Két olyan sorozatra akartam felhívni a figyelmet, amelyek a gyenge bemutatkozást követően komoly fejlődésen mentek keresztül, és remek sorozattá váltak (vagy válhatnak), ezért azoknak is érdemes tenni velük még egy próbát, akik az elején kiszálltak. Eredetileg egy cikkben terveztem megírni, de aztán – minő meglepetés – a terjedelemmanó keresztülhúzta a számításaimat, úgyhogy kettébontva fognak kikerülni a blogra.

Egy vallomással tartozom: nem bírom elviselni a nyomozós sorozatokat. Ezzel nem magukat a nyomozós sorozatokat akarom minősíteni, vannak köztük jók, rosszak és középszerűek; egyszerűen nem bír lekötni a procedurális folyamat, halálosan unom az éppen aktuális kartonpapír-detektívek munkáját, a tökéletesen sematikus felépítésű részeket, öt perc után elkalandoznak a gondolataim, és hosszútávon még az sem segít, ha egy karizmatikus főszereplő/színész viszi a prímet, legyen szó Nathan Fillionról vagy Simon Bakerről. Időnként akadnak pesze kivételek, amiket élvezek, de azok általában más téren adnak valami pluszt, mint mondjuk a The Good Guys humora vagy a Luther pszichológiai macska-egér játéka. Nagy átlagban viszont csak azoknál a sorozatoknál szeretem az egy rész-egy eset felépítést, ahol erős átívelő szálak és nem csak a főhősre kiterjedő karakterábrázolások is kísérik őket.

Kicsit hosszúra nyúlt a bevezető, de már csak azért is el akartam mondani, hogy érzékeltessem, miért olyan meglepő számomra, hogy a Prime Suspect a hatodik részre magasan az idei szezon legjobb országos újoncává nőtte ki magát, de a kábelesekkel összevetve is az élbolyban mozog.

Holott a pilot rettentő rossz volt. Nagy reményekkel futottam neki, mivel Maria Bello a Vészhelyzet és a Sakáltanya (emlékszik még valaki erre a filmre?) óta nagy kedvencem, és bitang erős szereplőgárdával sikerült körülvenni, ráadásul a legendás angol eredetit nem láttam, ezért a remake nem indult hátrányból. A pilot tónusát viszont félelmetesen félrekalibrálták, az összes férfiszereplő ugyanabból a szexista karikatúragyárból került ki, Jane Timoney nyomozónő összeszorított fogakkal törte át magát a válogatott sértések özönén, én meg azon töprengtem, vajon ezt komolyan gondolta-e valaki, merthogy negyvenöt perc is sok volt belőle, és akkor mi lesz egy egész évadon át.

Szerencsére a készítők is érzékelték, hogy ami sok, az sok, és már a második epizódban visszavettek a nyomozók eltúlzott nőgyűlöletéből (a szexizmus továbbra is megjelenik itt-ott, de burkoltabban, hihetőbben); elkezdtek élő emberként viselkedni, egyéni árnyalatokat kaptak, hogy az olyan remek karakterszínészeknek, mint Kirk Acevedo, Brían F. O’Byrne vagy Tim Griffin, legyen is mivel dolgozniuk. Így pedig már Timoney sem Jeanne d’Arc-i mártírhősnő, hanem egy konok, munkamániás nyomozónő, akit nyers stílusa miatt lehet, hogy nem kedvelnek annyira, de a szakmaiságát nem kérdőjelezik meg.

Kivételesen pontosan tudom, hogy melyik volt a fordulópont, az a pillanat, ahol úgy éreztem, igen, most kattant a helyére a sorozat. A harmadik rész egyik jelenetében Timoney két társával egy gyanúsított alibijét ellenőrzi, tesztelni akarják, hogy lefuthatott-e adott időegység alatt két helyszín közötti távolságot. Előbb a nikotinhiányos, leszokóban lévő Timoney tesz próbát, percek alatt kifulladva, majd a hosszútávfutó-bajnok Calderon, aki persze túl gyors egy átlagemberhez képest, miközben a hátul maradók szarkasztikusan kommentálják az elvetélt próbálkozásokat. A Prime Suspect azóta minden epizódban megajándékoz két-három ilyen egyszerű, de ötletes, realistának ható, vicces vagy éppen drámai jelenettel.

Maguk a megoldandó esetek itt sem különösebben érdekfeszítők, bár korrektül meg vannak írva, a hangsúly viszont nem is az ügyekre helyeződik, hanem a rendőrök közti interakciókra, ugratásokra, a gyilkossági osztály belső működésére. A Prime Suspect nem találta fel a spanyolviaszt, csupán a CSI-féle, a nyomozás technikai oldalára koncentráló sorozatok helyett inkább a Homicide – Gyilkos utcákat idézi, munkahelyi drámaként funkcionál (és egyben a Kemény zsaruk óta a legjobb kihallgatásos jeleneteket prezentálja).

A sorozatnak ugyan van még hová fejlődnie – a vágóképek alatt szóló, felesleges és buta rádiószegmenseket már kiirtották, de pl. elférne még néhány eset, amikor Timoney téved, vagy nem sikerül egyértelműen igazságot szolgáltatni, a magánéleti szál pedig teljesen felesleges –, de máris elérte, hogy a The Good Wife-fal egy lapon említsem. A The The A.V. Club kritikusa szerint egy átívelő szál még nagyon elkélne ahhoz, hogy a remek sorozatok szintjére kerülhessen, én viszont még ennek sem érzem hiányát; ha minden így marad, ahogy most van, én akkor is maradéktalanul elégedett leszek.

Nézzenek oda. Az egyrészes ügyek ellen prüszkölő Gaines köszöni, de nem kér az átívelő szálakból, és lelkesen éltet egy régivágású nyomozós sorozatot. Ki hitte volna?