ehhez a bátorsága. A Walt személyiségében bekövetkezett változásokat jól szemléltetik az alábbi, tőle származó idézetek.  

I am not in danger, Skyler. I am the danger. A guy opens his door and gets shot,and you think that of me? No. I am the one who knocks. (4x06 Cornered)

Never give up control. Live life on your own terms. (4x08 Hermanos)

I won. (4x13 Face Off)

Természetesen Breaking Bad kritikát nem lehet anélkül írni, hogy ne térnénk ki a pazar színészi alakításokra, Bryan Cranston, Aaron Paul és Giancarlo Esposito előtt meg kell emelnem a nem létező kalapom (természetesen a többiek is kitettek magukért, de ez a hármas egészen kiemelkedőt produkált), idén is elképesztő teljesítményt tettek le az asztalra. Nekik is, természetesen számos, fentebb már ismertetett tényező mellett nagy szerepük van abban, hogy Vince Gilligan egyedülálló alkotása most már egymást követő második alkalommal érdemli ki az év legjobb sorozata titulust.

Végezetül nézzünk egy kicsit előre, ugyan egy ideig kétséges volt a sorozat sorsa, végül azonban az AMC a gyártó Sony TV-vel való rövid vitát követően berendelte a sorozat utolsó 16 részét, melyet minden bizonnyal egyben forgatnak majd le, várhatóan a csatorna ezt két évadra osztja el. A léc ismét magasan van, reméljük ezt is sikerül átugrani, bár már azzal is maradéktalanul elégedett lennék, ha a mostani szintet sikerülne tartani.

Értékelés: